Budapest, 1972. (10. évfolyam)

6. szám június - Fekete Gábor: Fővárosi őrjárat II.: A Józsefvárosban

Jellegzetes józsefvárosi udvar a Práter utcában Lebontásra ítélt házak Nemzeti Múzeum és Ganz-MÁVAG, tizenegy klinika és az Erkel Színház, az ügetőpálya, a Magyar Rádió épülete és a Bérkocsis utca — íme, egy töredék a Józsefváros hagyományos arculatából. Katona József, Táncsics, Ady, Molnár Ferenc, Babits, Mikszáth neve fűződik a VIII. kerület történetéhez és irodalomtörténetéhez, Koltói Anna, Karácsony Sándor, Somogyi Béla, Lőwy Sándor utcanevei a kerület munkásmozgalmához. Elmerülhet az ember a Józsefváros helytörténetébe napokig, hetekig, vaskos köteteket forgathat róla, mégsem jut a végére. Különben ez a vénséges városrész lényegesen prózaibb gondokról is árulkodik. Ezekről, jelenkori vonásairól kérdezzük a Józsefváros tanácselnökét, dr. Suhajda Józsefet. Rohamos öregedés — Mi a Józsefváros mai életének fő vonása, a városrész meghatározó sajátossága? — Most — és még évtizedekig — kerület és tanács számára egyaránt: a rekonstrukció. Ez a mi legnagyobb gondunk és legnagyobb reményünk. Csakis a rekonstrukciós tervek eredményes megvalósítása tartóztathatja fel azt a rendkívül gyors öregedési folyamatot, amely a kerület egész negyedeit fenyegeti. Aki ezeket a negyedeket végigjárja, meglehetősen nyomasztó vizuális tapasztalatokat szerezhet az említett folyamatról, összesítéseink, vizsgálódásaink pedig csak alátámasztják a több tucatnyi utca haldoklásának tényét. Például 1960-ban 372 olyan lakás volt nyilvántartásban, amelyek bontását egyértelműen elkerülhetetlennek ítéltük. Alig tíz év elteltével az efféle bérlemények száma megnégyszereződött, s most közülük hétszáz családi otthont az „azonnal bontandó, akut életveszély" kategóriába kellett sorolnunk. Ez a rohamos öregedés felülmúlja az egyébként eléggé kedvezőtlen fővárosi átlagot, s teljesen érthető, hogy a józsefvárosi negyedek megmentését a budapesti pártbizottság és a fővárosi tanács kiemelt feladatként tartja napirenden. * — Az említett utcasorok „végelgyengülésének" bizonyára voltak előzményei. . . — Adatok tömegével tényszerűen bizonyítható, hogy a Józsefváros a legrégibb pesti városnegyed. Lakóházainak 72 százaléka épült a múlt században, és sajnos, nem időt álló anyagokból. Az épületek 40 százaléka földszintes, a két emeletesnél magasabb házak aránya az összesnek a negyedrészét sem éri el. Ehhez a siralmas leltárhoz hozzájárul a jellegzetes korabeli kapitalista építkezés, az ósdi városszerkezet — 68 százalékos, rendkívül magas beépítettség —, a telekpolitika, amely csak a saroktelkek viszonylag normális beépítésére törekedett, minden más helyet a főváros pereméről, a vidékről érkező munkások, elszegényedett kispolgárok, tengődő albérlők befogadására, azok szerény igényeihez és lehetőségeihez mérten építtetett be. A nagyfokú elavultság magától értetődően nemcsak a falakra jellemző, hanem a közművekre is; ez az ellátás, az életkörülmények fejlődésének is gátja. A népességszámot tekintve ezért is csúszott le évtizedről évtizedre egy-egy hellyel a Józsefváros a budapesti kerületek tabelláján. Egyszerűen hely sem volt arra, hogy új lakótelep épüljön, ami a többi között a XI. kerületet vagy Rákospalotát a fejlődésben oly erőteljesen segítette. — A rekonstrukció tehát a Józsefváros létkérdésévé vált. . . — Nemcsak a Józsefvárosé! Budapesten hamarosan elfogynak a lakótelepnek alkalmas területek, óhatatlanul hely után kell nézni — a belső kerületekben. Ezzel az igénnyel teljesen egybevágnak a józsefvárosi követelmények. A rekonstrukció alapvető feltétele és eszköze — a bontás. Bontani, azért is, hogy ne maguktól omoljanak össze a házak, s azért is, hogy teret kapjon a lakásépítkezés. Pillanatnyilag nyolcezer józsefvárosi ember vár új, vagy jobb családi otthonra, 25 ezer albérlő él a kerületben; bontás és építés nélkül számuk csak növekedne.