Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Merényi László: Dolgozó iskolások kulturális érdeklődése

Mezei András elbeszélése TUJA A fiamnak magyarázni kell, mi az a tuja. A tuja, a villamos hátulja, mondom, csakhogy a szó le van rövidítve. Nem, ez nem vicc. Nem is növény, amit szintén tujának neveznek. Az én időmben még minden pesti srác ismerte ezt a szót, ha nem is tuj ázott mindenki: mondjuk a jó cserkészek, vízicserkészek, a kadettek. A szívgárdistákért már nem tenném tűzbe a kezem. Azt az áhítatos csóróknak találták ki a tiszik. Hogy azok kicsodák ? Hát a paptanárok. Az én időmben mindig kuporgott egy-egy kisfiú a pesti villamosok ütközőjén, úgy, hogy a vastag gumitömlőbe kapaszkodott, a lába meg lazán kalimpált a visszafelé futó macskakövek felett. A tuj ázó kuporgott, mondom, hogy az ablakból ne lássa meg a klajzi. A megállók előtt pedig ugrásra, futásra készen figyelt. A jobb lábát megtámasztotta az ütköző alatti keresztvasban, hogy a lassító kocsi sebességének megfelelő erővel lökhesse magát viszsza, ha ugrik a kalauz is, ha menekülni kell, mert ne üljön tujára az, aki a legnagyobb sebesség mellett is, nem tud a leugrás után állva maradni. „Begyújtani a fékező rakétát" — mondanák ma a srácok. Hiszen akkorát kellett taszítani a robogó villamoson, amekkora erővel vitte volna a fiút magával. De manapság se srác a tuján, se kalauz a kocsiban. Se azok a régi villamosok. A 46-os a Fasorban, ahogy a Lövölde térnél kikanyarodott, azután végig a Bethlen Gábor utcán — még a zúgása is más volt, mint a mai áramvonalas, tuja nélküli, csak utazásra jó kocsiknak. Gizi, akivel én akkoriban jártam, Rauch-hal ugrott föl a 46-os villamos utolsó peronjára, vigyorogva, hogy nekem nincs jegyem, nincs pénzem. Velük persze, máris indul a kocsi, ők még elérik a kilencórás HÉV-et. Röhögtök ? Hát csak röhögjetek. Ugrás a tujára. De ők rámuszítják a klajzit. Az ablakon vállig kidugja a karját. A lyukasztójával kokizza a fejemet. Megállj Rauch. Te is megbánod, Gizi. A Rauch-hal utazol? Amiért pénze van villamosra és tudja a tangóharmonikán a Ravel Bolerót ? Tudom, ezzel fogott meg, mert nekem azt mondtad, hogy nem is tetszik a szája. Éjjel pedig, ha alszik, félig nyitva vannak a szemei. Hát akkor futás. Egyenletes sprint, végig a 46-os villamos mellett, egész a Keleti pályaudvarig. Na, mi van, Rauch? Lesed, hogy lemaradok-e ? Hogy kilóg-e már a nyelvem ? És leülök a járda szélére összegörnyedve néhány megálló után, mondjuk, a Bethlen téren ? Rohadt Rauch, abból te nem eszel. Jó kis tornacsukám van. És lehet, hogy nem tudom a Ravel Bolerót. Nincs is hallásom. „Botfüled van, fiam" — mondta a fater, aki zenész, és megsimogatta a fejemet szomorúan. De futni azt tudok, Rauch. No, mi van? Mit kiabálsz Gizi? Azt, hogy hajrá Dulci? (Mert így hívtak akkoriban.) Drukkolsz a klajzi mellett? Istenem, hány megálló van hátra? Rohadtul szúr már a bordáim között." Csak azt kívánom, hogy legyen utas. Legalább egyetlen le- vagy fölszálló a következő megállóban, nehogy tovább csengesse a klajzi a villamost. Mert nem vagyok jó hosszútávon. Ez az igazság. De a klajzi, mintha élvezné, mintha buzdítana. Ügy látszik, mégsem bumburnyák. Meglehet, mielőtt a Beszkárthoz bezupált, ő is tujázott. Lógott a lépcsőn. Jó kis hecc. Este kilenc órakor végig a villamos mellett a Lövölde térig, be a teniszpályánál a Bethlen Gábor utcára. És már az egész villamos engem néz, nekem drukkol. A Rauchnak olyan a pofaszíne, mint a romlott parizeré. A lóparizeré. „Lépj fel, öcskös" — szól le a klajzi a lépcsőről, egészen kihajolva a kellemes, meleg szélben. „Nincsen pénzem" — zihálom a még maradó erőmmel. „Lépj fel, ha mondom" — és a kezét nyújtja, mintha dobogóra segítene fel. Valami maratoni futás után. De itt a finis még hátra van. Kalauz kezét elfogadni ? Csundinál a galeriban ilyesmivel elvágná magát az ember. Mire a szép, vörösessárga fogantyú? A télen fagyos, a nyáron jó meleg, erős fogantyú, amit ha sikerül megfogni, még meg kell várni, hogy az ugrásra kijöjjön a lépés. Akkor kell ugrani, nehogy kézenfogva húzzon a villamos. Roszszul ugrani, az is lebőgés. Kész röhej. Nem beszélve arról, hogy fölmázolja az ember a követ a pofájával. Igen, kisfiam, a fogantyút úgy kell fogni, a villamos mellett sprintelve, mintha annak a segítsége nélkül is föl tudnál lépni. Amikor ugrasz, akkor szorítod, akkor húzod. . . Ahogyan azt én csináltam, ahogyan mi csináltuk, régen, srácok. A klajzi a 46-oson kivett egy vonaljegyet a nagy, barna bőrtáskájából. Letépte az egyik sarkát és ünnepélyesen a kezembe nyomta, akár valami kitüntetést. „Jól van, fiam. Vagány gyerek vagy." Gizi pedig belémfogódzott. Odanyomta az orrát, a rohadt hízelgő, az ingemhez. Azt se bánta, hogy csupa izzadság. A Rauch kifelé fordult. Állati szép keze volt. Ezt meg kell hagyni. Hosszú ujjaival a villamos ablakán billentyűzött valamit. Biztosan a Ravel Bolerót. H