Budapest, 1972. (10. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: Mulatságok az újkori Pest-Budán

Város az időben XLII. Zolnay László Mulatságok az újkori Pestbudán Várostörténeti vázlataim végéhez — az 1872. évi budapesti városegyesítés centenáriumához — közeledem. Mielőtt megcsinálnánk a két évszázados újkori városélet számadását, mielőtt súlyoznánk a fejlődési tanulságok mérlegét, egy derűs-borús témakörhöz érkezünk. A hajdanvolt pestbudai mulatságoknak meg tilalmaiknak históriája ez. Némely vonatkozásában valóságos erkölcstörténet. Mert középkori városaink (például Körmöcbánya, 1537. évi Policey Ordnungjában) rendre így vélekedtek: „mindenféle (szerencse) játék éjjel, nappal, nyíltan, titokban egyaránt tilos," meg: „aki mulatni akar, lőjön, vívjon, lovagoljon, sétáljon, fusson versenyt... mert ezekkel lohasztja teste felbuzgó vágyakozásait s meg is edződik a háborúra, az ellenség elé..." Mind a szerencsejáték, mindpedig ama „felfelbuzgó testi vágyaknak" kielégítése is alapvető mulatság volt. így volt ez egész Magyarországon. így volt Pestbudán is. Lássuk előbb ama testi vágyak históriáját: a dohányzás, a részegeskedés, meg az — oktalanul — fajtalankodásnak nevezett mulatozások dolgát, aztán a szerencsejátékok térhódítását — az ellenük való küzdelmek tükrében. Mivel az emberek leginkább azt űzik, amit leginkább tiltanak s azt tiltják legkivált, amit legszívesebben űznek, kezdjük a testi „tobzódások" történetét. A dohányzás Eleink már a 16. századtól fogva a tobzódások közé számították a dohányzást. Noha valószínű, hogy a dohányzás a török útján terjedt el hazánkban, egy híres lőcsei könyv, Miskoltzi Gáspárnak „Egy jeles Vadkert" című, 1702-ben megjelent munkája minden rosszal együtt a nikotin kétesértékű ajándékát is a németek nyakába varrja. „Édes magyar nemzetem, minden mostani szokásod idegen nemzetektül vötted: nagy hajad, nyakravalód, kalapod, térdhajtásod, dohányzásod az németektül..." 1671-ben, Zrínyinek és társainak kivégzése után a kurucok seregesen menekültek Erdélybe. Onnan aztán Thököly idején karddal a kezükben, szájukban pipával tértenek vissza... Tény az, hogy 1686-ban, Buda visszavívásakor már az egyesült európai keresztény haderő száznyelvű katonáinak foga közt éppen úgy ott szortyogott a pipa, mint ahogyan a várvédő török is azt szorongatta agyarai között. Mindennek nemcsak írott nyoma van. Ott találjuk, 38 százszámra, a kis cseréppipákat a XVI— XVII. század katonasírjaiban, a várásatásokon. Pest megye 1700-ban 40 botütéssel és pénzbírsággal sújtotta a dohányzókat. Hadakozott ellenük az iker fővárosok magisztrátusa is. Mindhiába! II. Rákóczi Ferencre, aki kassai ötvösök készítette ezüstszárú pipából szívta a füstöt, vagy Forgách Simon kuruc generálisra, „kinek még akkor is szájában volt a pipa, amikor szent áldozásra ment", mégsem lehetett ráhúzni, deresen, a negyven botot. S így aztán — tilalom ide, negyven pálca oda — kétszáz esztendő alatt egyik tetemes bevételünk lett az állami monopóliummá előléptetett, budapesti székhelyű Dohányjövedék. A tánc és a muzsika ellen A dohányzásnál nagyobb erkölcsi ártalomnak tekintette az újkor a — hajdan tombolásnak mondott — táncot és a muzsikát. A táncon, vigalmon mérték le a régi magyarok az ország állapotát. Buda török kézre jutásának napjaiban Batthyány Ferenc bán azt írja unokaöccsének: — Tudod, Budán vagyon az török császár, (így) nem tombolhatunk (ti. táncolhatunk) mostan annyit, mint azelőtt. . ." Ez a Batthyány bán később is annyira rabja maradt a táncnak, hogy amikor köszvénye okán már bólintani sem tudott, kifakadt, s azt írta Nádasdy nádornak: ,,— Kétszáz forintot is szívesen adnék, csak megforgathatnám a menyasszonyt (a Mérey ifiasszony) lakodalmán ..." A haláltáncos hangulatú víganlakás ellen a papság, katolikus és protestáns, egyaránt felemeli szavát: „Az mostani ifjú népeknek idegenekkel való ihogása, vihogása, cédasága, sok táncbéli szemtelen tombolása, lehetetlen, hogy az igazi szemérmetességnek kára nélkül volna. . ." Ám amíg a szegényebb népnek a megyék, városok tiltják a táncot, a főemberek — főpapok is — vígan ropják. (A különbség világi és papi ember tánca közt csak annyi volt: a világi ember átfogta a táncosnő derekát, míg a pap keszkenőt tartott kezében s a táncosnő a keszkenő másik végét fogta.) 1718-ban Kollonits Ádám huszártábornok Csáky Imre bíborosnál tölti a farsangot. Ezt írja: „derekasan megjártuk az táncot egymással . . ." Vagyis huszárgenerális és kardinális — az ország első papja — együtt járta a férfi-táncot: a kállai kettőst. S mit mond ugyanakkor az erénycsősz névtelen író, a Körmendi kódex XVII. századi szerzője: „Mintegy Káin-szemmel pillogja a más Védegyleti bál 1845-ben Harsányi József reprodukciója