Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Sulyok Katalin: Az országban egyetlen: munkaterápiás foglalkoztató

Sulyok Katalin AZ ORSZÁGBAN EGYETLEN A Róbert Károly körúti Kórház udvarán, a komor kőépületek között egy új faépítmény áll. Végigmegyek az épület hoszszában, mert a bejárat a túlsó végén van. Belátok az ablakokon : gépek előtt és mellett kékköpenyes munkások, munkásnők állnak. A gépek egyenletes zúgása kihallatszik a nyitott ablakokon. Eltévedtem volna? Hiszen ez üzem. Belépek az épületbe. Világos falak, neonvilágítás, színes melegpadló. Rend, tisztaság. Fehérköpenyes nő jön a folyosón. — Dr. Holländer Éva, szakfőorvos — mutatkozik be. — Akiket látott, s munkásoknak vélt, gyógyult elmebetegek — mondja. — Többé-kevésbé még ma gondozásra szorulnak. De valamikor egészségesként éltek, dolgoztak, munkahelyük, családjuk volt. Úgy éltek, mint bárki más. Aztán jött a betegségük, s ezzel helyzetük alapvetően megváltozott: munkahelyük közösségéből kikerültek. A családjuk, hozzátartozójuk kezdetben még aggódott értük. Majd reménykedésüket, együttérzésüket a hónapok teltével felváltotta a beletörődés. Majd évek múlva bekövetkezett az, ami még ennél is rosszabb: bajukkal szemben tehetetlen környezetük terhére lettek. — Ha egy egészséges ember valami okból hetekig, hónapokig nem mozdul ki a lakásából — mondta az orvosnő — emberkerülővé válik. S ha valamilyen kényszerítő körülmény folytán mégis ki kell mennie az utcára, fél az emberektől. Hát még egy súlyos betegségen átesett ember, aki nem is önként vállalta a száműzetést? Hónapokig, évekig szobájuk, lakásuk négy fala közé bezárva éltek. Rájuk nehezedett, elhatalmasodott rajtuk a magány. Úgy érezték, nem tartoznak sehová, senkihez, családjuk és a társadalom kivetette őket, életük értelmetlen és céltalan. Akkor sem lehet, nem szabad magukra hagyni őket, ha idősek. Ha pedig fiatalok, így éljenek még húsz—harminc—negyen— ötven évig? Tenni kellene értük. Ezért jött létre dr. Angyal Lajos területi főorvos elképzelései és tervei alapján ez az új — nemcsak a fővárosban, de az országban is egyedülálló — intézmény: a munkaterápiás foglalkoztató. Régi, dédelgetett terve volt a főorvosnak egy olyan nappali foglalkoztató létrehozása, ahová a gyógyult elmebetegek bejárnak és végleges gyógyulásukhoz közelebb jutnak. A terv megvalósult, március elseje óta működik az ötven férőhelyes foglalkoztató. Reggel nyolctól délután fél ötig vannak itt az egykori betegek. Napi kétszeri étkezést kapnak, gyógyszert, kezelést, zsebpénzt. S ami mindennél fontosabb, társakat és munkát. Itteni életüket a szakfőorvos, egy pszichológus és elmeápolónők irányítják. Délután öt óra körül kilépnek az épületből, kimennek a kórház kapuján, villamosra vagy autóbuszra szállnak és hazatérnek az otthonukba. Mint bárki más. A munka Az egyik szobában kötőgépek. Férfiak és nők; fiatalok, középkorúak és idősebbek állnak a gépek előtt. Fogantyúkat húzkodnak, karokat emelnek. Kasmilon-fonalból pulóver készül. A már kész részeket varrógépen állítja össze egy asszony. Csak a kötőgépek és a varrógép zöreje hallatszik. Nagy figyelemmel hajolnak munkadarabjaik fölé. A következő szobában csak nők ülnek az asztal körül. Orkánanyagból bevásárló szatyrokat varrnak, tisztáznak, összeállítják, orkánanyagból készült kis tasakba bújtatják. Két aszszony hímez, sokszínű, vidám mintájú térítőkét készítenek. A harmadik szobában a hoszszú asztal két oldalán férfiak és nőkülnek. Az asztalon bélyeg-berakó könyvek, füzetek, átlátszó ragasztók. — A Budapest Kötő HTSZ-től, a Juventus Általános Foglalkoztató és Értékesítő Szövetkezettől s a Filateliától kapjuk a munkát. A Budapest Kötő HTSZ-nek nagyon sokat köszönhetünk, ők hozták a gépeket, tőlük kapjuk a fonalat, elszállítják a készterméket. Küldtek egy művezetőt is, aki betanítja és irányítja a munkát. A termékeinkért befolyt összeget szétosztjuk gondozottaink között. Igy nemcsak az elfoglaltságot adó munkát látják, de tudják is, hogy munkájukat díjazzák. S visszaadja önbizalmukat, hogy tudnak pénzt keresni — mondja a doktornő. — Mitől függ az, hogy valaki berakókönyvet készít vagy pulóvert? — Sokmindentől. Az egyik munka több figyelmet, energiát, kézügyességet és tartósabb koncentrálást igényel, a másik kevesebbet. Általában betegségük súlyossági foka szerint választanak maguknak munkát a gondozottak. — Választanak ... ? — Igen. Amikor a jelentkezőt fölvesszük, körbevisszük a műhelyekben. Bemutatjuk az embereknek. S ha valamelyik munka megtetszik, akár azonnal elkezdhet dolgozni. Előfordul, hogy egyik sem érdekli, akkor hagyjuk, hogy néhány napig csak járkáljon, nézelődjék, figyeljen. Néhány nap alatt ugyanis már el tudja dönteni, mihez volna kedve. Az a helyes, ha ő választ. Még akkor is, ha téved. Nem egyszer megtörtént, hogy az újonnan fölvett leült az első teremben. Aztán néhány nap múlva megkeresett: doktornő, valami mást szeretnék csinálni, ezt a munkát unom. Azt hiszi, unja, de én tudom, hogy az egyszerű munkafolyamat nem elégíti ki, többre képes. Ilyenkor minden további nélkül átmehet oda, ahová vágyik. Persze, ennek az ellenkezője is előfordul. A legbonyolultabb munkát választja s csak néhány nap múlva jön rá, hogy ahhoz nincs elég kitartása, ereje, kézügyessége. Ápolónők járnak-kelnek a munkaszobákban. Az újonnan jötteket rávezetik egy-egy fogásra, biztatják, vigasztalják azt, akinek valami nem úgy sikerül, mint ahogy szeretné. Az ügyeseket megdicsérik. De a kötőrészlegben nem ápolónő, hanem a szövetkezet művezetője jár-kel. Betanítja az embereket, felügyel, és ellenőrzi a minőséget. Aki már megtanulta, hogy a gépen melyik kart mikor kell meghúzni, fordítani, mikor jön könnyedén a fonál, aki már önállóan, szépen és hiba nélkül dolgozik, az levizsgázhat. S attól kezdve betanított munkás... A délutánok A munkaidő reggel nyolctól déli tizenkét óráig tart. Ekkor megebédelnek. (Az ebéd a kórház konyhájáról érkezik.) Az ebédlő délutánra klubszobává alakul át, a délelőtti „dolgozók" beszélgetnek, kártyáznak, sakkoznak, társasjátékot játszanak, akinek kedve van, rádiót hallgat. Vannak foglalkozások, amelyeket a pszichológus irányít. Mert a gondozottak többsége nemrégiben még kórházban feküdt, vagy évek óta semmiféle munkát nem végez. A foglalkoztató vezetői gondoltak arra is, hogy fáradékonyabbak, mint az egészséges emberek. Van, akit a négyórás munka is kimerít; van, aki az ebéd után elálmosodik. Részükre pihenőszobát rendeztek be, fekvőhelyekkel. Innen hová? Dr. Holländer Éva szakfőorvos a következőképpen határozta meg a munkaterápiás foglalkoztató szerepét. — Célunk: rehabilitálni azaz munkába állítani és a társadalomba visszavezetni azokat a gyógyult elmebetegeket, akik elől elzárkózik vagy előítélettel viseltetik a társadalom. Rövid ideje működik a nappali foglalkoztató; nem lehet még mérleget készíteni működésükről. Soroltak ugyan számokat, ennyi és ennyi kiló pamutot kaptak, ennyi és ennyi pulóver készült, ennyi és ennyi darab terítő, szatyor, berakókönyv. De nem sokra mennénk, ha a számokat idézném. Már csak 30