Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Mészöly Gábor: Újjászületőben a Nemzeti Szalon

lő nyilvános ecsetpróbálgatásaira utaljunk. A két világháború közötti időben a posztimpresszionista, kubista és expresszionista irányzatokhoz közel álló művészeket összefogó KÚT (Képzőművészek Új Társasága) kiállítások megrendezésével ismét a hazai modern törekvéseket istápolta a Szalon. E kiállításokon a hajdani MIÉNK és a Nyolcak legjobbjai társaságában Derkovits Gyula, Egry József, Medgyessy Ferenc, Bernáth Aurél, Pátzay Pál és Szőnyi István is rendszeresen szerepelt a Szalonban. Sikeres volt a Cennini Társaság kiállítása is 1923-ban, Gábor Móric, Hende Vince, Dióssy Antal, Halápi János és Lszkowszki festőművészek részvételével. Szerény megnyitó 1947-ben Az Erzsébet téri Nemzeti Szalon történetében 1947-tel új fejezet nyílik. A háború e rangos épületet sem kímélte, a felszabadulás után azonban valóságos rohamtempóban épült újjá a nemzet sérült szalonja. A Székesfőváros, a Kultusz- és az Újjáépítési Minisztérium soktízezer forintos segélyével a fővárosban elsőként helyreállított kiállítócsarnok alig két esztendővel a harcok befejezése után ismét a szépművészet hirdetője s otthona lett. Az első kiállítás szerényen ünnepélyes megnyitójára — Tildy Zoltán köztársasági elnök jelenlétében — 1947 január 11-én került sor. Ezután egymást követték az újabb bemutatók: a „Román Hivatalos Kiállítás", a „Falu és Város", az „50 művész", a „Francia építészet és angol grafika", az „Újságrajzolók karikatúra kiállítása"; majd a Szalon egykori kiváló tagjának, Rippl-Rónai Józsefnek — halála 20. évfordulójára rendezett — emlékkiállítása. A tárlatok szervezése, lebonyolítása azonban nem kevés gondot okozott a Szalon irányítóinak. „Súlyos anyagi nehézségeink miatt sajnos ebben az esztendőben fűteni még nem tudunk" — hangzott el például a panasz az Egyesület 1948-as, a felszabadulás utáni első közgyűlésén. A vezetőség — melynek Csók István, Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Herman Lipót, Szőnyi István is tagja volt — közgyűlési referátumában kellemesebb gondokról is beszámolt : „Ma ... amikor az egész ország területén jóformán ezen kiállítási helyiségek az egyetlenek, olyan tömegesen futnak be a kiállítási kérelmek és igények, ha .. . egy év négy évből állana, sem tudnánk mindet lebonyolítani . . ." A nagymúltú kiállítócsarnok az államosítás után évekig eredményesenfunkcionált. 1950-ben például nagyszabású ifjúsági Képzőművészeti és Iparművészeti Kiállítást rendeztek falai között. Itt először találkozhattak a nyilvánossággal olyan főiskolás növendékek, mint Gross Arnold, Kass János, Szinte Gábor és Marton László. A későbbi programokban is — a nem éppen szerencsésen itt lebonyolított műszerkiállítás s egyéb efféle bemutatók mellett— több jelentős esemény szerepelt: a szovjet képzőművészet seregszemléje, az 1957-es Barcsay- és az 1959-es Czóbel-kiállítás. Ezek az évek azonban már —a Szalon végnapjai. Az egyre roskatagabb épületben fokozatosan elapadtak a kiállítások; a földszintre művelődési otthon és könyvtár költözött; végül bekövetkezett az, amitől a művésztársadalom és a közönség már évek óta tartott: a félévszázados építmény felmondta a szolgálatot. 1959-ben, Czóbel Béla tárlata idején megroppant a födém, s bár a kiállítás — az életveszélyes helyek kordonbarrikádjai között — még baj nélkül befejeződhetett, utána sebtiben megszületett a döntés: a Nemzeti Szalont le kell bontani. A „halálos ítéletet" 1960-ban néhány nap alatt végrehajtották. így ért véget a Nemzeti Szalon 53 éves szép története. Föltámad a Szalon A héttermes, ezer négyzetméter alapterületű kiállítócsarnok lebontása óta immár 12 év telt el. A Szalon „feltámasztásának" szükségességét az illetékesek is — a Fővárosi Tanácstól a Művelődésügyi Minisztériumig — elismerik; a Fővárosi Tanács már javasolt is két telket, ahol a Szalon épülhetne. Az egyiket a Harmincad utcában, „versenytársát" pedig a Fő utcában. Az előbbi mellett városközponti elhelyezkedése szól, noha a rendelkezésre álló terület itt meglehetősen szűkös; míg az utóbbi variáció jól illeszkedhetne a városrendezés közeli terveibe. A Fő utca városszerkezeti jelentősége ugyanis a metró kiépültével megnő; a Várral együtt kulturális centrum, s egyben „Buda Váci utcája" lehet. Bár a sokmillió forintos építkezés fő finanszírozója, a Képzőművészeti Alap megbízásából mindkét variánsra tanulmányterv készült, úgy tűnik, a Fő utcai megoldás lenne az ésszerűbb — noha ez a drágább. Itt ugyanis — a Fő utca 16—18. számú szanálásra ítélt házak helyén — csaknem kétszer akkora terület áll rendelkezésre, mint a Belvárosban ajánlott telken, és sokkal impozánsabb építészeti megoldásokra nyílik lehetőség. így példáid — Kapsza Miklós építészmérnök tanulmányterve szerint — az új Szalon úgy illeszkedne a vízivárosi műemlékcsoportok füzérébe, hogy a Fő utca, a Farkasbíró utca, a Várhegy oldalába felkapaszkodó festői Pala utcai lépcső és egy utóbb kialakítandó átjáró utcácska négyszögébe foglalva, valóságos kis tér közepére kerülne ; ez egyúttal a kívánatos természetes felső világítás zavartalanságát is biztosítaná. A Fő utcai Szalon másik érdekességének ígérkezik a telken talált középkori lakótorony-jellegű 30