Budapest, 1971. (9. évfolyam)

2. szám február - Zolnay László: Mohács után

Város az időben XX. Zolnay László Mohács után II. Lajos követei feleségül kérik Habsburg Máriát (Hans Burgmair fametszete) Molnár János reprodukciója Budára 1526. augusztus 30-ának éjszakáján vágtattak be azok a lovasok, akik a mohácsi csatatérről jöttek. Az új és újabb hírhozók egymás sarkát taposták: — A király eltűnt! A Csele patakba fulladt . . . — Elesett Tomori és Szálkái László, a két érsek is. — Ottveszett huszonnyolc zászlósúr. Köztük Balassa Ferenc, a testőrhuszárok kapitánya. — A csatatéren maradt hat püspök. Mind egyegy bandérium élén. — A török felkoncolta a királyi zászló alá gyűlt huszonnégyezer katonát! Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf horvát bán késlekedő serege érintetlen maradt. De nem volt sehol! A királyné — V. Károlynak, a „legnagyobb Habsburgnak" húga —, a kemény, határozott asszony percek alatt döntött: elrendelte, rakják ekhós szekerekre, naszádokra a királyi kincstárat, s személyes holmiját. És még azon az éjszakán megindult Pozsony felé. A királyasszony hintó-serege a Fehérvári-kapun, majd Lógodon át hagyta el Budát. Ez az elvonulás villámgyorsan ment végbe. Szele Ilona udvarhölgynek majdnem minden málhája Budán rekedt. Társai osztoztak sorsában. Legalábbis 1526. október 5-én azt irta Batthyány Ferencnének Zalay János: a királyné összes udvarhölgyének holmija legnagyobbrészt Budán maradt. A királyasszony előtt világos volt: Mohács után Buda következik. Hiszen a szerencsétlen Lajos király, sógorától, Habsburg Ferdinándtól segélyt sürgető levelében már július 15-én megírta volt: „a szultán egyenesen Buda ellen és a mi személyünk ellen indulni látszik ..." Ugyanezt a felfogást tükrözi az a levél is, amelyet Frangepán Kristóf horvát bán 1526. szeptember 5-én Budán időző testvérének, Ferencnek írt. „ . . . a király semmiképpen ne hagyja el Budát (írja ezt akkor, amikor a király már tíz napja halott!), inkább engedje azt ostrom alá venni. Ha a király elhagyja Budát, perdet regnum: elveszti az országot. S a megrémült emberek nem a király köré gyülekeznek majd. S nem csatára, hanem futásra készülnek . . ." Ez az egy levél is jól mutatja a teljes fejetlenséget. Frangepán bán, a horvátországi-dalmáciai királyi haderő parancsnoka, tizenegy nappal Mohács után még mit sem tud a csatavesztésről! S noha őt és Szapolyait II. Lajos váltig Mohácsra várja, bölcs — poszthumusz — tanácsokat ad. Ahelyett, hogy Budánál vagy Mohácsnál a törökkel nézne farkasszemet. Az elárvult Buda De nem csak a királyné és udvara menekült a nyugati országrészek, Pozsony, vagy éppenséggel Bécs felé. Megindultak az egyházi intézmények, templomok, zárdák kincstárai is, hogy soha többé vissza ne térjenek. A királyi házikápolnából és a ferencesek Szent János-kolostorából Pozsonyba menekítették a kelyheket, miseruhákat, úrmutatókat. (Ott csak két esztendő múltán vették leltárba azokat.) De menekítettek egyházi kincseket Kassára, Eperjesre is. A budaszentlőrinci pálosok nemzetközi főkolostorának kincseit a Drugethek „mentik" Homonnára. Am a mintegy 90 000 aranyra taksált pálos kincstárból a rend száz év múlva a tizedét sem kapta vissza. (Kétezer forintot kaptak.) S mondanunk sem kell: a régi budai királyi kincstárat úgy elnyelte a bécsi császári Schatzkammer, hogy abból többé hírmondó sem került haza. Jellemző a királyi kapellának, az énekkarnak sorsa is. Az énekesek közül négyen — a magyar káplánok — a mohácsi csatatéren lelték halálukat, Lajos királlyal együtt. A Budán rekedt osztrák énekesek a királynéval menekültek. A kilencéves kis szopránt, Johann Zangert (1517 — 1587) — aki utóbb I. Ferdinánd Hofkapelléjának tagja volt Bécsben — a zenét kedvelő királyasszony maga mellé vette, hintajába. A kor nagy muzsikusa, 39