Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Czagány István: A Budapesti Kórus küldetése

FÓRUM A Budapesti Kórus küldetése Vajon hány élő szemtanú emlékezik vissza fővárosunk hangversenyéletének fontos eseményére, a Budapesti Kórus 1941 októberében történt megalakulására? Az oratóriumzenét szerető közönség ma már természetes adottságnak tekinti a kórus működését, lelkesen ünnepli fellépéseit, el sem tudná képzelni nélküle a hangversenyévadot. Az együttes a második világháború egyik gondterhes esztendejében született, harminc évvel ezelőtt, a Palestrina és a Cecilia kórus összevonásából, Bárdos Lajos professzor vezetése alatt. A Palestrina-kórus múltjából most csupán két nagy produkciót emelünk ki: Kodály Zoltán „Psalmus Hungaricus"-ának 1923. november 19-i bemutatóját a pesti Vigadó dísztermében — akkor még „55. zsoltár" címen —, és Bartók Béla: „Cantata profana" című kompozíciójának bemutatóját, 1936. november 9-én. Mindkettőt dr. Dohnányi Ernő vezényelte. E haladó hagyományok folytatója lett a Budapesti Kórus. Elsősorban úgy, hogy az új magyar oratorikus művek bemutatását tekinti fő feladatának. Szabó Ferenc: „Föltámadott a tenger" és Sugár Rezső: „Hősi ének" című művének előadása kiemelkedő sikert aratott. Ezeken kívül a hónap repertoárjában huszonhat olyan nagy énekkari kompozíció szerepel még, mint Farkas Ferenc: „Laudatio Szigethiana", Petrovits Emil: „Jónás könyve", Ránki György: „i944"> vagy Tardos Béla: „Az új isten" kantátája. A közel száznegyven tagú énekkar számos szovjet és orosz művet is bemutatott. Maradandó élményt nyújt a kórus a Händel oratóriumok — Belsazar, Júdás Makkabeus, Izrael Egyiptomban, Messiás, Saul, Sámson — tolmácsolásával s Bach legnagyobb remekművei — Máté passió, János passió, H-moll mise, Magnificat — sem hiányoznak műsorából. Gyakoriak Haydn nagyszabású kompozíciói — Évszakok, Teremtés, Nelson-mise — is az énekkar produkciói között. A nem hivatásos művészegyüttes a legnagyobb barokk alkotások nagyhatású megszólaltatásával széles körű közönséget nyert még az oratórium-műfajnak. Vezetősége, elsősorban karigazgatója, Forrai Miklós Lisztdíjas érdemes művész, főiskolai tanár állandóan lépést tartott a nemzetközi hangversenyélet fejlődésével. Ezért kerülhetett sor Carl Orff és Arthur Honegger oratóriumainak bemutatására, többszöri előadására. A Budapesti Kórus egyik legfőbb erőssége repertoárjának romantikus darabjaiban rejlik: Berlioz, Brahms, Mahler, Beethoven és Liszt műveinek odaadó tolmácsolásában. Liszt művekkel aratta legnagyobb nemzetközi sikereit is. Párizsban, az európai hanglemezgyártás nemzetközi seregszemléjén a kórus három ízben nyert „Grand Prix du disque"-et, s ezt követően megkapta a Művelődésügyi Minisztérium nívódíját. Nemzetközi és hazai rangjának beszédes bizonyítékai a Deutsche Gramofon Gesellschaft és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat évről évre megismétlődő felvételei is. Ilyen gazdag és sokrétű repertoár állandó elevenen tartása, valamint az új művek betanulása csakis folytonos, igen erős énekkari munka árán lehetséges. Ennek ismeretében találóan mondotta tíz évvel ezelőtt Kodály Zoltán: „ . .. A Budapesti Kórus húsz éve duplán számít, három okból. Először: a különcködő magyart mindig nehéz volt „harmóniás énekre" kapatni. Aztán a lefolyt évtizedek mozgalmai nemigen kedvezhettek a karéneklés ügyének. Végül a munka, amit e húsz év alatt végzett, negyven évre sem lett volna kevés. Ha így folytatja, megéri nemsokára a százados évfordulót" — hozzátehetjük, nyilván ötven év alatt. Az együttes élő előadásokban is hírnevet szerzett korunk magyar muzsikájának és jelentős mértékben elősegítette zenekultúránk nemzetközi rangjának elismerését. Elsősorban pozsonyi, kassai, bécsi, majd lengyelországi turnéira gondolok; különösen Wroclaw, Gdansk és Varsó közönsége ünnepelte a Kodály-remekművek magasszínvonalú előadásáért. Idehaza az évről-évre megismétlődő „Budapesti Zenei Hetek" nyitó-és záróhangversenyeivel szolgálja ugyanezt az ügyet, rendszerint Bartók halhatatlan „Cantata profana"-jának és más, új magyar kompozícióknak az előadásaival. Sorozatos, fegyelmezett, komoly próbák előzik meg az új művek bemutatását. A vegyeskar átlagban véve hetenként háromnégy próbát tart, az önkéntes rend légkörében, intenzív munka közepette. A kórustagok — főfoglalkozásuk mellett — családi életüktől vonják el ezt a számottevő időt, az egyre fokozódó művészi követelmények kielégítése érdekében, és ez nem csekély áldozat kultúréletünk oltárán. A Budapesti Kórus ugyanis 1952 óta az Országos Filharmónia énekkaraként, állami támogatással működő amatőr kórusként dolgozik; de a hivatásos állami oratórium-kórus feladatát tölti be és a „profi" énekkarokkal szemben támasztott követelményeknek felel meg. Érdemes ennél a témánál egy kissé elidőzni. A szomszédos, népi demokratikus államokban hivatásos állami együttesek töltik be azt a szerepet, amelyet e nagyteljesítményű énekkar a zene iránti szeretetből vállalt magára. Helyzete tehát előnytelenebb azokéhoz viszonyítva. Mégis, egyenértékű művészi munkával áll helyt zenekultúránk fejlesztésében. Elérkezettnek látszik az idő arra, hogy az illetékesek megvizsgálják a kórus státus-helyzetét; hogy a magas teljesítményű művészi munka végre méltó elismerést találjon, a kulturált munkakörülmények biztosításával és az énekkari tagok javadalmazásával is. A Budapesti Kórus a nemzetközi karmester élgárda hazánkba látogató képviselőinek — Anoszov, Dixon, Doráti, Kleiber, Klemperer, Markevitsch, Koch, Giulini, Gardelli, Casals, Mehta, Jansons, Dervaux, Britten, Pedrotti, Richter, Abbado, Matacic és mások — hangversenyeihez is nélkülözhetetlen segítséget nyújt fellépéseivel. Kérdéses, hogy azt a művészi színvonalat, amelyet mind a közönség, mind a hivatalos kritika megkövetel a kórustól, szabad-e, lehet-e egyszer és mindenkorra a nagy áldozatvállalást csak félig honoráló hivatalos állásfoglalással biztosítani ? A Budapesti Kórus állami segítséggel történt újjászervezése óta — amit Arutyunjan „Kantáta a hazáról" című kompozíciójának 1952. január 21-i operaházi előadása jelzett, — mindig helytállt a neki juttatott feladatok megoldásában. Bebizonyította, hogy érdemes arra a bizalomra, amit a művelődésügyi szervek akkor még csak előlegeztek a számára. Napjaink gazdasági-társadalmi változásai azonban az együttes életében is éreztetik hatásukat, és ezzel a művészeti vezetésnek számolnia kell. Az együttes magatartásával példaadóan hirdeti három évtizede, hogy milyen fontos társadalmunk formálásában a művészet iránti lelkesedés, a szépség szeretetének ébrentartása. Ez megbecsülendő nevelési tényező is, a művelődésen és szórakoztatáson túl. Az európai zenei értékek közvetítése, műfordítóink értékes feladatokhoz juttatása, művészeink foglalkoztatása és színpadi műfajaink fejlesztése mellett — utóbbit a Jeanne D'Arc szcenírozott előadása tette lehetővé 1964-ben a szegedi szabadtéri színpadon — ezt is értékelni kellene a kórus munkájában. A sokoldalú és népszerű együttes létrejöttének három évtizedes fordulóján jogos talán ezekre a körülményekre is felhívni közvéleményünk figyelmét. Czagány István 29