Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Fekete Gábor: Szociális foglalkoztatók

tesítenek ilyeneket — nagy mértékben hozzájárulnak a foglalkoztatók gazdasági megerősödéséhez, önellátásához. Minden kerületnek! Nem vitatható, hogy a fővárosban működő szociális foglalkoztatók kiérdemlik az állami támogatást, betöltik azt a szerepet, amiért életre hívták őket; a gazdálkodás prózai érdekei és az emberséges gondoskodás korszerű lehetőségei tudatos elgondolás alapján találkoztak egymással ezekben az intézményekben. Ez nem mond ellent annak a követelménynek, hogy a foglalkoztatói rendszer több vonatkozásban is gyorsabb fejlesztésre vár. Csökkent munkaképességűekről, csökkent munkavállalási lehetőségekkel rendelkező emberekről lévén szó, sürgető lenne minden fővárosi kerületben önálló szociális foglalkoztatót szervezni, vagy legalábbis — a tanácsi költségvetések terheinek enyhítésére — a meglevő intézményekből kihelyezett részlegeket telepíteni a foglalkoztatókat ma még nélkülöző kerületekbe. Elképzelhető, hogy több kerületi tanács anyagi összefogása révén nyílhatnának ilyen részlegek. Jogos az igény az egészségesebb munkafeltételek megteremtésére is, hiszen a foglalkoztatottaknak körülbelül egyharmada nem a lakásán dolgozik, hanem sok helyütt pincehelyiségekben, meglehetősen zsúfolt, egészségtelen körülmények között, szétszórt részlegekben. Korukat és egészségi állapotukat tekintve e munkavállalók érthetően érzékenyebben reagálnak a munkafeltételekre. Igaz, az elmúlt esztendőkben a tanácsoknak sikerült felszámolniok mintegy hetven egészségtelen munkahelyet, az adatok szerint azonban még további tizenhat pincehelyiség lezárását, új műhelyek megnyitását, a szétszórt részlegek összevonását kell napirendre tűzni. A foglalkoztatottak munkakörülményeinek javítása elősegítené a gazdaságosabb termelést is. Ugyanezt a célt szolgálná a foglalkoztatók termelő berendezéseinek korszerűsítése — korántsem valamiféle jelentős, drága gépi beruházásokról lenne szó! —, s gépkocsi-állományuk gyarapítása, amely a munka, az anyag, esetleg a munkavállalók házhoz-, illetve visszaszállításával könnyítené a bedolgozók körülményeit. A szakmai irányítás, a munkavédelmi teendők, az orvosi ellátás biztosítása, a mindenféle üzemi, társadalmi szervezeten kényszerűségből kívülálló emberek művelődési, szórakozási, közösségi élet iránti igényének megoldása mellett elsőrendű feladat, hogy a tanácsok és a szociális foglalkoztatók vezetői állandó figyelemmel kísérjék a keresetek alakulását. Budapesten a szociális foglalkoztatókban alkalmazott dolgozók átlagban kilencszáz forintot keresnek, ezerkétszáz forintnál többet csupán a csökkent munkaképességűek húsz százaléka visz haza. Igaz, hogy a napi hatórás munka, valamint a nyugdíjasoknál korábban fennálló évi hatezer forintos határ is közrejátszik az alacsony átlagkeresetben, azonban a minden tekintetben „dolgozó réteg" kategóriájába tartozó emberek bérezésének rendszeres javítására még sok utat-módot kell — és lehet is — találni. Jóllehet a csökkent munkaképességűek felvétele, alkalmaztatása előtt nincs akadály, sőt, a szociális foglalkoztatók is kezdenek munkaerőhiánnyal küzdeni, a szociális szempontból rászoruló nyugdíjasok foglalkoztatása mellett arra is szükség van, hogy mind bővebb munkaalkalmat teremtsenek általában a bedolgozó tevékenységet vállaló nyugdíjasok részére. Ugyanígy helyes lenne a szociális otthonok, az öregek napközi otthonai munkabíró lakóinak bevonása is a szociális foglalkoztatóktermelőmunkájába. Időszerű feladat külön terápiás részlegek szervezése, a gyógypedagógiai iskolákból kikerült fiatalok, tbc-s betegek, szellemi fogyatékosok részére, mert ma még a legtöbb helyen azonos munkákon, munkahelyeken, a többiekével egyező munkakörülmények között dolgoznak. A szociális foglalkoztatók tevékenységi körének továbbfejlesztésére (elsősorban arra, hogy üzemektől, ipari szövetkezetektől kapott — gyakran valósággal „ki könyörgött" — bérmunkák helyett önálló feldolgozást végezzenek) eredményesek a törekvések. Közrejátszik ebben az is, hogy egyrészt a szociális foglalkoztatók évről évre nehezebben kapnak megbízást az üzemektől, s a bizonytalan megrendelések mind gyakrabban veszélyeztették a foglalkozást, nem egyszer a „kényszer-szabadságolás" fenyegette a munkavállalókat. Másrészt a legkülönfélébb aprócikkek, közszükségleti termékek, dísztárgyak, ruházati termékek iránt olyan kereslet nyilvánul meg, amely mindenkor biztos és jövedelmező munkát, piacot jelent a csökkent munkaképességűek számára. Kamatozó befektetés is Mindefiképp támogatásra érdemes az az elgondolás, amely szerint a szociális foglalkoztatók tevékenységük „választékát" is bővíthetnék; az iparszerű termelés mellett különféle szolgáltatásokat is végezhetnének a foglalkoztatottak, például a nyugdíjasok, az arra alkalmas csökkent munkaképességűek vállalhatnának bizonyos fajta házkezelési vagy kézbesítői munkákat, idős személyek gondozását, a kisgyermekek felügyeletét és így tovább. Felvetődik a kérdés: a szociális kötelezettségeken kívül mennyiben érdekeltekatanácsok az említett, ha nagyértékű pénzügyi beruházást nem is igénylő, de anyagi megterhelést mindenképp jelentő feladatok megoldásában? Ami azt illeti, a szociális foglalkoztatók jelenlegi eredményes gazdálkodása biztató választ ad erre. Az is bizonyos, hogy a fejlesztések révén, a műhelyek gépesítésével, a szociális és munkavédelmi feltételek javításával, a feldolgozói, értékesítési, szolgáltatási tevékenység bővítésével a foglalkoztatók előbb-utóbb a kerületi tanácsok egyik gazdasági bázisává alakulhatnak. Ez az út vezet ahhoz, hogy a foglalkoztatók a kerület más irányú szociális feladataihoz is hozzájáruljanak, hiszen gazdálkodásuk fejlődése révén nemcsak saját önállóságuk, gyarapodásuk várható, hanem az is, hogy a tanácsok segélyezési alapjához, szociális otthonok fenntartásához, öregek napközi otthonainak létesítéséhez anyagi forrást biztosítanak. Tagadhatatlan, hogy a szociális gondoskodás kívánalmainak és a gazdasági érdekeknek ilyesfajta találkoztatása— bőségesen kamatozó befektetésnek ígérkezik a tanácsok számára. A bedolgozók munkáiból 19