Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Vértesy Miklós: Az első budai nyugdíjintézet

Régi utazók a Csepel-szigeten A régi írások őrzik meg, amit a könyörtelen idő nyomtalanul eltörölt egy tájról. Ha csak a községek neveit figyeljük, hol már Bagamér, Méregyháza, Bial, Szentkirály ... Ám oklevelek őrzik Kiskunlacháza hajdani nevét, a Szántó nevet, és ezzel együtt annak emlékét, hogy a XII. században e tájon már földműveléssel foglalkoztak. Okmányok tanúsítják, hogy az úgynevezett Szentföld visszafoglalására induló Barbarossa Frigyesnek II. Béla négy tevét ajándékozott' a szigeten legelő állatseregletből. A sziget századok során a magyar királyok nászajándéka feleségük számára. Zsigmond Ciliéi Borbálának, Mátyás Beatricenek adományozta a szigetet. 1502-ben Ulászló felesége indult vadászatra királynői vadaskertjébe. „A város környékén számos fejedelmi mulatóhely létezik, említésre méltó a királyné tulajdonát képező . . . Csepelsziget"— írja a francia udvar heroldja — „hossza mintegy 15 — 16 mérföld. A sziget igen termékeny, vadaskertjében szarvas, őz nyúl, dámgim stb bőven találtatik. Saját szemeimmel láttam, hogy három nyíllövésnyi területen a lódobogás 15 —16 nyulat riasztott fel." A vadaskert, az a paradicsomi világ, melyet Oláh Miklós is megrajzol Hungáriájában, csakhamar megszűnik. Pedig ekkorra már újabb két népfaj is megérkezett a szigetre. Először, még Zsigmond uralkodása alatt, a középkori Keve vármegye török elől elmenekült lakói, akik Mátyástól és Beatricetől több mint tíz kiváltságlevelet kaptak, és Skaricza Máté Kevi város széphistóriája tanúsága szerint 1487-re megépítették a későgótikus Nagyboldogasszony templomot. Ezzel függ össze a második népcsoport, az olasz kőfaragók megtelepedése. A királyi birtokon korszerű, humanista építkezés folyt, feltehetően ők dolgoztak a XVI. század első felében elpusztult királynői palotán. De a templom és a palota mellett a szerb kereskedők házaira megmunkált pálcatagos ajtókat, ablakokat faragtak, pontos falrakó munkát végeztek, mint ezt a Kossuth Lajos utca 1. szám alatt újjászülető kereskedőház, és a szemben levő átépített ház bolygatatlan falából előkerült üzletajtó, kirakat és ablak, ugyancsak későgótikus faragvány bizonyítja. De reneszánsz liliomdíszes, vigyorgó bohócos ablakot bontottak ki a többkevesebb lassúsággal folyó kutatás során a sokszor átépített művelődési házon, a hajdani Fekete Sas épületén is. A ráckevei olaszok még három nemzedék múltán is őrizték őseik nyelvét. Az ő vendégük volt bizonyos Panthanus Seraphinus nevű olasz szerzetes, aki hitvitára indult Budáról Ráckevére; a híres hittudóssal, Szegedi Kis Istvánnal akart megmérkőzni. Az itt lakó olaszok úgy megörültek neki, hogy vállukon vitték a vita színhelyére, és ők cipelték a vitára hozott zsáknyi könyvet is. Amikor szónokuk alulmaradt, otthagyták és Panthanus maga cipelhette vissza súlyos érveit. Az 1560-as, 70-es években a sziget hódoltsági terület volt, Miksa király, aki nem igen fizette egri vitézeit, nekik adta itt az adószedés jogát. így behajtotta az adót az egri huszár, a budai csauz, vagy épp Mózes, a budai basa bankárja. Körülötte dagadt szinte nemzetközi bonyodalommá Szőcs Gergely huszárcsínye, ő rabolta el Mózest Ráckevéról, és az értékes fogoly csak 10 000 arany lefizetése után került szabadlábra. Kikötöttek azonban a szigeten, a Ratzenmarkt-nak írt Ráckevén a Budáról a Fényes Portára hajózó követségek is. Reinhold Lubenau járt itt, meg Herberstein követ, társasággal a század végén. Két templomban is járt Herberstein követ, janicsárok kíséretében, és a krónikás azt jegyzi fel, hogy azok orosz és görög templomok mintájára tele vannak festve szentekkel. Járt Skaricza református templomában is, itt a fehérre festett falakra emlékezett vissza. Skaricza versezete is számos mesterségről emlékezik meg, különböző mesterek piacairól, de azt is tudjuk, hogy a bécsi kereskedők ide adták magyar szóra fiaikat. Az 1660-as években ugyancsak a Fényes Portára tartott Ottendorf Henrik, neki már az tűnik fel, hogy mennyi rombadőlt épület akad a tájon, s megjegyzi, hogy ezek egykor a magyar királyok nyaralói voltak. Húsz év múltán a szerbek Nagyboldogasszony templomának reneszánsz kapujába karcolják a hosszú budai ostromot elunó, ide kiránduló tisztek neveiket. Itt járt a 80-as években a híres Marsigli is, anyagot gyűjtve nagy Duna-könyvéhez; ő rajzolta le az akkor Heisler Donát tábornok birtokába került Ráckevét. Úgy látszik, először Buda ostroma alaft keveredett errefelé Savoyai Jenő, megszerette a szigetet, és megvásárolta az elözvegyült tábornoknétól. Vendége volt az 1704-ben felépült első magyar barokk kastélyban a híres francia író és gondolkodó, Montesquieu. Savoyai alkalmazottja volt Rosenfeldt hadmérnök, aki 1728-ban hihetetlen pontossággal örökítette meg a későközépkori állapotban még fennálló Kevit. Ma minden műemléki helyreállítás előtt az ő látképén kell az épületeket keresni. Savoyai Jenő 1737-ben halt meg; az új tulajdonosok a Habsburgok. Az 1405 óta szabad királyi városi jogokkal rendelkező Ráckeve kiváltságai hamarosan fabatkát sem értek. A hercegtől még meg lehetett váltani a városi jogok gyakorlását 1000 forintért, de a fejedelmi család képviselői, a királyi uradalmi kormányzók könyörtelenül mezővárosi sorba szorították a várost. A bátor szószólót, Kép Ferenc nótáriust, aki a városi jogok megújítása után járt Bécsben, poroszlókkal zavarták ki a városból viselős feleségével együtt. Az utolsó hírneves látogató a XVIII. század harmincas éveiben a nagy földrajztudós, Bél Mátyás volt. A királyi uradalom a XIX. század elejére magtárrá züllesztette a pompás kastély épületét. Ekkor erre már a madár sem járt. A szigetet csak a romantika korában fedezték fel újra. Azok a pesti polgárok, akik a zajos (?) és forgalmas (? ?) városból elkívánkoztak, és a csendet, a víz szépségét (tovább merészkedve Promontornál) itt akarták élvezni. Ilyen kirándulást ír le Ráckevére a „Honművész" tudósítója 1838-ban. A bátor utazó június 16-án este indult hajóval, és már másnap (!) délben meg is érkezett Ráckevére!!! Ő a mai kor turistáinak előfutára. Kovács József László A Magyar Vendéglátóipari Múzeum első évkönyve (Szerkesztette Bodza Tibor) A Vendéglátóipari Múzeum első évkönyve két okból is különleges érdekességű. Egyedülálló azért, mert efféle szakmúzeum a kerek világon mindössze kettő van. (Egyik a miénk. Másikával egy francia városka kérkedik.) De egyedül áll azért is, mert — egy remélhetőleg bőséges — évkönyvsorozatnak legelső kötete. Úttörő vállalkozás ez — nagy hagyományokkal. Elődei a régi magyar szakácskönyvek s a magyar gasztronómia szakírói — s nem utolsósorban nemzeti evésünk — ivásunk szépírói. Magát a fiatal intézményt — a hajdani budavári Fortuna-fogadó és étterem új lakóját — ma már a budai Vár egyetlen vándora el nem kerüli; nagyranőtt benjáminja ez a Vár gyűjtemény-együtteseinek. Ez az évkönyv most nem csak a Vendéglátóipari múzeum kiállításának hátterében zajló kutatómunkáról számol be; tanulmányai egyszersmind Budapest múltjának is érdekes fejezeteit tárják fel. A munkák sorából kiemelkedik Fazekasné Scharle Ilona alapos tanulmánya a szakács-fogadós ipar szaknyelvének történetéről. A szaknyelv szókincsét a dolgozat történeti rétegekre bontja szét. Ezzel szinte egy megírásra kerülő — gasztronómiai — történet vázlatát adja meg. (Egyelőre csupán a szabatosabb jegyzetelést hiányoljuk, pl. a nyitrai káptalan 1006. évi állítólagos alapítólevele esetében.) Bencsikné Sergő Erzsébet középkori asztali edények formai továbbélését tanulmányozza a magyar asztalon. A XVII —XIX. századi magyar fogadók, mulatságok muzsikájának Falvy Zoltán szentel alapos tanulmányt. így először olvashatunk itt az 1719-ben életre hívott budai muzsikus-konfraternitásról, a török utáni világ pest-budai muzsikusai megbecsülésének tövises útjáról. Falvy munkája egy önálló újkori pest-budai zenetörténetnek monográfikus vázlata. Konrádyné Gálos Magda a múzeum mostani székházául szolgáló Fortuna utca 4. építéstörténttét, múltját eleveníti fel. Munkája a budapesti városmúlt történetírásának nyeresége. Rózsa M. Lajos a XVIII. századvégi Pest város cukrászatának izgalmas históriáját írta meg. Érdekes témához nyúlt Szántó Péter. Disszertáció-számba menő dolgozata — Magyarország idegenforgalma 1810 és 1845 között—a maga nemében úttörő írásmű. Kiss Ákos a Tinnye-Uny-Jászfalu-béli közbirtokosság korcsmáltatási jogtörténetét dolgozta fel; nagyjából hasonló árendák voltak országszerte. Gundel Imre munkája becses adatokat sorol fel a magyar étlap, árlap, menülap múltjából. (Gundel közléséből tudjuk meg, hogy legrégibb nyomtatott étlapunk 1834-ből, Nyíregyházáról való. A „Tariffa" feliratot viseli. Pest első — 1846-ból megmaradt — étlapján viszont már — magyarítás gyümölcseként — a „Mustra" felirat ékeleg.) Gyenes József Pest XIX. századi szállodáinak históriáját eleveníti fel. Zolnay László a középkori magyar udvar szakácsdinasztiáiról, az udvar budai szakáqsainak rendjéről írt egy—régóta nélkülözött—forrástanulmányt. Gadanecz Béláné munkája a — főként pest-budai — vendéglátóipari dolgozók munkásmozgalmi múltjára világít rá, a XVIII. század végétől 1849-ig. Amikor is a budapesti pincérek szocialista gyűlése kimondta: „pinczér szakegylet alakíttassák ..." v. e 46