Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Merényi László: Dolgozó iskolások kulturális érdeklődése

Mezei András elbeszélése TUJA A fiamnak magyarázni kell, mi az a tuja. A tuja, a villamos hátulja, mon­dom, csakhogy a szó le van rövi­dítve. Nem, ez nem vicc. Nem is növény, amit szintén tujának neveznek. Az én időmben még minden pesti srác ismerte ezt a szót, ha nem is tuj ázott mindenki: mondjuk a jó cserkészek, vízi­cserkészek, a kadettek. A szív­gárdistákért már nem tenném tűzbe a kezem. Azt az áhítatos csóróknak találták ki a tiszik. Hogy azok kicsodák ? Hát a pap­tanárok. Az én időmben mindig kupor­gott egy-egy kisfiú a pesti villa­mosok ütközőjén, úgy, hogy a vastag gumitömlőbe kapaszko­dott, a lába meg lazán kalimpált a visszafelé futó macskakövek felett. A tuj ázó kuporgott, mondom, hogy az ablakból ne lássa meg a klajzi. A megállók előtt pedig ugrásra, futásra készen figyelt. A jobb lábát megtámasztotta az ütköző alatti keresztvasban, hogy a lassító kocsi sebességének meg­felelő erővel lökhesse magát visz­sza, ha ugrik a kalauz is, ha me­nekülni kell, mert ne üljön tujára az, aki a legnagyobb sebesség mellett is, nem tud a leugrás után állva maradni. „Begyújtani a fé­kező rakétát" — mondanák ma a srácok. Hiszen akkorát kellett taszítani a robogó villamoson, amekkora erővel vitte volna a fiút magával. De manapság se srác a tuján, se kalauz a kocsiban. Se azok a régi villamosok. A 46-os a Fa­sorban, ahogy a Lövölde térnél kikanyarodott, azután végig a Bethlen Gábor utcán — még a zúgása is más volt, mint a mai áramvonalas, tuja nélküli, csak utazásra jó kocsiknak. Gizi, akivel én akkoriban jár­tam, Rauch-hal ugrott föl a 46-os villamos utolsó peronjára, vigyo­rogva, hogy nekem nincs jegyem, nincs pénzem. Velük persze, máris indul a kocsi, ők még elérik a kilencórás HÉV-et. Röhögtök ? Hát csak röhögjetek. Ugrás a tujára. De ők rámuszítják a klajzit. Az ablakon vállig kidugja a karját. A lyukasztójával kokizza a fejemet. Megállj Rauch. Te is megbá­nod, Gizi. A Rauch-hal utazol? Amiért pénze van villamosra és tudja a tangóharmonikán a Ra­vel Bolerót ? Tudom, ezzel fogott meg, mert nekem azt mondtad, hogy nem is tetszik a szája. Éjjel pedig, ha alszik, félig nyitva van­nak a szemei. Hát akkor futás. Egyenletes sprint, végig a 46-os villamos mellett, egész a Keleti pálya­udvarig. Na, mi van, Rauch? Lesed, hogy lemaradok-e ? Hogy kilóg-e már a nyelvem ? És leülök a járda szélére összegörnyedve néhány megálló után, mondjuk, a Bethlen téren ? Rohadt Rauch, abból te nem eszel. Jó kis tornacsukám van. És lehet, hogy nem tudom a Ra­vel Bolerót. Nincs is hallásom. „Botfüled van, fiam" — mondta a fater, aki zenész, és megsimo­gatta a fejemet szomorúan. De futni azt tudok, Rauch. No, mi van? Mit kiabálsz Gizi? Azt, hogy hajrá Dulci? (Mert így hív­tak akkoriban.) Drukkolsz a klajzi mellett? Istenem, hány megálló van hátra? Rohadtul szúr már a bordáim között." Csak azt kívá­nom, hogy legyen utas. Legalább egyetlen le- vagy fölszálló a kö­vetkező megállóban, nehogy to­vább csengesse a klajzi a villa­most. Mert nem vagyok jó hosszútávon. Ez az igazság. De a klajzi, mintha élvezné, mintha buzdítana. Ügy látszik, mégsem bumburnyák. Meglehet, mielőtt a Beszkárthoz bezupált, ő is tujázott. Lógott a lépcsőn. Jó kis hecc. Este kilenc órakor végig a villamos mellett a Lövölde térig, be a teniszpályánál a Beth­len Gábor utcára. És már az egész villamos engem néz, ne­kem drukkol. A Rauchnak olyan a pofaszíne, mint a romlott pari­zeré. A lóparizeré. „Lépj fel, öcskös" — szól le a klajzi a lépcsőről, egészen ki­hajolva a kellemes, meleg szél­ben. „Nincsen pénzem" — zihá­lom a még maradó erőmmel. „Lépj fel, ha mondom" — és a kezét nyújtja, mintha dobogóra segítene fel. Valami maratoni futás után. De itt a finis még hátra van. Kalauz kezét elfogadni ? Csun­dinál a galeriban ilyesmivel el­vágná magát az ember. Mire a szép, vörösessárga fogantyú? A télen fagyos, a nyáron jó meleg, erős fogantyú, amit ha sikerül megfogni, még meg kell várni, hogy az ugrásra kijöjjön a lépés. Akkor kell ugrani, nehogy kézen­fogva húzzon a villamos. Rosz­szul ugrani, az is lebőgés. Kész röhej. Nem beszélve arról, hogy fölmázolja az ember a követ a pofájával. Igen, kisfiam, a fogantyút úgy kell fogni, a villamos mellett sprintelve, mintha annak a se­gítsége nélkül is föl tudnál lépni. Amikor ugrasz, akkor szorítod, akkor húzod. . . Ahogyan azt én csináltam, ahogyan mi csináltuk, régen, srácok. A klajzi a 46-oson kivett egy vonaljegyet a nagy, barna bőr­táskájából. Letépte az egyik sar­kát és ünnepélyesen a kezembe nyomta, akár valami kitünte­tést. „Jól van, fiam. Vagány gyerek vagy." Gizi pedig belémfogódzott. Odanyomta az orrát, a rohadt hízelgő, az ingemhez. Azt se bánta, hogy csupa izzadság. A Rauch kifelé fordult. Állati szép keze volt. Ezt meg kell hagyni. Hosszú ujjaival a villa­mos ablakán billentyűzött vala­mit. Biztosan a Ravel Bolerót. H

Next

/
Thumbnails
Contents