Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: Egy város gyermekbetegségei

Vértesy Miklós Búcsúk Pest-Budán és Budapesten A régebbi évszázadokban nyilvános szórakozásra még a fővárosban sem nyílt sok alkalom. Például színházi előadásokat csak a XVIII. század utolsó éveitől kezdve tartottak itt, de ezek igen szűk körű közönséget vonzottak. Rendszeresen ismétlődő mulatságot jóformán csak a vásárokésszüretek jelentettek, ritkán előforduló alkalmi látványosságot pedig egy-egy uralkodói látogatás, a budai egyetem felavatása, a korona hazahozatala, a főherceg-nádor esküvője. így a túlnyomóan katolikus lakosságú Pest-Budán a katolikus egyházi ünnepek tettek szert jelentőségre. Az ünnepek nagy része ugyan a templomokban zajlott le, és megmaradt a látványosságul is szolgáló körmenetek szigorúan egyházi jellege. Ellenben a templombúcsú idővel jórészt elvilágiasodott. Ezt egyegy templom védőszentjének ünnepén vagy a felszentelés évfordulóján tartották, azaz pontosabban, ha e nap nem vasárnapra esett, akkor a rákövetkező vasárnapon. Ilyenkor ünnepi misét mondtak, egész napon át különböző ájtatosságok folytak, és a hivők délelőtt is, délután is tömegesen keresték fel a templomot. Hamar szokássá vált, hogy részükre ételt-italt árusító sátrakat állítottak fel. Később a sokadalmat kihasználva egyéb árusok és mutatványosok is megjelentek. Délelőtt még az áhítatos hangulat uralkodott, délutánra azonban a templomi ünnep vidám mulatsággá vált. A fővárosi búcsúk sorában hosszú ideig a gellérthegyi volt a leglátogatottabb. A jezsuiták 1710-ben építettek fel a hegyen egy kálváriát, s ehhez zarándokoltak fel a hivők húsvétkor. A kálvária később elpusztult, a zarándoklatból pedig nagyszabású húsvéthétfői népünnep lett. Népszerűségét bizonyítja, hogy 1787-ben megtiltották a korábbi esztendőkben szokássá vált lövöldözést, rakéták, petárdák gyújtását és az egyéb rendbontást. Érdekes, hogy ezt a rendeletet nem a területileg illetékes budai tanács hozta, hanem Pest elöljárósága, s ez azt mutatja, hogy a résztvevők többsége a folyó túlsó partjáról kelt át ide. Zoltán József a barokk kori Pest-Budáról írt könyvében szemléltetően írja le ezt a mulatságot: ,,A húsvéthétfői gellérthegyi kirándulásra már napokkal előbb készülődött a pest-budai polgárcsalád. Főtt sonka, kacsapecsenye, kalács, túrós és lekváros rétes került a nagy födeles kosárba, a családnak egy erős legénytagja vitte a csobolyót, a 25—30 itcés kis boroshordót. A kopár sziklahegyet valóságas tábor lepte el; a reformkorban nemegyszer negyvenezren is tanyáztak az egykori csillagvizsgáló környékén. Természetesen nem hiányoztak a népmulatságok legkülönbözőbb fajtái sem. Bűvészek, piszkos tarka szőnyegen bukfencet hányó akrobaták, gitár mellett éneklő cseh lányok, akik tányérral a kezükben lépten-nyomon megsarcolták a járókelőket. A fiatalemberek megfogadtak rendszerint egy-egy citerást vagy harmonikást s tüzesen járták a lányokkal a köves, poros úton a „langaus"-t." A Bach-korszak idején erősen megcsappant a mulatozók száma. Ennek fő oka a császári kormány által a budapestiek fékentartására épített erődítmény volt, a citadella. A hegy csak a kiegyezés után nyerte vissza régi látogatói tömegét. Valamennyi plébániának (Teréz-, Erzsébet-, Józsefváros stb.) megvolt a maga hagyományos búcsúja. Már az előző szombaton megtelt sátrakkal, bódékkal a templomok környéke, és tartott a mulatság vasárnap késő estig. Különösen népesek voltak azok a búcsúk, amelyeknek ideje összeesett a négy pesti országos kirakodóvásár egyikével, mint például a József napi. Ilyenkor vidékről napokkal előbb megindult a szekerek, kocsik áradata, amelyekkel örmény, görög és zsidó kereskedők igyekeztek Pest felé. Igen korai, 1711-ben készült feljegyzés mondja el, hogy a vásár előtti egyetlen nap 500 élelmiszerrel megrakott szekér kelt át a Dunán, a repülőhídon. Hamarosan feltűntek a búcsúkon a gondolatolvasók és a jövendőmondók. Szolgálataikat sokan vették igénybe, és — mint a Magyar Kurír írta megrovón 1792-ben — „nem átallják a belső város kontyos dámái is általuk tudakolni szerelmes dolgaikat." Számos mutatványossal lehetetttalálkozni ilyen alkalmakkor. A legnépszerűbbek az elmaradhatatlan medvetáncoltatók voltak. A XVIII. század második felében heccek is szórakoztatták a közönséget, értvén e kifejezés alatt különféle állatviadalokat, mint vadbika és vadkan összecsapását. Előfordult, hogy oroszlánt dühösítettek fel farkasokkal. Máskor a hecctér közepén levő kis tóba kacsát eresztettek, és ezt kellett egy medvének kifogni. Végül a heccmester is meg szokott jelenni trikóban, bőrnadrágban, tollas fövegben, kutyákat uszított egy bikára, s a megvadított állatot végül maga szúrta le. A reformkorban maga a nádor is megjelent a belvárosi búcsún. A kiegyezés utáni időkben változás állt be a búcsúk közönségében és a búcsúk számában. Egyre inkább — akkori kifejezés szerint — „az alsóbb néposztályok" találkozóhelye lett a búcsú; a Józsefváros, Ferencváros, Víziváros, Tabán kispolgárai, kisiparosai mellett a háztartási alkalmazottaké. A századforduló körül „o középosztályból" már csak a gyerekek vegyültek el nagy számban a tömegben. A város fejlődésével párhuzamosan egyre szaporodott a plébániák, templomok száma, s ezzel együtt a búcsúké is. Az árusok, mutatványosok egyetlen alkalmat sem szalasztottak el sátraik felállítására, épp olyan nagy tömegben vonultak ki 42