Budapest, 1972. (10. évfolyam)

7. szám július - Thurzó Gábor: A hetvenéves Illés Endréről

műhelybe nem szabad beengedni semmi ártót, félrevezetőt. Az alkotó műhelyében a bacilusok — a henyeség, a megalkuvás, a jóra való restség, a lélektani figyelmetlenség, a társadalmi udvariaskodás, az időszerű, hasznos pillanathoz való renyhe, sunyi alkalmazkodás, a rontás előtti kacsintó helyeslés. És milyen könnyű egy ilyen írói műhelyt látszólag sterilnek tartani — „nem tehetek róla, rossz volt a fertőtlenítő, rossz a szellőztetés, gondatlanok a műtősnők!" — és ezért henyének, felületesnek lenni. Mosom kezeimet — meghalt a beteg, nem voltak megfelelők a sterilitás lehetőségei. Ebbe sosem tudott beletörődni — ritka író: egyetlen művét sem kell megtagadnia. Az idegeket mindig pontosan preparálta ki. A műtőasztalon fekvőt mindig megmentette — ha véleménye a megmentettről nem volt is éppen hízelgő. Sőt — egyegy haldoklót megmentett azért, hogy megmutathassa: így él tovább a betegség, meggyógyítva is. így fertőz tovább. „Steril" — nem tudok a jelzőtől szabadulni, és okkal-joggal — ez az alkotói műhely. A sebész vigyáz: bele ne haljon a műtétbe a beteg — az író vigyáz: bele ne haljon a műtétbe a mű. És mivel több mint negyven éve sáfára lapoknál, kiadóknál élő irodalmunknak, arra is vigyáz, attól is óv, ne csak a maga műhelye legyen a szó legszebb értelmében steril, hanem az is, melynek gondozását vállalta. Tehát valamikor régen az ókonzervatív Budapesti Hírlap friss vérkeringésű vasárnapi irodalmi melléklete, később a Révai könyvkiadó, majd — három évtizede lassan — az egyik legfontosabb gondjára bízott műhely: a Szépirodalmi Könyvkiadó. Műhelyek. Ki nem hálás, akit ez a szigorú szellem és irodalmi vezető „műtőjébe", tehát lapjába, kiadóvállalataiba engedett? Én az vagyok. És nem én lehetek az egyedüli. Hadd mondjam újra — nemcsak önmagától kívánja távol tartani a henyeség, közönyösség, megalkuvás, felületesség, hazugság bacilusait, másoktól is. És maga könnyíti meg, hogy hidegnek, könyörtelennek, kegyetlennek nevezzék. Már művei címével közli — mindig a lényeget írva kötetei, színjátékai fölé —, mire is kíván figyelmeztetni. Csak néhány: „Törtetők", „Mostoha", „Hazugok", „Kevélyek", „Hamisjátékosok", „Festett egek". Törtetőkről ír, hazugokról, kevélyekről, hamisjátékosokról, a festett egekről — és miként írhatna? Hidegen, könyörtelenül, leleplezőn. Nem törődik az ellenérzésekkel, fanyalgással, még akkor sem, amikor hajdani barátairól rajzol hol kíméletlen, hol gyengédséget leplező krétarajzot, vagy ha közreadja régi könyvbírálatait, mai kommentárral, ezeket a „sárguló fényképeket", friss sebeket osztva, az elfeledetteket, a már régóta nem fájókat pedig újra felkaparva. Kíméletlenül és tapintatlanul is, ez bizonyos — ezek a sebek nemcsak a még köztünk élőknek vagy kedves halottainknak fájnak, fájtak olvasóinak is, nekem is. De ehhez a kérlelhetetlen, irgalmatlan, feszes jellemhez így és ez illett. Mi az emlékeinkhez ragaszkodtunk, ő a valóság értékrendjéhez. ő irodalmunk jelenségeit, múltbeli veszélyeit idézte fel — de ugyanakkor irodalmunk mai veszélyeire figyelmeztetett. A veszélyek — így vagy másként, ugyanazok. A hajdani medikus egész múltbeli és mai életünk „anatómiájában" gondolkodik. Sebész, nem törődhet azzal — milyen jól ismeri ezt az, aki már feküdt műtőasztalon! —, fáj-e olykor, és mennyire fáj, a gyógyító kés. Azt hiszem, úgy érez, gondolkodik ő is, mint a sebész, aki egyszer megoperált. Azt kérdezte: „nagyon fáj ?" Csak bólintani tudtam — de mennyire, hisz nem altatással operált. Egy nem is kis műtétet, több órásat, helyi érzéstelenítéssel végzett el. ő sem operál altatással. És csak nagyon kevés helyi érzéstelenítéssel. S valószínűleg azt mondaná, ha kérdeznék, amit az én sebészem : „De ugye, meg akart gyógyulni ?" Született Csütörtökhelyen Ez áll a lexikonban, és a dátum: 1902. június 4-én. Csütörtökhely, fent valahol a Szepességben, a Tátra alján, a friss, tisztító hegyi szelek városkájában. És itt él Budapesten. Ha ezt a kifejezést nem fokozták volna le évtizedek folyamán annyira, akkor azt írnám: pesti író. Alig valamit idéz a varázslatos városkából, a tátrai tájból. Krúdy Budapestre is magával hozta nyírségi ifjúságát, felvidéki emlékeit, a Szepességben, a Nyírségben utaztatja szindbádjait, és a Város is valahogyan, kancsalul, hasonlít egy-egy szepességi, nyírségi városkára, ö Budapestet idézi, és annak is (szigorúan emberi-társadalmi értesüléseihez, jó-rossz emlékeihez) két táját — így kell neveznem, mert két tájegység ez —: a belvárost és a Gellérthegy Budáját. Itt él, ez a város a színtere feledhetetlen, korai Zsuzsanovelláinak, ezek az utcák, gazdag lakások, teniszpályák, ezek a „pesti" emberek, akiket általában úriembereknek szokás nevezni: úrilányok, katonatisztek, szűkagyú tisztviselők, szépasszonyok, polgár-torzrajzzá süllyedt dzsentrik. Ez a város, ezek az emberek várnak sebészeti beavatkozásra műtőasztalán. És itt, csak itt játszódhatnak színjátékai is. Voltak hatalmas, szinte már „bulvár-sikerei" — a „Méreg", ez a mennyire nem bulvárdarab ! —: voltak félsikerei, volt amelyik „alig ment át a rivaldán", mint a számomra legkedvesebb, az utóbbi évek remeklése: a „Homokóra". De mindegyik vallomás volt, egyetlen egyben sem alkudott meg azzal, amit általában „Illés Endre-i szigornak" szoktunk nevezni, és joggal nevezünk így. És megírta — Vas Istvánnal együttműködve — legnagyobb sikerét, a legkevésbé „illésendrét", a „Trisztán"-t. A költő, a gyengéd, az annyiszor és szinte majdnem mindig leplezett, az az Illés Endre, akire mégsem illenek olyan pontosan az idézett jelzők, megközelítések — a nagy szenvedély felidézésével, megfogalmazásával aratott méltó, messzehangzó sikert. Akárcsak legszemélyesebb, leglíraibb novellájával — „Kettős kör", ez a címe. Jobbat talán sokat írt, szebbet sohasem. A legtrisztánibb mű, az „Egyszárnyú madarak", ott vergődik most is összegyűjtött drámái kötetének kalitkájában. Mért nem repülhetnek ki onnan azok a madarak ? Mért nem nyitja ki már valaki a kalitka ajtaját? Itt az alkalom — hetvenéves lett. így is lehetne ünnepelni — így a legszebben. Személyesen, elfogultsággal Harminc évvel ezelőtt találkoztunk először. Találkoztunk korábban is, a Nyugat asztalánál, akkori szerkesztőségeiben is — de ez a találkozás más volt. Semmi több — egy telefon. Három regényem jelent meg — ifjan, túl korán talán — a Franklin Társulatnál, Schöpflin Aladár, Komor András írták rájuk a boldogító szót: „imprimatur", rendben, nyomdába mehet. A negyediket nem akarták kiadni — akkor nem értettem, ma már menynyire értem! —, tehát megsértődtem, felbontottam 'az egyoldalú, csak engem kötelező szerződést. Milyen rossz az az elutasított regény — persze megjelent, elolvasni nem tudnám azóta sem! —, de már írtam a következőt. „Nappalok és éjszakák" volt a címe, a fele készült el, elküldtem a Révai Könyvkiadónak, Bókay János vezérigazgatónak. Bókay rögtön felhívott, közölte udvariasan: olvasta előző könyveimet is, szívesen fogad. De a végső szót — Illés Endre mondja ki. Hosszú várakozás — a regényt egy félmondatnál abbahagytam, első filmemet írtam —, és sokára tudtam meg: Illés Endre se bennem nem bízik, sem a regényemben. Végre aztán az a telefon! — Bocsáss meg — mondta udvariasan —, eddig nem tartottalak írónak. A regényeddel meggyőztél. Kiadjuk. Várom a másik felét. És mennyire igaza volt! Pontosan tudta — én csak éreztem —, ez a regény az, amelyikben én már én vagyok. Ehhez semmi köze mestereimnek, elsősorban Márai Sándornak. Ez az a regény, amelyet már nemcsak megfogalmazni tudtam — lehetőleg és képességeimhez mérten pontosan —, ebben a regényben arról beszéltem, ami csak az én mondanivalóm, és úgy mondtam el, ahogy csak én tudtam elmondani. Mennyire igaza volt — író akkor lettem. Azóta irigylem a fiatalokat, akiket Illés Endre, gellérthegyi éjszakáin, ritka könyvei, itáliai emlékei között élve olvas, majd másnap felhív: — Eddig nem tartottalak írónak. A regényeddel meggyőztél. Óvatos záradék Köszöntöttem most Illés Endrét. A hetvenévest — ami nem különösebb eset. Ez sok mindenkivel előfordulhat. De aggódva, óvatosan írtam a köszöntőt — az ünnepelt szigorú szemét láttam írógépemen. Lehet, hogy elolvassa soraimat. Talán bólint is arra, amit írtam. De bizonyára kijavítaná zöld tintájával henyeségeimet. És mért ne? Ez illik hozzá. Ezért következetes ez az életpálya. 21