Budapest, 1972. (10. évfolyam)

12. szám december - Dr. Merényi László: Háborúellenes mozgalom 1912 őszén

Hová kerül a kis szobor ? Az I. kerületi Fazekas u. 18. sz. házon található a képen látható kis szobor. A kb. fél méter magas szobor fazekasmestert ábrázol, korongolás közben. A Fazekas utcai házat most lebontják; a valaha valószínűleg cégérül szolgáló szobor máshová kerül. Új helyét még nem tudjuk — ezért is tartjuk érdemesnek olvasóinknak bemutatni. Cs. L. Mezítlábas városatyák Nem volt büszke népség a török hódoltság után Pest-Budára bevándorolt német lakosság. Igénytelen, egyszerű, elmaradott életet élt. A néhány itt maradt katonatiszt, a Bécsből idehelyezett csekély számú hivatalnok és az ugyancsak kevés megyei magyar nemesség nemcsak lenézte, hanem állandóan gúnyolta is a városi tanácsba kinevezett, tanulatlan városatyákat, akik még 1699-ben is ingben, gatyában, mezítláb tolták a talicskát a város utcáin. A fennmaradt végrendeletek, családi leltárak alapján állapította meg Dümmerth Dezső ,,Pest város társadalma 1686—1696" c. könyvében, hogy a „tehetősebb" harminckilenc pesti polgár közül csak kilencnek volt iskolázott írása, nyolcan csak három kereszttel jelezték aláírásukat; a többiek aláírása éppencsak olvasható. Érdekes, hogy a kifűnő vezetőképességű Proberger Jakab városbíró és gazdag serfőző is csak nehézkesen tudta a nevét aláírni. A falusias Pest legtöbbnyire vályogból készült házaiban nyomorúságos volt a belső berendezés. Más téren sem volt fényűző az élet. Egyedül a ruhát díszítő, ezüst gombokat lehetett majd minden pesti polgár otthonában megtalálni. Zsebóra azonban csak kettő, volt egész Pesten; mégpedig Schmidl főhídmesteré és a különben gazdag Kalcher kőművesé. Ezüst evőeszközök — nagyrészt csak kanalak — tizenhét helyen voltak, kés és villa azonban csak Kászonyi megyei biztosnál, Emmanuel kereskedőnél és Meister ácsnál. Gyéren voltak aranyékszerek is. Főképpen pecsétgyűrűk szerepelnek a végrendeletekben. így a már említett Kalcher, Wittmayer kereskedő, Herüsch timár, Röck lakatos, Meister ács, Joseph iskolamester, Heisler fogadós, a gazdag rác szűcsök: Manolovics, Simonovics, Antonovics volt egy-egy aranygyűrű, vagy egyéb ékszer birtokában. Egyetlen magyar: Sőtér alispán volt igen gazdag, mert nemcsak arany pecsétgyűrűje, hanem smaragddal ékes aranygyűrűje, aranylánca, aranyos mosdómedencéje, aranyos, ékköves kardjai voltak. Könyvek, festmények alig találhatók ebben az időben Pest városában. A legtekintélyesebb Putanicz plébános 1720-ban kelt végrendeletében is csak a császár, a császárné és egy bíboros festett arcképe, három rézmetszet (az egyik az Utolsó vacsorát ábrázolja), egy kalendárium s egy klavikord szerepel a nagyon egyszerű berendezés mellett. Ilyen alacsony színvonalról indult Mozaik a főváros múltjából meg a fejlődés. Az osztrák kamaraigazgatóság az újratelepítések kezdetén a kinevezett városi tanáccsal igyekezett a lakosság ügyeit intézni. Ebben a tanácsban maradt még egy pár magyar nemes, a felszabadító hadsereg néhány tisztje és a német földről toborzott, szerencsét itt próbáló nagyobb számú német, de iskolázatlan polgárság. Ez a helyzet 1692-ig tartott, amikor a feltörekvő iparos réteg egyre nagyobb társadalmi súlyt harcolt ki magának és kiemelkedő egyéniségeivel bizonyságot tett az ipari termelés fokozódó erejéről, döntő részesedéséről az életszínvonal emelkedésében. A patrícius polgárság kialakulása azonban mégsem a kitűnően dolgozó német iparosoknak köszönhető; azt 1705-től kezdődően, Pest szabad királyi város kiváltságainak megszerzése után, a nagy mértékben gazdagodó kereskedők s a már iskolázott városi hivatalnokok alakították ki. E felemelkedő csoport élén Mosel jegyző, Eyserich kereskedő-fogadós, Emmanuel kereskedő, Szunyogh szolgabíró, Kászonyi megyei biztos és a nemessé lett Lenner János hídmester állt. Ebbe az új korszakba Eyserich vezeti át a várost, aki 1709-től 1715-ig bíráskodik. Ő volt az első kereskedő a bírák között. Utána Lenner lesz a bíró, és 1719-ben Sauttermeiszter kereskedő; ezután a bírói pálca a kereskedők és a kialakuló értelmiségiek kezében maradt. Ebben a polgári fejlődésben azonban a magyarságnak már nem jutott szerep. 1715-től a XIX. sz. elejéig a belső tanácsba magyar ember már nem került, a jelentéktelen Szalay István mészárost leszámítva (1735). A külső tanácsba is csak egyetlen magyar: László Imre marhakereskedő jutott be, 1721-ben. A városi vezetőség kizárólagosan németekből és néhány meggazdagodott rácból állt. R. R. S. Jankovich Miklós, a Nemzeti Múzeum egyik alapítója Amikor a Széchenyi Könyvtár s a Nemzeti Múzeum 1902-ben megalapításának centenáriumát ülte, Jankovich Miklósról — Széchényi Ferenc mellett — mint e két nagy gyűjtemény második alapítójáról emlékeztek meg. A Nemzeti Múzeum idén kisebb emlékkiállítással adózott a nagy gyűjtő — a tragikus sorsú mecénás — emlékezetének. Ugyanis idén volt kétszáz esztendeje, hogy — 1772. január 2-án — tudománytörténetünknek e nagy alakja meglátta a napvilágot. Jankovich a reform-mozgalmak kulturális ágazatában vállalt apostoli szerepet. Éppen úgy, mint Széchényi Ferenc, ő is úgy érezte: az 1800-as évekre eljött huszonnegyedik órája a magyar nép kulturális kincsei megmentésének. Abban az évszázadban, amikor a Nagyszentmiklósi Aranylelet több tucat darabját Bécsbe hurcolták s amikor a Batthyány-család a párizsi Rotschildoknak adta el Nagy Lajos anyjának, Piaszt Erzsébet királynénak házioltárát (jelenleg a New York-i Metropolitan Museum büszkesége), Jankovich, a nemesi közbirtokos egész vagyonát kallódó középkori kéziratainknak és elkótyavetyélt műkincseinknek megszerzésére fordította. Az 1830-as évekre pesti házában őrzött hatalmas műgyűjteménye már messze meghaladta az akkor még ifjú Nemzeti Múzeum Régiségtárát; kéziratai — kódexek, oklevelek, krónikák, köztük több Corvina is — és ősnyomtatványai vetekedtek a Széchényi Könyvtár remekeivel. Jankovich. korának egyik legelmélyültebb régészkutatója, a tudós bibliográfus, az 1830-as évekre súlyos anyagi helyzetbe került. S így ahelyett, hogy mint szándéka volt, a nemzetnek adományozta volna gyűjteményét, 1832-ben József nádor útján azt a Nemzeti Múzeumnak vételre ajánlotta fel. Az országgyűlés 1836-ban megszavazta a ténylegesnél sokkalta alacsonyabb értéket s így Jankovich világraszóló nemzeti műkincsei a Nemzeti Múzeumba (s az abból kisarjadzott Országos Széchényi Könyvtárba) kerültek. A jelentős vételár lehetővé tette a tudós kutató további gyűjtését. Ebben az életszakaszában (1836—1846) fiatalos lendülettel folytatta, sőt fokozta középkori gyűjtéseit. Figyelme kiterjedt — a műtárgyakon, régészeti leleteken, érmeken, könyveken, ősnyomtatványokon, kódexeken és kéziratokon kívül — népköltészeti és népzenei hagyatékunk kallódó emlékeire is; szerepe jelentős volt az első magyar színház s a fiatal Akadémia életében, munkájában is. Egyre több tudományos és társadalmi elismerés érte. Közben azonban gyűjtőszenvedélye túlcsapott anyagi lehetőségein s újra elborították pénzügyi zavarai. 1844-ben gondnokság alá helyezték; lelkileg megroskadva, 74 éves korában, 1846-ban fejezte be küzdelmes életét. Z. L. 39