Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - A címlapon: Új irodaház a Martinelli téren - Lőrinczy György felvétele

A Margit-híd (Csigó László felvételei) A Lánchíd budai hídfője dik, az út — nagyszerű ritmusban szakaszolva — mind szélesebb lesz, rajta a fasorok száma egyre bővül, a beépítés magassága csökken, majd kétoldali előkertek mögé lép vissza, végül teljesen fellazul, szabadon álló kertes jellegűvé válik. Az átmenet folyamatát szinte észrevétlenül követjük végig, hogy betetőzéséül a zajló, forgalmas Cityből valóban a város egyik legpompásabb parkjának a kapujába érjünk. A téma újra változik. De megintcsak nem átmenet, nem szerves kapcsolat nélkül. A Dózsa György út felvonulási terén végighaladva, a Baross tér — mint Budapest egyik előszobája — lesz most ismét a centrum irányában kibontakozó képsor kiinduló pontja. És a Rákóczi úton, majd a Nagykörutat keresztezve, az előbbi folytatásaképpen a Kossuth Lajos utcában ezúttal a főváros mindennapi nyüzsgő, shoppingoló életének, jellegzetesen pesti életének helyszíne tárul fel előttünk, melynek fókusza a Belváros. Az a Belváros, ahol a barokk Ferences templom, a klasszikus Megyeháza és a Martinelli Invalidusok háza alkotta sorozat még az egykori Pest hangulatára, ízére, színére utal; ezt azután — a várostengelyen végighaladva — már egy újabb kor képe váltja fel, midőn a Szabadság térről a Kossuth Lajos tér felé kifordulva, a Parlament és előterének nagyszabású városképe bontakozik ki előttünk. Ennek az élménynek most már szinte természetes folytatása a Duna-parton elérhető Margit-híd, amelyen Buda felé haladva — míg jobb felől a szigetet jóformán csak sejtjük —, bal felől feltárul a főváros egyik legcsodálatosabb, leggrandiózusabb panorámája: a palotával, a Mátyás templommal és a Halászbástyával koronázott Várhegy, a klasszikusan nemes vonalú Lánchíd és az Országház csipkés sziluettje által körülhatárolt óriási felületű víztükör, mindennek hátterében pedig — a Duna hajlatában — a képet lezáró Gellérthegy és Citadella. Az indulás és utunk befejezése között, a városnéző körútnak ez az az egyetlen pontja, ahol mindannyiszor kedvem támad pár percre megállni. Minden eddigi látvány ugyanis elsősorban a maga folyamatában, összetetten érvényesülhetett csak való értékének megfelelően. Csupán ez az egy olyan, amely statikus jellegű, önmagában befejezett és egész. Utána a képek ismét a látványok egymást követő folyamatává válnak. A budai Dunapartról nézve a Parlament és a folyót kísérő házak nyugodt, lehiggadt során pihen meg tekintetünk. Előttünk pedig a pesti városképet a budaival összekötő Lánchíd hídfője felett — szokatlan rövidült perspektívában, újszerű kontúrjával zárja a képet a vári palota. Majd a Hunyadi János úton a Várhegyre kanyarodva, egyre közelebbről, de ezúttal is együttesként hatva feltűnik a Halászbástya és a Mátyás templom; míg alattunk a maga mind nagyobb távlataiban — de most kissé laposabb, vertikális látószögben, mint legelőbb a Gellérthegyről nézve — ismét kibontakozik Pest panorámája. És ezzel el is érkeztünk utunk végső állomására. Elérkeztünk, hogy ezen a helyen kivételesen már ne csupán az együttes egészét, hanem annak részleteit is értékelni tudjuk. Mert a Várnegyednek valóban nemcsak a maga harmonikus egységében van mondanivalója. Hiszen az minden egyes részletében is egy város kultúrájának, múltjának és jelenének sajátosan helyi dokumentuma. Erről vallanak a formák, a színek és a méretek. Ezt tanúsítják a barokk, sarok-erkélyes homlokzatok mögött megbúvó gótikus ülőfülkés kapualjak, ezt az oszlopos, árkádos kis udvarok hangulata és ezt a boltíves szobák, az intim interieurök végtelen sora. A házak öszszessége pedig, az utcaképek és a várnegyed egésze — a századok folyamán mind a mai napig az építészeti korok szabadtéri élő múzeumává lett, melynek keretében kiegyensúlyozott léptékben csodálatos összhanggá ötvöződött a középkor, a barokk, a copf és a modern architektúra, valamint városkép. Mindaz, amit vendégeinknek így bemutattam, természetesen távolról sem minden, még csak nem is sok. Mégis, az egésznek — úgy érzem — a lényege. Hiszem, hogy így láttatva Budapestet és így megértetve e város valóságos szépségét, egyedi sajátos értékét, az idegent most már nyugodtan a maga útjára bocsáthatjuk. Járja be a várost szabadon, tetszése szerint. Keresse fel annak rejtett zugait, helyi intimitásait vagy propagált nevezetességeit, hasonlítsa és mérje össze ezeket a külföld bármely világhírű értékével — egyremegy. A részleteket átfogó és magába záró egész élményét, a szépnek, az egyedülálló varázsnak első impresszióját már kitörölhetetlenül beléje oltottuk. Emlékül tehát ezt viszi magával; Budapest fogalma így rögződött benne. A Kossuth Lajos tér