Budapest, 1972. (10. évfolyam)

6. szám június - László Gyula: A munkássport hőskora

ság egy része munka nélkül volt, a gyéren befolyó tagdíjak aligha fedezhették a költséget. A turisták leleményessége és áldozatkészsége azonban kifogyhatatlannak bizonyult. A háborúból sok német katonai kulacs, hátizsák, bakancs és bakancsszeg maradt meg; azokat árusították. Az MTE borbélytagjai túra közben nyírták és borotválták tagtársaikat, forrasztólámpa fölött melegítették az ebédjüket; néhány fillért szívesen áldozott mindenki a jövendő menedékházra, ahol maguk között lehetnek, és nem nézik ki őket a polgári egyesületek tagjai. A házépítés érdekében egészséges versengés indult meg a két munkás-sportegyesület között. A természetbarátok a főváros szomszédságában, a Kevélyen vettek telket. A munkás testedzőknek pedig Nagykovácsi község Úrbéres Szövetkezete engedett át díjmentesen egy turistaház építésére alkalmas területet, 25 esztendőre. A munkát 1924. augusztus 31-én kezdték meg. A tagok görnyedve hordták fel a hegyre a téglákat és az egyéb építési anyagokat; a helyszínen termelték ki a terméskövet az épület alapjainak lerakásához. Ugyancsak 1924-ben tavasszal indult meg a kevélynyergi menedékház építése. A TTE-tagok is nagy lelkesedéssel láttak munkához. Kora tavasztól késő őszig minden vasárnap száz és száz természetbarát csákányozta-feszítette, hordta és rakta egymásra a súlyos kőtömböket. A szükséges robbantásokhoz pedig a felsőgallai és a vörösvári bányamunkások mentek föl a hegyre segíteni. öt évig tartott, amíg a dolgozók filléreiből, munkanélküli kőművesek, ácsok, tetőfedők, villanyszerelők áldozatos munkájával, a hátizsákokban felhordott téglákból felépült a TTE első turistaháza. 1928 tavaszán adták át rendeltetésének, ünnepélyes keretek között. Az MTE nagyszénási türistaháza már két éve tető alatt volt. A kevélynyergi turistaház és környéke a munkásturisták egyik legkedveltebb találkozóhelye lett. A TTE-ben a politikai nevelő munkát az egykori Vörös Hadsereg parancsnoka, Stromfeld Aurél irányította. A bokrok közé rejtett kis tisztások vasárnapról vasárnapra szemináriumi csoportoknak adtak helyet. Ugyanez volt a helyzet az MTE Zsíroshegyi turistaházában is. S a budai, a pilisi hegyekben, Csillebércen, Frankhegyen, Huszonnégyökrösön, és mindenütt, ahol munkásturisták jártak, le-letelepedtek egy kis politikai eszmefuttatásra, oktatták, tanították egymást. Pártiskolák a szabadban „Maga a természet alakította ki a pártiskola helyiségét — írták a Kommunista Ifjúmunkások Szövetsége egyik jelentésében. — Megmásszuk a hegymagaslatokat, leheveredünk a tisztásra, és kész a pártiskola helyisége. Posztokat állítunk fel, hogy az arra cirkáló rendőrök rajtunk ne üssenek, és ha felhangzik az őrt álló elvtárs minden kiránduláshoz megállapította jelszava, játékba kezdünk, amelyet mind addig folytatunk, ameddig a burzsoá hatalom kakastollas legényei el nem tűnnek a szemhatárról. Utána továbbfolytatjuk a tanulást." A föld alá szorított KMP népgyűléseit is a hegyekben volt kénytelen megtartani. Egy-egy ilyen monstre-túrán százak, ezrek vettek részt. A kevesek által ismert helyszínre munkásturisták vezették az elvtársak, szimpatizánsok látszatra csak a természet szépségeit élvező csoportjait. A horányi TTE-telep, az MTE gödi Fecskefészke baloldali fiatalok, kommunista ifjúmunkások valóságos politikai iskolái voltak. Hány későbbi vezető, mártír, partizán, a kommunista mozgalom egyszerű katonájának emlékét őrzi ez a két telep . . . „Vörös Csepel, vezesd a harcot..." — énekelték lelkesen a fiatalok. Odébb a kórus próbálta a Szalmás Piroska által megzenésített Benjáminindulót: „Várnak rád a magas hegyek, s a hűvös mély folyók/ testvér, te érted küzdenek a munkás sportolók!" A gödi Duna-part megismétlődő, jelentős eseménye volt a minden év júliusának első vasárnapján megtartott Vörös Sport Nap. Egész napon át röplabdázóktól, kézilabdázóktól és szurkolóktól volt hangos a telep és környéke. A nap legérdekesebb eseménye mindig a többszáz sportoló részvételével lebonyolított folyami úszás volt. Sport és osztályharc Csak címszavakban is oldalakat tenne ki, ha a munkássportegyesületek minden tevékenységét fel akarnám sorolni. De nem hagyhatjuk említés nélkül az MTE 1928-as szabadtéri sportünnepségét, amelyet a lágymányosi BEAC-pályán rendeztek meg. Sportolók és nézők ezrei sereglettek ide ezen a napon a város minden részéből. Látványos, politikai tett volt ez. Már a pályákon való felvonulás is felkeltette az érdeklődést, a tornagyakorlat során kibontott, megszámlálhatatlan M-betűs kis vörös lobogó pedig félreérthetetlenül jelezte a munkásosztály hovatartozását és erejét, s hogy az ezernyi megtorlással élő Horthy-rendszerben is munkál még 1919 emléke. A későbbi Városi Színház-beli tornabemutatóknak, kalapács- és buzogánygyakorlatainak, élőképeinek ugyancsak megvolt a mondanivalójuk. Gyakran egy-egy mozdulat mondta el azt, amit szavakban nem lehetett tovább adni. A munkássport-egyesületekben a sport és az osztályharc mindig együtt volt, jóllehet, sokszor és sokan nem értettek vele egyet, gyakran az egyesületeken belül sem. A jobboldali szociáldemokrata sportvezetőknek nem egyszer sikerült lefékezni a forradalmi lendületet, eltávolítani vagy távozásra kényszeríteni egy-egy harcosabb tagot. A kommunisták azonban többnyire megtalálták a módját, hogy érvényesíteni tudják a maguk, illetve a párt elképzeléseit; bár 1930-ban az MTE, majd néhány évvel később a TTE jobboldali vezetősége olyan határozatot hozott, hogy az egyesületben tilos a politizálás, s hogy a kommunistákat ki kell zárni. A munkás sportolók célkitűzéseit a Proletár Sport című lap cikkei tükrözték. Utóda, a Sportoló Munkás, harcosabb szellemet képviselt. Az illetékes hatóság már az első számot inkriminálta; több elvtárs ellen, még a terjesztők ellen is eljárást indítottak. Az újságot megpróbálták elkobozni. És csak a lapért nyomdába küldött ifjúkommunista ügyességének volt köszönhető, hogy ez nem sikerült, így az ezer példány eljutott azokhoz, akiknek szánták. Nem csoda, hogy rácsaptak, hiszen ilyen mondatokkal mozgósították az olvasót: „Tömegszervezetekké a munkás-sportegyesületeket, hatalmassá és harcossá, osztályerőddé építeni a munkás-sportegyesületeket — bevonni a munkásfiatalok ezreit a sportolók táborába, hogy edzetté, szívóssá, ügyessé váljanak, s így még jobban megállják a helyüket a harcban." A legjobbak meg is állták. Résztvettek tüntetéseken, bekapcsolódtak a bérharcokba. Az 1930-as évek közepén az építőmunkások sztrákját például úgy segítették az MTE baloldali tornászai, hogy kimentek egy-egy üzembe, a munka befejezése előtt párperces röpgyűlést tartottak, tornaruhára vetkőztek, bemutattak néhány gúlagyakorlatot, s az összesereglett munkások előtt valamelyikük méltatta az építősztrájk jelentőségét, felszólítva őket, hogy anyagilag segítsék a sztrájkólókat. Szűkös anyagi lehetőségeik szerint maguk is támogatták a nehéz napokat-heteket átélő, tisztességesebb bért követelő építőmunkásokat. Nemcsak a tagok — a munkás-sportegyesületek sem bővelkedtek anyagiakban. A kormányzat sportra fordított összegeiből vajmi keveset láttak; azok jó részét felemésztette a levente-mozgalom. Ami maradt: elvitték a nacionalizmussal, irredentizmussal átitatott sportegyesületek és rendezvényeik. A munkás-sportolóknak maguknak kellett megoldaniok anyagi problémáikat. Hogyan? Az egyik Vasas-tornászlány visszaemlékezésében például elmondja, hogyan tettek szert a kultúr-és sportelőadásokhoz szükséges tornaruhákra, táncruhákra. „Összekuporgatott pénzünkön vettük az anyagot, és esténként közösen varrtuk meg, a fiúkét is. Tornacipőt is magunk csináltunk: rossz kalapból a talpát, vászonból a felsőrészét." Az MTE-isták sem voltak elkényeztetve. Erről vallanak egy másik visszaemlékezés sorai: „Az egyesület csak pályát tudott adni; minden egyebet nekünk kellett megszerezni. A mezt, a nadrágot, a szögescipőt, a melegítőt magunk vásároltuk, a cipőt legtöbbnyire használtan, az egyesület révén szereztük be; ha meg akartunk fürödni edzés vagy verseny után, magunk hoztunk fát hazulról. Pedig voltak köztünk országos hírű, kitűnő versenyzők is." A mostoha körülmények azonban soha nem szegték kedvét a munkás-sportolóknak. Sem az állandó megfigyelés, az újra és újra megismétlődő zaklatások. Pedig volt benne részük bőven a Horthy-rendszer negyed évszázada alatt. Nem egyszer besúgók, spiclik, agent-provocateurök férkőztek a soraikba. Turistaruhás detektívek járták a hegyeket, vitték a jelentéseket feletteseiknek. Számtalan ügyirat tanúskodik erről: „Már többször szóvá tettük — olvassuk az egyikben —, hogy a Természetbarátok Turista Egyesületének tagjai között nagyon sok kommunista érzelmű fiatal munkás van, akik a vasárnapi kirándulásokat bolseviki agitációra használják fel. A főkapitányság politikai osztályán negyven embert vettek őrizetbe, javarészt húsz év körüli fiúkat és lányokat, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének tagjait." A második negyedszázad legnehezebb évei A második világháború már előrevetette árnyékát. A hitlerizmus megerősödésével hazai nyilasaink is mozgolódtak. A hivatalos politika mindinkább jobbra tartott. Magyarország belépett a háborúba. Mindez kihatott a munkás-sportegyesületek tevékenységére is. Előbb csak nehezítette, később lehetetlenné tette a munkás-sportegyesületek munkáját. Pest megye hírhedt nyilas főispánja 1941-ben bezáratta a gödi Fecske-fészket. A munkásturisták Természetbarát című lapját betiltották. A TTE élére kormánybiztost neveztek ki, majd a német megszállást követő napokban kormányrendelettel feloszlatták az egyesületet, központi helyiségét lefoglalták, menedékházait és minden vagyonát elkobozták. Ugyanerre a sorsra jutott az MTE is. A Vasas labdarúgóinak népszerűsége valamivel meghosszabbította az egyesület életét. Később azt is átszervezték, élére kormánybiztost neveztek ki, megváltoztatták az egyesület nevét, és eltiltották a piros-kék szín viselésétől. A Vasas-név többnyire mindenkinek a futballistákat juttatja eszébe. Pedig a Vasasnak a két háború között egy sor más szakosztálya is volt, ismert, neves versenyzőkkel. A politikai munkában pedig az 1927-ben alakult tornász-szakosztály tagjai jártak az élen. A Magdolna utcai Vasasszékház nagytermében rendezett dísztornáik, előadásaik politikai demonstrációnak számítottak. A többi munkás-sportegyesülettel együtt harcoltak a tulajdonképpen katonai kiképzést szolgáló levente-mozgalom ellen, részt vettek minden jelentős tüntetésen, a Vörös Segély munkájában, illegális sajtótermékek, röplapok terjesztésében. A háború, a zsidó-törvény, a nyilasterror százával, ezrével juttatta a frontra, haláltáborokba, börtönökbe a munkás-sportegyesületek tagjait. Akik tehették, megpróbáltak szembeszállni, nem egyszer fegyverrel is, az önkénnyel, hogy segítsék, siettessék a felszabadulást — hogy a régi hittel, új erővel láthassanak hozzá már nemcsak a munkássport, hanem az új alapokra helyezett egyetemes magyar sport megszervezéséhez. A hőskorszak lezárult. Az anyagi és szellemi romok eltakarítása után a sportpályákon és a sportegyesületekben megindult az újjáépítés. Ez már a napjainkig nyúló jelen, sokan ismerik, a krónikás nyugodtan leteheti a tollat. 35