Budapest, 1972. (10. évfolyam)

9. szám szeptember - Zolnay László: Művészet és műveltség a XVII-XIX. századi Pest-Budán

Kisfaludy Károly (Hoffman acélmetszete) Lőrinczy György reprodukciója A városegyesítés idejére, 1873-ra Budapest már kitűnő festőket és szobrászokat mondhat a magáénak. Azonban a mestereken hamarosan túltesznek a tanítványok: az első világháború előtti évtizedben Budapest és Magyarország piktúrája már az európai élvonalat közelíti meg. Áll Buda — él magyar még Pest-Buda és Magyarország politikai újjászületésében a nemzet „rossz lelkiismeretéé", irodalmunké volt a vezető szerep. Hiába ült Budán ezernyi osztrák katona és kormányhivatalnok, az iker főváros visszamagyarosodását sem fegyver, sem aktaköteg gúzsba nem köthette. Elnyomatás, kizsákmányolás jellemezte közéletünket — de a politikai Magyarország papíron, tintával és tollal mégis megvalósult. A Buda-ihlette versek még a XVIII. században is a Vár s a régi dicsőség igézetében születnek meg. Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós a Vár dicsőségének elmúlását siratja. A Tabán lakója, Virág Benedek az első, akit a Vár, a Gellérthegy, a rákosi mező már nem szomorít: ő a régi nagyságot a jövő példaképévé teszi. Milyen különös dolog: a magyarság — mind Pesten, mind Budán — még a szabadságharc évtizedében is kisebbség, mégis itt újhodik meg a magyar irodalom! 1788-ban Bessenyei, Batsányi, Ányos Pál, Orczy Lőrinc egy „Tudós Hazafiúi Társaság" szervezésébe fog — ám a bécsi hatóságok betiltják ezt az első magyar írószövetséget. Pártfogójuk Beleznay Miklós gróf özvegye; 1794/95-ben az ő pesti szalonjában gyűlnek össze Kármán József rövid életű folyóiratának, az Urániának írói. 1795-ben azután a Martinovics per s a budai Vérmezőn véghezvitt tömeggyilkosság jóidőre elhallgattatja a francia forradalommal szimpatizáns magyar írókat. Kazinczyt várbörtönre vetik. Az I. Ferenc-féle abszolutizmus elnyomása idején csak egy írásmű terjedt: Gvadányi örökzöld műve. Gvadányi József „Egy falusi nótárius budai utazása" c. verses elbeszélése (1790) tökéletes tükre az iker fővárosnak. De tükre egy jóérzésű, művelt hazafi — a kvietált huszárgenerális-poéta — rezignációjának is. Gvadányi konzervatív vonásai nem csökkentik éles realizmusát. A költő nagyot dobbanó szívvel köszönti az új egyetemet, a Dunán úszó áruszállító hajókat. Ám megdöbben a pesti-budai „nájmódin": a német szón, német divaton, német táncon. A falusi jegyző szájára adott régies csodálkozás azonban nem a magyarság lemondását fogalmazza meg idegenné tett fővárosáról, hanem visszaszerzésének, birtokbavételének parancsát. Fővárosunk — Gvadányi után — Berzsenyi Dánielnek azzal a költeményével lép nemzeti irodalmunk homlokterébe, amelyet a „Mohács" költője poétatársához, Vitkovics Mihályhoz írt. Berzsenyi a budai Várból gyönyörködve nézi az elébe táruló tájat. Ám ez az elragadtatás — mitagadás — két provinciális kisvárosnak szól. Ezeket csupán a költő látomása varázsolta nagyszerűvé. Noha Kazinczy sohasem költözik a fővárosba, ifjú hívei itt tevékenyek. Vitkovics Mihály, Szemere Pál, Horváth István történész, a „pesti triász" itt veszi fel a küzdelmet a nyelvújítás ellenzői ellen. Egy csepp kis lakáska, Virág Benedek tabáni otthona a magyar irodalom újjászületésének fellegvára. (Az 1870-es tabáni tűzvész — az író kézirataival együtt — azt is elhamvasztja.) Itt találkoznak azok az írók és költők, akik a nagy ország távoli tájain alkotják meg műveiket. Kazinczy, Berzsenyi, a Kisfaludyak — kivált Károly — már éppen úgy a visszaszerzett főváros igézetében alkot, mint ahogyan Vörösmarty Mihály szemében is a magyar Pest a haza szíve és agya. Liberális írók gyülekezete: a Nemzeti Kör 1822-ben indítja meg Kisfaludy Károly képes szépirodalmi almanachját, az Aurorát. Az Aurora sikere Kazinczy irányzatát vitte diadalra. Ám a klasszicista romantika új nemzedéke — Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc — már függetleníti magát az agg vezértől. Kisfaludy halála (1830) után a Kisfaludy Társaság és a Tudós Társaság mindinkább a reformista, nemzeti irányú írók befolyása alá kerül. Amíg a festők — Marastonival az élükön — a Kék macskában szövik álmaikat, Vörösmarty baráti köre a Sebestyén téri Csiga vendéglőben tartja — bölcs beszédekkel s jó borokkal tarkított — szümpozionjait. Ebből a kis Csiga-béli asztaltársaságból születik meg a Nemzeti Kör, a negyvenes évek liberális értelmiségének írói gyülekezete. Demokratizmusukra jellemző, hogy az írókon s költőkön kívül e Nemzeti körnek tagja Zofcsák is — a Nemzeti Színház építésénél jeleskedő asztalos. Meg Tóth Gáspár pesti magyar szabó, „Petőfi első és egyetlen mecénása". A XVIII. század végén s a századfordulón a magyarság politikai akaratát a Pesten s Budán kibontakozó nemzeti irodalom fejezte ki. Az irodalom politikai arcvonalát szélesítette a nyelvújítás is. 1848-ra az irodalom-megfogalmazta plánumok eleven erővé váltak: a szó tettre, a literatúra harcra, a toll kardra váltott át. A szabadságharc bukása után — mintha Petőfi halála jelképes lenne — két évtizeden át Arany és Jókai válik irodalmi életünk állócsillagává. Ekkorra már felnő a regényírók második nemzedéke is. Az emberek Jósika, Nagy Ignác, Kuthy Lajos, Pálffy Albert regényírói kezdetei nyomán Keményt, Eötvöst, Jókait olvassák. Az Arany— Petőfi—Jókai hármas hagyatékát Gyulai Pál védi. S hadd idézzük e bő írói-történetírói koszorúból Teleki Lászlót, a Kegyenc íróját (1841) és a lassan érő Madách Imrét (1860: Az ember tragédiája). A történetírók közül Szalay Lászlót, Pulszky Ferencet. A külföldi irodalmak első jeles kommentátorai közül Kazinczy Gábort (1818— 64) s a Don Quijote kongeniális fordítóját, Győry Vilmost (1838—85). Az írói névsor kötetnyire rúgna. Lassan, a század végére kibontakozik az egyre többrétű új magyar irodalom. Ennek kirepítő fészke immáron Budapest. 41 Győry Vilmos evangélikus lelkész, műfordító (1838—1885)