Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma II.

tesznek, mint én behívott tartalékos tisztként, amikor lovardát kellett volna tartanom, de nem volt merszem hozzá és az őrmestert küldtem magam helyett; az irodába bújva, elfoglaltságot színlelve lestem, mi történik odakint. Lehet, hogy többet kell adminisztrálniok. Különleges és valóban világvárosias szintű, sőt, a maga nemében szinte egyedülálló volt a Dunakorzó szállodasorával egybekötött, azt kiegészítő étterem és kávéházsor; dél felől indulva a Carlton, a Bristol, a Hungária, a Negresco kávéház, utóbbi nem sokkal a második világháború előtt létesült, a Hangli a Vigadó előtt — üvegpavilon kertben, kávéház s később kitűnő étterem is —, a már említett Corso kávéház egyszerűbb hely, mellette ugyancsak a később létesült Dubarry, majd a Mignon kávéház, végül a Ritz. Mindegyik szállodában volt az éttermen kívül kávéház és bár is. A később létesültekkel tehát a korszak végére az addig hiányos sor betelt, s a Korzón végig egymásbaérő vendéglátóhely sorozat volt, mind terasszal. A Hungáriateraszáról a falba helyezett csengőkkel még csengetni is lehetett pincérért. De teraszok, járdára tett, nyáron kellemes kis kertecskék jellemezték a beljebb lévő vendéglőket, kávéházakat is. Északabbra már kevés vendéglátó hely akadt akkor is. Nevezetesebbre nem emlékszem. Inkább kávéházak sűrűsödtek a Tőzsde környékén. Újdonság volt e korszak végén a Biarritz, a Parlamenttől északra — addig üres telken akkor épült igényes nagy bérházban —, emeletes kávéház és étterem. Ma irodahelyiségnek használják. Viszont létezett olyan is, a Duna-parton, méghozzá az alsón, mint a Viadukt vendéglő, a villamospálya alatt, ennek állandó dübörgésével. Eredetileg hajósok tanyája, s mert reggelig nyitva tartott, később a korhelyeké. Nagy hajnali dorbézolások voltak itt! Nehéz ma felmérni, mi volt a létalapja ennyi vendéglőnek, bár voltak rövid életűek, amelyek alighanem megbuktak — így pl. mellettünk, a Váci utcában egy Melody nevű kis kávéház-féle a harmincas években, az Irányi utcában az igényes Lúdláb étterem. Többségük azonban megélt, sőt, tulajdonosaik nemegyszer meggazdagodtak. Azért nehéz felmérni, mert maga a belvárosi polgárság nagy része takarékos volt, otthon étkezett, még a hivatalnokok is, hiszen a hivatali idő rövidebb volt; s legfeljebb sörözni, kávéházba jártak. A külföldi idegenforgalom jóval kisebb volt, mint ma. Inkább a belföldi lehetett nagyobb, igényesebb. Bizonyos, hogy néhány egykori ilyen hely kvalitásait, speciális voltát érdemes volna valamiképpen újraéleszteni. Ide tartoznának még színházak, mozik, cukrászdák, mulatóhelyek, szállodák. Igyekszem rövidre fogni, mert fogy a hely. Színház magában a Belvárosban előbb egyáltalán nem volt, később a Belvárosi, ma Katona József színház létesült. Rövid ideig működött az Eskü — ma Szabadsajtó — úton a Medgyasszay színpad, az ostrom alatt rommá vált házban. A földalatti villamos révén a Belvároshoz tartozónak lehetett tekinteni az Operaházat, s talán, ugyancsak a sűrű közlekedés folytán a nemrégen lebontott Nemzeti Színházat is. (A korábbit, a Múzeum körút sarkán, születésem idején lebontották, én már nem láttam.) Sőt, nem volt lényegében a Belvároson kívüli a Vígszínház sem, ugyancsak a közlekedés jóvoltából — az akkori Lipót körúton kétoldalt kettős sínpárok voltak, az előadásról távozókra várakozó küiön villamosoknak. Mozira mindössze kettőre emlékszem. Szomszédunkban, az Irányi utcában volt az Est mozi, másodhetes műsorokkal, két párhuzamos, hosszú teremmel. Itt láttam tízéves koromban először filmet, méghozzá Károly király koronázását. A másik a Corso mozi volt a Váci utcában, a későbbi Bartókterem, ma Pesti Színház helyén — kis, csaknem négyzet alakú, zöldes tapétájú terem, itt akkor még a szünetekben pumpából illatos szénsavat fröcsköltek szét. Kamaszkorom legnagyobb röhögései emlékét e teremből őrzöm, itt láttam vasárnapi matinékon Chaplin, Zigoto, Fatty, Max Linder és mások rövid burleszkjeit. Az említett Medgyasszay Színházból később az Orion mozi lett. S miként a Nemzeti Színház, voltaképpen a Belvároshoz tartozott a ma is létező Uránia mozi, a Rákóczi út elején. K.ülön kell szólni a Vigadóról. Nemcsak emlékezetes hangversenyek voltak itt — világhírű művészek, mint Hubermann, Kreisler, d'Albert, Sauer, Cortot, Casals és sokan mások, mindenekelőtt Bartók Béla hangversenyei —, hanem nagy bálok is. Bár a legelegánsabbakat később inkább a nagy szállodákban, főként a Hungáriában rendezték. Mi, a Technikus Bál rendezői egy ízben az éppen Budapesten szereplő világhírű Jack Hilton zenekart szerződtettük a Vigadó-beli bálra, vállalták, ők maguk is jól mulattak, mi még jobban, hajnalig. Nagy kérdés, miként lehet majd ennek az okkal és nagy áldozatokkal helyreállított műemléknek a termeit újabb életünkben s a legmegfelelőbben ismét felhasználni. A cukrászdák közül a Vigadóval szomszédos Gerbaud cukrászda mindenek fölött állt, verhetetlenül kiváló süteményeivel, édességeivel. Helyiségeit később tágították. A szigorú, puritán „Zserbó nagymama" özvegyként irányította a háttérből a kifogástalan felszolgálást. Oldalt álltak a Budapest első autói közé tartozó kis Renault szállítókocsik, talán még az előd: Kugler Henrik időszakából. A ház előtt, a város kellős közepén, a földalatti végállomásáról, könnyen elérhető volt az Opera — a Gerbaudnak ott is, átellenben, a mai Művész cukrászda helyén volt egy fióküzlete s a Városligetben egy nyári pavilonja; ma nem használják. Budapest belvárosának jómódú lakói tehát már korán kialakították, akkori méretekben s módon, a kényelmüket. Kár, hogy a Gerbaud nevet nem lehetett megőrizni, mint a Gundelét; Vörösmarty talán az a magyar költő, akinek tragikusba hajló költészete a legtávolabb áll a cukrászattól. Kitűnő, neves cukrászat volt még a már említett Pool és Mály-n kívül később a Lukács, a Váci utcai mai Anna helyén, Wikus a Múzeum körúton, s még több más kis cég; süteményeiket mind maguk készítették. A húszas években kezdtek keletkezni, majd később szaporodtak a mulatóhelyek, ,,bár"-ok, első talán az ,,Admus"-nak becézett Admirál volt a Magyar utcában. Keskeny, hosszúkás helyiség, páholysorral. Itt tűnt fel nagysikerű dalaival, mint fiatal zongorista, Eisemann Mihály. Ilyen bárok később a kávéházak, szállodák pincéiben nyíltak — így a Centrál-ban, a Belvárosi-ban, az Astoriá-ban, s még máshol. A legelső eszpresszó, újdonságként, a harmincas évek elején a Petőfi Sándor utcában nyílt, közel a Kossuth Lajos utca sarkához; ma is büfé. Később rohamosan szaporodtak, s kezdték kiszorítani a kávéházakat. A Ritz tetőteraszán — akár legújabban a Duna Intercontinentalén — nyáron táncolni lehetett. A Duna-parti szállodasorról, mint közismert témáról itt csak annyit, hogy teljes épségében állva, a parti szállodák régi hagyományát követve egységességével Budapest egyik városépítészeti attrakciója, látképének lényeges tartozéka volt, a szállodaigény kielégítésén kívül. A legmodernebb, a nagyvilági a Ritz, de talán a legkellemesebb a Hungária volt. A Bristol — később Duna — és a Carlton valamivel egyszerűbb, de szintén első osztályúak. A Hungária bejárata a Türr István utca végére nyílt, ahol az utcát lánc zárta el a Korzótól, ezért az érkező autókat ide helyezett korongon fordították vissza — e műveletet gyerekként nagy figyelemmel néztem. Közel ide volt, beljebb, a Vadászkürt, szintén igen jó szálloda, kissé távolabb a nagyhírű Pannónia. Ezek mind eltűntek, illetve megszűntek. Jóval több szálloda azonban a Belvárosban nem is volt; a megmaradt Astorián, Erzsébet — akkor Erzsébet királyné — szállón kívül egy kisebb a Bécsi utca legelején, s egy a Nádor utca—Széchenyi utca sarkán. Viszont sok penzió volt, s a mellékutcákban garniszállók; ezeket a társadalmi átalakulás söpörte el. A sok szállodát az akkor jóval kisebb idegenforgalom ellenére a belföldi vendégforgalom indokolhatta, különösen még a Trianon előtti nagyobb ország idejében. Krúdy „Boldogult úrfikoromban" című regényéből is tudhatjuk, hogy a századvég táján a hírlapok naponta közölték a jobb szállodákban megszállt vendégek nevét s azt is, hogy honnan jöttek. Ez is még a vidékiesebb intimitásra vall. Egy idős barátomtól tudom, hogy édesapja valamikor, sok éven át, vidékről feljövet a Pannóniában szállt meg s ő fiatalemberként gyakran vele jött. A szobapincér, külön rendelés nélkül, mialatt kicsomagoltak, mindig behozott tálcán egy butéliás finom bort, poharakkal, mert vendégét ismerte, s az így szokta meg. Az ilyen személyes kapcsolatok, szokások alighanem világszerte, de nálunk különösen megritkultak. N/idékiesebb volt mindenképpen a Belváros; még a Kígyó, a Gizella tér körüli része is, az akkor épült s ma is álló nagyvárosias házak ellenére. Főként a lakosság szokásaiban, kapcsolataiban, társadalmi képében, ami az utcán is megnyilvánult. Ez kevésbé vonatkozik az északibb, a lipótvárosi részre, mely modernebb volt, több, akkor még új épülettel; itt voltak a ban-10