Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Pro urbe — Pro arte 1972 Reischl Antal, Domanovszky Endre, Lukács Magdolna, Vida Ferenc

roknak szinte ez az egyetlen támpontjuk diákjaik mielőbbi megismeréséhez. — Iskolánk valamennyi diákja idén is tovább tanul. Gimnáziumba jelentkezik 35 százalék, szakközépiskolába, szakmunkásképző intézetbe pedig 65 százalék. Mindez természetesen nem egyedül az iskola érdeme; a család törődése, segítsége nélkül mi nem boldogulhatnánk. Lukács Magdolnának, mint a kerületi igazgatók munkaközössége vezetőjének fontos feladata az iskolaigazgatók szakmai, pedagógiai továbbképzésének segítése. — Két éve végzem ezt a munkát. Azelőtt az igazgatók évente négyszer meghallgattak egy-egy pedagógiai előadást. Ebben a tanévben már arra törekszünk, hogy ne csak elméletileg foglalkozzunk az időszerű nevelési kérdésekkel, hanem jó, bemutató tanításokon is részt vegyünk. Havonta más-más iskolában jövünk össze, szakmaibaráti beszélgetésre. Két év óta a tanács oktatási osztálya a tanév végén elviszi az igazgatókat külföldi jutalomüdülésre. Tavalyelőtt Moszkvában voltunk, az elmúlt nyáron Rovinj-ban. Az idén valószínűleg megint az Adriai tenger mellé megyünk. Világot látunk, felfrissülünk, és közben úgy összekovácsolódunk, hogy aztán egész évben könynyebben, gyorsabban megy a közös munka. 1947-től úttörő csapatvezetőként dolgozott a Salgótarjáni úti iskolában. 1951—57 között a X. kerületi úttörőház igazgatója volt. Azokban az években, mint tanácstag, majd a Végrehajtó Bizottság és a kerületi pártbizottság tagja, Kőbánya felnőtt lakosságát is alaposan megismerte. A mozgalmi munkában szerzett tapasztalatait sikeresen alkalmazza iskolájában, a tanulói önkormányzat fejlesztése érdekében. — Csak engedni kell a gyerekeket, hogy cselekedhessenek — kedvük, fantáziájuk, tehetségük így minden jóra felhasználható. Nekünk, felnőtteknek mindent meg kell tennünk értük. Igazán érdemes. A jövőt építő hivatástudat teszi széppé és fontossá a pedagógusok életét. Lukács Magdolnáét is, aki a „Kiváló úttörő vezető" kitüntetés, a „Szocialista Munkáért Érdemérem" mellett most már a Főváros Aranyérmének is méltó tulajdonosa. Pro urbe Vida Ferenc Alapító tagja a húsz éve létrehozott Fővárosi Szerelőipari Vállalatnak, amely egy tucat emberrel kezdte annak idején a munkát; most már ezren vannak, többségük megbecsült, régi törzsgárdatag. Szakmáját tekintve Vida Ferenc vízvezetékszerelő s olyan szeretettel, hivatástudattal beszél munkájáról, hogy sok orvos, tanár, művész sem különbül. Arról kérdezem hát, hogyan lesz valaki ennyire a munka „rabja", szerelmese? — A szükség szorított a pontos, jó munkára. Tizenkét éves voltam, amikor1928-ban anyámmal Magyargencsről elindultunk Budapestre. Ő itt vállalt munkát, én meg Pesterzsébeten szakmát tanultam egy bádogosvízvezetékszerelő mester műhelyében. Alighogy segéd lettem — 31-ben —, anyám is meghalt. A heti tizenöt pengő fizetés éppen csak kosztra, kvártélyra volt elegendő. Keményen kellett hát dolgozni, hogy még néhány fillérreltöbbetkeressek. Harminchatban, húszévesen bevonultam. Akkoriban ismertem meg a feleségemet. Árva volt ő is. 41-ben esküdtünk — két hét múlva pedig már a fronton voltam. Aztán fogságba kerültem. Amikor 47-ben hazajöttem, rögtön dolgozni kezdtem a csuparom Budapest helyreállításán. Végig a Körúton cseréltük, javítottuk az ereszcsatornákat, vezetékeket. Később jött a sortatarozás: a Lenin körúti, Dob utcai, Dohány utcai, Wesselényi utcai lakóházak, iskolák, óvodák, fürdők s más fontos középületek következtek egymás után. Még később, a Várban, az Uri utcában, meg a Tóth Árpád sétányon épülő új OTP házakban csupa új anyagból dolgoztunk. Ezek nagyon szép munkák voltak. Tudtuk, hogy a lakók sok pénzt áldoznak egy-egy ilyen lakásért — hát szép és jó lakást várnak cserébe. A régi, rozoga pesti bérházakban meg szinte életkérdés volt a vízvezetékhálózat, a csatornák javítása, cseréje. Ezt meg azért csináltuk szívesen, a brigádommal. — Mióta vannak együtt a brigád tagjai? — kérdem. — Tizenkét éve. Öt esztendeje megszereztük és azóta tartjuk a szocialista brigád címet. Sok ipari tanuló gyerek tőlünk tanulja a szakmát, aztán mind ott is akar maradni a mi brigádunkban. Pedig szigorúan fogtam őket, de érzik, hogy szerettei bánok velük s hogy jót akarok nekik. Azt, hogy derék munkásemberek legyenek. Azok is lettek, mind. — Tudja, hogy én nem cserélnék senkivel? Hívtak az irodába dolgozni, mivel az egészségem már nem a régi, a szemem is egyre gyengül, de semmi pénzért nem mennék. Unalmas lehet ott az íróasztal mellett azzal a sok papírral bajmolódni. Megszoktam, szeretem afizikai munkát. Igaz, hogy meg is becsülnek minket a vállalatnál, mindenféleképpen. A fizetési besorolásunk talán a legjobb a szakmában. Most is nagy munkát végzünk. A BNV területén, a szokásos felújítási munkák mellett, elvállaltuk egy kilométer hosszúságú, 150 mm-es nyomócső kicserélését. Tíz év óta minden évben kint dolgozunk néhány hónapot a Vásárban. A külföldiekkel már tolmács nélkül megértjük egymást, tudjuk, hova tegyük a gépeiket, a vezetékeket, berendezéseket. Hosszasan beszél a munkáról: a sürgős, határidős vásári csőfektetésről, a szerelésekről, aztán a fővárosi gázprogramról, amelyben az ő vállalatuk is részt vesz. Az V. és a XIII. kerületben ők végzik a gáz bevezetését. Most, hogy hosszabb ideje betegeskedik, szinte naponta meglátogatják munkatársai, a főmérnöktől kezdve a legifjabb ipari tanulóig. Helyettese, Nagy István hozzá jön tanácsot kérni, meg tájékoztatni őt a munka menetéről. Nyugodt lehet — mindenki ezt mondja —, a brigádja kitesz magáért. Elkészülnek időre minden munkával. Mintha csak ott lenne közöttük. Mert ha valaki évtizedeken keresztül úgy dolgozik, mint Vida Ferenc, az nem marad hatástalan: vannak és lesznek követői. A vezetékek, csőrendszerek hegesztése közben az ő kis kollektívája is összeforrott — az utánpótlás készen áll. Négy év múlva akár nyugdíjba mehetne, de erről hallani sem akar. — Hogyan lehetne munka nélkül élni?! Nem tudja, nem is akarja tudni. Dolgozni akar. Csak egészsége legyen hozzá. Az interjúkat készítette: Szabó Gabriella 7