Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Vas István: A hasonlíthatatlan város

Magyar művészetével, hanem személyes befolyásával is hatott ránk. Márpedig Fülep nagyon csúnyának tartotta Budapestet. Hajói emlékszem, valahol a Magyar művészetben írja, hogy az Andrássy utat esős időben, este, a Várból nézve még szépnek is lehet találni. Milyen hosszú utat kellett megtennie Granasztóinak, hogy leírhassa erről a sugárutunkról: „Európában párját ritkítóan magas színvonalú, egységes városépítészeti alkotás. . . Egyike Budapest felsőfokú értékeinek." Mesterünk, Fülep, a századforduló Budapestjét mindenestül a kárhozatba küldte, nem kegyelmezett másnak, csak Lechner Ödön épületeinek, amelyekről egyébként Granasztói is, a fényképekhez fűzött kísérő mondataiban — és talán ezek a kis kommentárok adják meg a könyv igazi jellegét (kár, hogy nem készült róluk, ill. a képekről névmutató) — nagy szakelismeréssel ír. De az eklektikus építészetet meg a szecessziót Fülep mindvégig engesztelhetetlenül gyűlölte — márpedig Budapest belső képét leginkább ez a korszak jelölte meg. „ízlés nélküli, szürke, cikornyás épületek", írtam én is egy ifjúkori versemben, igaz, rögtön rá is vágtam: „Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek." Az építésznek azonban több bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy a Várbazárt, sőt a Halászbástyát és a Vajdahunyad várat, vagy az olyan „építészetileg alig értékelhető" épületeket, mint a Gresham-palota, az Anker-palota, el merje fogadni, még ha védekezve, mentegetőzve is, de együtt az egésszel. „Minket bemutatásában a szeretet vezérelt1

', írja Granasztói, „s a hűség a valósághoz. Nem egy idealizált Budapestet, hanem a valóságosat szeretjük." Vagy ahogy Pesten mondják újabban, mélyértelmű bölcsességgel: „Ez van, ezt kell szeretni." Ami egyúttal a legmélyebb házastársi szeretet is. És ez a rendíthetetlenül szenvedélyes hitvesi szeretet kell ahhozis, hogy egy építész úgy lássa Budapestet, ahogy ez a könyv láttatja. És mit lát~a költő — de mondhatnám úgy is: a bennszülött vagy a látogató — egy városból? Leginkább, azt hiszem, azt, ami benne történt, és persze, történik. Van egy-két város, amelynek a történelmét nem szeretem, legalábbis nincs hozzá közöm. Ilyenkor a makulátlan szépségű, hitelesen középkori épületeivel sem tudok mit kezdeni. Ami Budapesten történt, a rossz is, az mind önmagam emléke és elválaszthatatlan része. Ebben nyilván egy húron pendülök Granasztóivál, elvégre ő is bennszülött Budapesten, sőt, író is, méghozzá nem akármilyen: többek között mestere annak, hogyan kell néha szégyellnivaló dolgokat öntudatosan kimondani, bevallani. És ha ennek a könyvnek a kis fénykép-kommentárjain, minden becsületes válóságra-törekvésük után is ott lebeg a „mégis, ne szóljon erről ajakad" fájdalmas fegyelme — az óhatatlanul velejár a könyv reprezentatív műfajával. De én, akit a műfaj nem feszélyez, nem tudtam úgy végiggyönyörködni a könyvet, hogy Granasztói epigrammatikus remekléseit meg ne toldjam a magam keserűbb kiegészítéseivel. Ott van példáu l a 4Q. oldalon említett romantikus kis bérház a régi Hold, ma Rosenberg házaspár utcában, amelyet négy éven át naponta megcsodáltam, ki-be járva kapuján, és ahol Granasztói ugyancsak megfordult nálunk — most is (mármint a fényképen) szeptember van, koradélutáni napsütés, még a vadgesztenyefa árnyéka is ott a rácsos erkélyünkön. De hol a hulló vakolat, az elhanyagoltság patinája, a megvertségünk, a szegénységünk? A Vörösmarty téri épülő irodaházról a könyv összeállításának időpontjában már tudható volt, hogy „kulturális intézmények, főként kiadók számára készül", de az még nem látszott a vázas szerkezetből, hogy ezeknek az intézményeknek a dolgozói, munkatársai milyen képtelen körülmények közé kerülnek a város „kellős közepén", ahogy Granasztói helyesen írja. Nem is említve az új lakótelepeket, amelyekről nem egy előnyös fénykép és mondat szól a könyvben. „Az új szálló — (vagyis az épülő Intercontinental) — mellett a jelenleg félrekerült Vigadó is visszakapná központi, hangsúlyos szerepét", remélte Granasztói a-könyv (és a szálloda) készültének idején: de azóta bizonyára ő is észrevette, hogy az új szálloda eltörpítette, elbagatellizálta a Vigadót, mint ahogy egyébként is kicsukta, kiiktatta a panorámából mindazt, ami szegény Belvárosunkból megmaradt, kivéve a Petőfi teret. Éppen ezért sajnálom, hogy a Petőfi tér szép négyszöge, a könyvben többször is emlegetett Castrum helye, nem szerepel külön fényképen — no és persze mindazért, ami a Petőfi téren is történt. És a Hungária — a hajdani New York kávéház — képeinek láttán kinek ne jutna eszébe, hogy „az irodalmi élet hagyományos gyújtópontja", ahogy a könyv is nevezi, már két év óta lezárva áll — és ki tudja, meddig? — és ki ne gondolna egyúttal a kisebb-nagyobb kultúrpolitikusok és lovasított írócskák dörgedelmeire, amelyek ritkán hagyták megemlítetlenül a Hungáriát — és ki volna képes elhinni, hogy ezeknek a kirohanásoknak semmi része sem volt a kávéház alattomos knokautolásában? Granasztói persze nagyon is tudja, hogy ami egy városban történt, az a városnéző szemünket is befolyásolhatja — ő maga például a Gresham-palota bemutatásakor szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a benne volt kávéházban „a Gresham asztal nevű kiemelkedő jelentőségű művésztársaság gyűlt rendszeresen össze"; Lechner Ödön épületeivel és személyével kapcsolatban is hivatkozik a Japán kávéház művészasztalára, pedig természetesen a Japánt sem mutathatja be: hogyan is tűrték volna meg ezt a kávéházat — a József Attiláét többek között? De hát az Engels tér elemzéséhez (50—51. old.) nem tartozik-e hozzá, hogy a „városrendezési szempontból helytelenül" odatelepített autóbuszpályaudvar kedvéért lebontották Budapest legjobb kiá'lítóhelyiségét, annyi dicsőséges festészeti esemény színhelyét, a pesti szecesszió egyik legjellemzőbb, karcsú és elegáns épületét, a Nemzeti Szalont? „Budapest a sok sorscsapás után" — ennek az intonációnak sokféle változatával találkozunk a könyvben. E sorscsapások közül nem is a legkisebb talán a városrendező építészek és hivatalok némely ténykedése volt — mintha csakugyan kihívták volna a sorsot: lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten! És nem mintha Granasztói nem ismerné Budapestnek ezt a fátumát. Nagyon jól tudja, hogy ha Budapestre a többi európai városnál jellemzőbb a századforduló eklektikus-szecessziós építészeti habaréka, ennek nemcsak a sorscsapások az okai, „hanem sajnos azért is ez a korszak nyomta rá a bélyegét, mert éppen akkoriban a szerény múltból is sokat elpusztítottak. így például a Lánchíd pesti előterét, az egykori Rakpiacot, mostani Roosevelt teret, „amelynek megkapóan egységes, sőt, nagyvárosias klasszicista palotaegyütteséből ma egy épület sem áll. A két utolsó: a Lloyd palota és a volt Európa szálló a második világháborúban pusztult el." Én láttam még állni a lebombázott Lloyd palota homlokzatát, és távolról sem vagyok róla meggyőződve, hogy rekonstrukció helyett a lebontás volt a helyes módszer, pláne, mivel nem voltunk képesek a helyébe olyan, kedélytelenségükben is gazdag, szolid, parvenü épületeket emelni, ahogy azt hasonló esetben Frankfurtban tették. így hát persze, hogy megnőtt a becsük az „építészetileg alig értékelhető" házaknak. Az 1945. évi ostromnak, mondja Granasztói az Anker-palotáról, „sok szép műemlék áldozatul esett, viszont ez a hivalkodó, szinte pökhendi épület bádogkupoláival épen maradt". Granasztói „durva brutalitást" emleget, amikor erről a városrendezésről beszél, és azt is elismeri, hogy még az elmúlt évtizedekben is történtek „szükségtelen bontások, nem odavaló építkezések". Nemcsak a reprezentatív műfaj, nyilván szakmai szemérme és tapintata sem engedte Granasztóinak, hogy ezt a könyvön belül határozott esetekkel bizonyítsa. Az én mostani telephelyemet, a Tabán magvát jó néhány ábra is mutatja a könyvben, a fényképezésnek szinte diplomáciai bravúrjával, mert a tabáni templomot sohasem láthatjuk élőiről, csak egyetlen egyszer, akkor is este, és így nem vehetjük észre a legutóbbi években eléje vont házat, amely három emeletes lévén, még a lakásínségen sem sokat enyhíthetett, de a maga (régi pesti szóval) snassz méreteiben van olyan „pökhendi épület", akár az Anker-palota, és mintha csak arra volna jó, hogy elvegye a tabáni templom kivételesen szép lefutását — nincs is még e

gy templom Budapesten, amelyik így lett volna elhelyezve a térben; Rónay György írt erről (az Élet és Irodalomban) szép cikket annak idején Egy tér halála címmel. És mégis és mindezzel együtt és isten tudja, hogyan, igaza van Granasztóinak, amikor az „attrakción", a „dunai összkép" vonzásán túl arról beszél, hogy a város „nagyszabású lett.de intim maradt". Nagyszívű és hasonlíthatatlan. Budapest már sok szerelmi vallomást kapott versben is, prózában is, idegen nyelven, sőt, még ellenségétől is, de ilyen méltóságteljességében és higgadtságában is szenvedélyeset aligha, mint ezekben a képekben és szövegekben. És még valamit. Bertrand Russelről olvastam, hogy nemrégen, vagyis élete végén azt mondta: nagyon fontos, hogy az embernek köze legyen ahhoz, ami a halála után fog történni. Granasztói Pál új könyvében az én számomra az a legmeglepőbb, mennyire bízik — és mindezek után! — Budapest jövőjében. És nem ez az első urbanisztikai nézet, amihez én is tőle kölcsönzők bátorságot. 10