Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma I.

lett, a számozás is összekeveredett, megváltozott, korábban ugyanis a sárgáké páros, a barnáké páratlan volt. A sort éppen közelünkben még az egyesülés előtt a 14-es nyitotta meg, az Irányi utcától a Veres Pálné utcán csatlakozott a barna villamosok vonalához, átment Budára, eleinte csak a Rácfürdőig (Imre fürdő), majd a fogaskerekűig. Addig sárga villamos Budán nem járt. Újabb típusok csak jóval később, már a második világháború küszöbén jelentek meg, előbb a középperonosok, majd a „stukák", e lényegében ma is használt, gyártott kocsik. Elsőnek a pesti Duna-parton jártak. Az omnibuszok az első világháború során eltűntek, s helyettük eleinte sárgaszínű, akkumulátoros, zajtalan autóbuszok jelentek meg, bőrüléssel, némelyikük emeletes volt. Az i-es, az első járat a Kígyó, ma Felszabadulás tértől a Petőfi Sándor utcán ment ki végig az Andrássy úton a Városligethez, ez volt a mai i-es autóbusz őse. Hamarosan benzinmotoros, kisebb buszok jártak, közülük a 15-ös már nagyjából a mai vonalán. A húszas évek végétől már minden busz kék lett, s azóta is az; az egyik első járat a mai vonalán a 8-as lett, a Hegyalja út megnyitása után hozta be a hegyvidék lakóit a Belvárosba. Az első kék buszokon elölről és oldalról is jól látható számok voltak, ezt a módszert, sajnos, elfelejtették. s zaporodtak az autók, megjelentek a kistaxik, majd a szürketaxi mellett a kék is, konkurrens társaság. A lovas bérkocsik lassan eltűntek, a teherszállítók azonban sokáig megmaradtak. Átálltak nagy nehézségekkel, sok költséggel a jobbra közlekedésre. Az utcák egyirányúsítása is elkezdődött, a Váci utcán autóbuszok robogtak végig. A Rákóczi út torkolatának elképesztően bonyolult, ide-oda bekanyarodó villamossínekkel terhes forgalmát — miként a többi nagy csomópontét is — egyszerűsítették, akkoriban kezdték középre helyezni a síneket, addig a széles utakon korábban mindenütt kétoldalt voltak, mint még ma is a külső Üllői úton. Egyedül a mai kis földalatti nem változott, holott már három évvel szüleim házassága előtt megvolt és ugyanilyen volt. Kocsijait, sőt még a bal menetirányt is megőrizte máig. A padok egy részét közben kivették, az ajtókat automatizálták, a motorokat megerősítették — ez volt minden változás. A lejárók védőépületeit, az ormótlan, cicomás alkotmányokat pedig eltűntették; így a Deák térit is, mely halcsarnokkal volt kombinálva. Sajnos, leszerelték később az állomások utcai jelzőlámpáját is, melynek kigyulladása jelezte már odakint, hogy jön a kocsi. Voltaképpen kevés dolog vált be annyira ebben a városban, mint ez a jármű. Talán a közlekedéshez kapcsolódva említem a postát, a szemételhordást, a tüzelést és más szolgáltatásokat. A piros postaládák már megvoltak, rajtuk a kis tábla, mely jelzi, mikor ürítik ki legközelebb — később, sajnos, ezek a jelzések megritkultak. A ládák tartalmát motoros triciklikkel ürítették ki s vitték el, a tricikli hátán volt a nagy bőrzsák, amit a láda aljához lehetett illeszteni. Magát a püffögő, füstölgő, zörgő triciklit pedig kerékpár módján kellett meghajtani. Mint gyerek, ezt a műveletet nagy érdeklődéssel néztem, a postás olykor még fel is emelkedett ültéből, úgy hajtotta meg. Örömömre viszontláttam egy ilyen alkotmányt mostanában a Közlekedési Múzeumban. Postát naponta többször hoztak, délután is, és felhozták. A postaszolgálatot egészítették ki az akkoriban divatba jött „messenger boy"-ok, a mai boy szolgálat elődei — egyenruhában, kackiás kis sapkában, táskával szaladgáltak kerékpáron a városban. Továbbá kiegészítették a régi időkből megmaradt, lassán kikopó, elöregedő hordárok. Piros, ellenzős, számozott sapkával álldogáltak szokott helyükön, rendszerint utcasarkon, várták megbízóikat. Én kisgyerekként a Váci és a Duna utca sarkán, a közelünkben álldogáló „hordár bácsi"-val nagy barátságban voltam, takarékos szüleim azonban hordárt, boyt nem vettek igénybe. A telefon a húszas évek végéig kézi kapcsolásos volt. Nyilvános állomásokat leginkább trafikokban lehetett találni. A mi A Vigadó a század elején telefonszámunkra — 118-08 — ma is emlékszem, s néhány egyszerűbb másikra is: így egyik ismerősünké 192 volt, ezt „egykilencvenkettő"-nek kellett mondani, másiké 59, ezt „egyedül ötvenkilenc"-nek. Nagyapáméknál még kéziforgatású készülék volt. A miénk kagylója a falon lévő kis ládából lógott. Legtöbb baj a „József"-fel volt, a Józsefvárosi Központtal, ehhez az átkapcsolást külön kellett kérni, s közben többnyire sokat várni. Nem egyszer könyörögtünk „kedves nagysám" megszólítással a telefonkezelőnőknek, hosszadalmasabb várakozásoknál. Nagy élmény volt, a húszas évek végén, amikor egy éjfélkor átváltottak az automata központra — a tárcsákat már előbb felszerelték — s felemelve a kagylót, elsőízben megszólalt a mai búgó hang. A telefonhuzalokat eleinte még a levegőben vezették a házak tetőzete fölött, később kerültek a föld alá. Arra, hogy nem lehetett volna telefonállomáshoz jutni, vagy hogy vezetékek beáztak, elromlottak volna, nem emlékszem. A primitív állapotra azonban jellemző, hogy apám gyakran telefonált ki a János (akkor Uj Szent János) kórházba (42-40), hívta valamelyik alorvosát; a telefon a portán volt, s az alorvosnak a távoli pavilonból oda kellett gyalogolnia. Viszont volt a házunkban házi telefon, a kapu alól fel lehetett csengetni, s a mi előszobánkból beszélni; de nem sokáig működött, később már csak a csengő szólt. A rádiót pedig akkoriban a telefon hírmondó pótolta — híreket, zenét lehetett hallgatni rajta. Az utcákat gyakran locsolták, eleinte igen primitív, később már bonyolultabb öntözőkocsikkal, majd hamarosan — még gyerekkoromban — megjelentek söprő, locsoló gépkocsik is, e furcsa alkotmányok. Utcaseprők is járkáltak kis lapáttal és söprővel, főként a lovak hulladékai miatt. A lovakat szerettük, nem egyszer megsimogattuk a bérkocsi standokon bús, fáradt fejüket. A szemetet ormótlan, fedett lovaskocsikkal hordták el, kísérője előtte ment, s kézicsengővel az udvarokban csengetett, a szemetet ilyenkor levitték. Panaszra e körül szintén nem emlékszem, szemét látványára sem. Ami a fűtést illeti, a központi fűtés ritkaságszámba ment, de már nem egy helyen volt, leginkább gőzfűtés. Általában szénnel, fával tüzeltek, mi koksszal. Egyetlen hatalmas beépített töltőkályha több szobát fűtött, begyújtani sem kellett, mert örökégő volt, csak reggel és este lerázni, megtölteni. Olyan lift járt a házban, melynek két gombsora volt, s szekrénye alatt egy fülke a kokszoskannák számára. Ebbe tették a pincében a kannákat, s az egyik gombsorral a liftet kissé feljebb vitték — ilyenkor a házmesterné félbevágva látszott —, míg a kannákat kirakták. A tüzelőszállításra, ami mindvégig lovas teherkocsikkal folyt, a villamos is berendezkedett, olyan értelemben, hogy keskeny utcán, mint a Veres Pálné utca, ahol a sín a járda mellett haladt, átirányító váltók voltak és tüzelőszállítás, hurcolkodás esetén kirendelt egyenruhás váltóőrök, többnyire sihederek—ilyenek, automatikus váltók hiányában, mindenfelé voltak — piros zászlóval 10