Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Irodalmi városképek: Szabó Dezső I.

émelyítő nőstényseregletté? Az akkori irodalmi életben kicsit is járatos olvasó gyanakodni kezd: a gyűlés fő szónokának talán csak az a „bűne", hogy szebb, sikeresebb, gazdagabb volt a regény írójánál. Bezzeg, ha őt hívják oda szónokolni — hősi eposszá tornyosult volna az a gyűlés. Kétszer a Keleti pályaudvar Az elsodort falu nem modern regény, írója nem is törekedett modernségre, ő az eredetiség bűvöletében élt. De csak egy eredetiséget ismert el: a sajátját. Mindenki más epigonnak minősült: vagy konzervatív epigonnak, vagy modern epigonnak. (Ady az egyetlen kortársa, akinek eredetiségét, rangját nem vitatta el, csak azt rótta fel neki, hogy „rossz társaságba" keveredett, s nem akart Szabó Dezső ikercsillaga lenni a magyar irodalom firmamentumán.) Klasszikus regény Az elsodort falu, a mesterség szabályai szerint szerkesztve. Szerkezete átgondolt, fegyelmezett, három kötete végig egy-öntésű. Minden fontosabb szereplőjének fejlődését következetesen végigkíséri; nem lógnak ki elvarratlan szálak a cselekmény szőttjéből. A szereplők minden összeütköztetésében nyitva tudja hagyni a szituációt még keményebb összeütközésekhez. A stílus burjánzása sem fedi el ezt a legjobb értelemben tizenkilencedik századi regényszerkezetet. Bőjthe János — az eszményített Szabó Dezső — kétszer érkezik meg a regényben a Keleti pályaudvarra: először, mikor a háború még virgonc, fiatal, másodszor, mikor már meghalt a háború. A két jelenetsor — egymástól egykötetnyi távolságra — nagy tudatossággal kimért dinamikus párhuzamot ad. Ellentétes és mégis azonos helyzetet rajzol a kettő. Az egyik: „Budapest a Keleti pályaudvartól kezdve, végig a Rákóczi-úton, elfolyva a nagy körúton, kiíoccsanva a terekre egy bődült, tajtékzó tömeg volt. A nagyváros kiköpte uccáira minden felelőtlen elemét, hogy az alkoholtól, nemi ösztöntől, pénztől, nagy szavaktól, vérszagtól megrészegített emberszörnyeteg ezer szájjal öklendezte a levegőbe: — éljen a háború!" A másik: „... futó rendőrök és vágtató lovasok jöttek vele szembe. Letért egy mellékuccába s amint uccáról uccára kanyargott, egyszerre csak egy kanyarulatnál hozzá hullott a forradalom zaja. Mint tűzre vonító őrült kutyák üvöltötték hosszú kanyarodással a hangok: — Békét, békét, békét!" Az egyik: „Közben felvirágozott, beborozott, rogyásig szónokolt csapatok vonultak el zenével, bódult dallal az ajkukon, nyomukban, mint egy bedobott kőre, még magasabbra tajtékzott a forrongó emberpocsolya, éljenezték, ölelték, virágokkal dobálták őket, hogy kirészegítve belőlük mindent: az elsápadt családot, a rettentő jövőt, az elhagyott munkát és letört öleléseket, odabódítsák őket — mint homlokukon sújtott marhákat — a fertelmes halálnak." A másik: „S mert az imént egy ellenük jövő rendőrosztagot véres fejjel vertek vissza, az elülálló tömegben részeg volt a diadal, s csapásaik alatt már összerogyni látták az igazságtalanságok korhadt világát. Egy fiatal, szélesvonású nő, arcán ki nem pihent ölelésekkel, nagy, üres, kékesszürke szemekkel, felpupuzálva egy uccai pad tetejére, egy vörös kendőt lobogtatott a barna arcok felé s makacs rikácsolással ismételte: — Éljen a béke, le a hazával, éljen a béke!" Az egyik: „De néha idősebb katonák vonultak át s a leszegzett fejek, a belső rémre tágult szemek, az arcok sápadt dermedtsége egy percre még ebbe a fortyogó emberkloákába is csendet hozott. Mintha gyászpompa élén hírnökök trombitája szólt volna oda az őrült klaunoknak: — Csend! őfelsége, a halál megy át!" A másik: „Egyszerre aztán, mintha a nagy kasza megzuhant volna a tömeg felett és minden élet átliullott volna az élén: halálos, dermedt, mozdulatlan csend lett. A roppant zaj egyetlenegy zuhanással hullott alá, mint egy földrázott sötét fal. Szabályos, erős léptek dobogása verte fel az uccát, melytől döbbenetesebb lett a csend és dermedtebbek az arcok. Feszesen, kidülledt mellel, biztosan, mint egy gép: egy század katonaság közeledett a tömeg felé, elől egy százados lépett. A lépések nehéz esése átlüktette a szíveket. A tömeg még összébb szorult, de senki sem mozdult el. A lépések közeledtek. És a tömegben minden arc egyforma lett. A sárgászöld bőrön, az el tágult szemeken, megnyúlt szájon belül ugyanaz a szorongás: a húsból, vérből, csontból álló élet demedt riadása nézett szembe a közeledő halállal." Bőjthe János szerepe a két nagy tömegjelenetben Tolsztoj Pierre-jének mintáját követi. Nem formálója az eseményeknek. Sodródik az emberáradásban, véletlen szemtanúként. Nem tüntet, nem ordít: figyel. Hol a rémülettől dermedten, hol részvéttel, hol kajánul. Szabó Dezsőnek és hősének az az egy vágya van, hogy mély lelki azonosulásban váljon eggyé a tömeggel, a néppel, az emberiséggel. Háborút rikácsoló némberekkel egyetérteni? De hiszen a békét is miféle némberek rikácsolják itt! Természetes, hogy a két tüntetés párhuzamát I9i4ési9i8 történelmi ellentéte adja. De Bőjthe János, ez az arisztokrata lelkű, kissé D'Annunzio-szabású népbarát a békét kiáltozókat is idegenkedve hallgatja. Bár egészen más felelőtlenül háborút ujjongani, mint a béke nevében szuronyokkal szembe menni, mégis gyanakszik, hogy a kétfajta tömeg végül is ugyanazokból verődött össze. S ami idegenkedése mélyén lappang: az elégedetlenség, hogy ez a tömeg másokra hallgat, nem őrá. Akárcsak a Vigadó feministái. Egy népszónok, meg egy futurista költő a tüntetés szellemi vezére. A szónok — a regény szerint — azzal teszi magát érdemtelenné a népvezérségre, hogy zsakettot hord, a költő pedig, hogy otthon valódi szalámit eszik. Ilyen kicsinyes fintorok kísérik a heroikus kompozíciót. Bőjthe — Szabó Dezső másik forradalmat áhít, nemzeti forradalmat. Akiknek eleinte kapóra jött Az elsodort falunak ez a végső óhaja, azok véres ellenforradalmat készítettek elő. Szabó Dezső még idejében belátta -beláttatták vele —, hogy a fehérterror nem az ő vüága. Karmesteri pálca helyett, amire pedig úgy áhítozott, a szatírista szöges ostorát kapta akkor a kezébe. 22 Oly Tamás reprodukciói