Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Horn Emil: 60 éve: „Vérvörös csütörtök”

tak fel, kirakatokat törtek be, barikádokat emeltek, miközben az Alkotmány utca, a Szabadság tér és a környező utcák meg-megújuló véres összecsapások színterévé váltak. Tisza nem enged Az uralkodó körök megrettentek. Voltak, akiket — Jászi Oszkár szerint — valóságos versaillesi hangulat kerített hatalmába és semmiféle ellenrendszabályt sem tartottak soknak, sőt: egyesek még a szakszervezetek betiltását és a pártvezetőség letartóztatását is követelték. Mások — mint pl. az olyannyira munkásellenes Kossuth Ferenc — szemforgató módon a munkások jogtalanságáról szónokolva, könyörögtek a kormánynak: a béke és a rend helyreállítása céljából adjon jogokat. Még a haladó szellemű polgár, Ady legelső híveinek egyike, Bíró Lajos is így morfondírozott: „. .. hogyan jutottam én, budapesti poller utca — Damjanich utca — Aréna (Dózsa György) — Thököly út által határolt területen] a rendőri brutalitástól elkeseredett tömeg rendőrőrszobákat támadott meg, műhelyeket gyújtott fel, vagy kővel, ittott már revolverrel szállt szembe az erőszakkal. Aztán a katonák ezreivel megtámogatott rendőrség fegyverei mégiscsak erősebbeknek bizonyultak — vissza kellett vonulni. A Szociáldedemokrata Párt délután kiadott és a megmozdulást győzelmesnek feltüntető kiáltványa a sztrájk befejezésére szólította fel a budapesti munkásságot, „amely ezzel a nagyszerű forradalmi cselekedettel egyelőre megtett mindent, amit a proletárbecsület és a demokrácia ügye tőle ma követelt". Estére a város elcsendesedett. Az elnéptelenedett utcákat kísérteties fénnyel világították meg a kidöntött gázlámpák helyén égő fáklyák. Talán Kosztolányi Dezső fejezte ki akkor leghívebben a sötét város hangulatát — és benne a munkások valódi helyzetét: „.. . Egy proletár anya leül a villamossínekre, a gránitkockákra,. . . határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét és a cse-Kardlapozó rendőr gár ilyen forradalmi állapotok közé ? . . . Kik ellen megy a harc ? A gróf urak, akik a választójogot nem akarják megadni, hatszoros kordon mögött nyugodtan csevegnek... a képviselőházban . . . ezért a nép nekem, budapesti polgárnak veri be a fejemet... Mi már most nekem ... a teendőm ? El tudom képzelni, hogy polgárőrséget szervezek . .. ezek ellen a valóban féktelenül harcoló proletár-csapatok ellen..de semm okunk rá, hogy a forradalommal viaskodjunk...", inkább, hogy azt .. megelőzzük. Ezeknek adjunk választójogot ? Igen. Ezeknek ... Mégpedig sürgősen." A parlamenti ellenzék az ülés felfüggesztését követelte, de az újdonsült házelnök, Tisza István lakonikus rövidséggel intette le a megijedt honatyákat. „A Ház nem jóléti bizottság, mi nem törődhetünk az utcával. Az ülést nem függesztem fel." Majd később: „... tovább ülésezünk, hiszen nem vagyunk hisztériás asszonyok, férfiak vagyunk, vagy mi! . . . Semmi közöm ahhoz, ami az utcán történik" — jelentette ki. ,Éljen a forradalom!" És mintegy válaszul új, eddig még nem hallott jelszó hangzott fel és ismétlődött egyre gyakrabban az utcán: „Éljen a forradalom! Le az osztályuralommal!" Ugyanakkor az összecsapások már a város külső kerületeire is átterjedtek. A Váci úton, a Röppentyű utcában, a Dráva utcában, Erzsébetváros külső részén, az ún. Csikágóban [a Rottenbilcsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis proletár dőzsöl a tejen ... Az anya piros kontya messze világít a sötétben. Budapest hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránitmellére, és higgye — legalább huszonnégy óráig — hogy föld és az ég mindenkié. Ebben a pillanatban övé a város." A túlerő győz A harc látszólag befejeződött. De amikor másnap reggel a munkábamenők a bezárt gyárkapuk elé érve megpillantották a kizárásukat közreadó hirdetményeket, újult erővel robbant ki az elkeseredés. A munkáltatók bosszúja tudatosította bennük: a pártvezetőség értékelésével ellentétben május 23-a nem volt a győzelem napja. A Váci úton, az Orczy úton, a Népligetben, a Thököly úton és másutt ismét villamoskocsikat borítottak fel, lángok törtek az égnek a Láng Gyárból, a Viktória malomból, az Aszfalt-gyárból, ismét barikádok emelkedtek és a rendőrség újult erővel „állt munkába": katonák és csendőrök csaptak a tömegbe, átkutatták a Hétház, a Tizenháromház és a Váci út munkásházait, udvarait, lakásait, ahonnan azután összekötözött, véresre vert munkásokat kísértek az őrszobákra. Közben a Népszava vidéki megmozdulásokról is hírt adott: Aradon és Kecskeméten, Debrecenben és Szegeden, Győrött és Kolozsvárott, s az ország jónéhány más Az egyik áldozat: Rosta Gyula, 13 éves úttisztító munkás 16