Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: Egy város gyermekbetegségei

Szabó céhlevél, Buda látképével, f-ametszet a XVIII. századból A Szentháromság utca a budai városházával. Kőnyomat, 1850 kórül katonák a főőrségre kísértek, azt addig — ha ártatlan volt is — el nem bocsátották, míg az egytalléros áristompénzt le nem szúrta. Ilyen módon a várőrség tisztes mellékjövedelemhez jutott. A befogás, a fogolyszedés mintegy másodállásuk lett a szerényke zsold mellett! Ezt az áristompénzt azután igyekeztek Buda jobbmódú polgárain is bevasalni. 1695. április 2-án Buda tanácsa írásban jelenti, hogy polgárait a katonák kényükkedvük szerint hurcolják a főőrségre. Kurz Ignác kamarai adminisztrátor ehhez még azt is hozzáfűzi: a katonák elkövette gazságokat még felsorolni is képtelenség! A halászok halait elrabolják. Kifosztják a vásárosokat, élelmiszereit elrabolják a kofáknak. S teszik ezt a „király" katonái. Nem volt jobb sütet náluk Bősinger Ignác Ferenc sem, a budai polgárok elöljárója. Eredeti mesterségére nézve patikus vala. Később Lipót császár tanácsosi címmel ruházta fel. Erőszakos teuton: örökös harcban áll a budai kamarai adminisztrációval, a budai helyőrséggel, de meg magával a budai polgársággal is. A polgárok rettegtek tőle. Ügy bánt velük, mint cselédeivel. Az egyik városi esküdtet Bősinger az utcán botozta meg. A másikat vacsorára hívta, ám étel helyett pofonokkal traktálta. Örök baj volt számadásaival is. Wolf ezredes, a budai városparancsnok így panaszkodik rá: „bárcsak a Szentlélek felvilágosítaná az udvari kamarát, hogy végre megtudja az igazat... Szegény Buda városának sorsa függ ettől..." Állandó harcban állt a helyőrség katonáival. 1695-ben, Pozsonyba utaztában elfogták és pár napra bezárták. 1696-ban kocsisát verték meg. Bősinger feljelentette a tettest, a helyőrség egyik hadnagyát. Erre a hadnagy — óh, daliás idők! — kardpárbajra hívta az érdemes budai polgármestert. Bősinger kitért a fegyveres elégtétel-adás elől, s e provokációért újra feljelentette a garázda zsoldoshadnagyot. A hadnagy Bősinger budai házára tört. Még ezer szerencse, hogy Bősinger úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mert, ha elcsípi, a vérszomjas hacnag/ bizonyára kardélre hányja. 1696-ban, éppen június 29-én, Péter Pál napján Bősingert még nagyobb bajtól szabadította meg — csodálatosnak vélt — eltűnési képessége. Megsértette Dresner kapitányt is, aki húsz fegyveresével tört rá a bíró házára. Éjszaka. Bősingert látták hazatérni, ám — noha minden szobáját, bútorát, házának minden zegét-zugát átkutatták — megtalálni nem tudták. Neje — aki addig békén aludt — a hadfiak láttán többször elájult. Szolgáit, patikuslegényeit alaposan elpáholták, aztán — talán Bősinger boraitól mámorosan — víg énekszóval tértek vissza az őrségre. Nem is lett volna vége polgárok s katonák véres összetűzéseinek, ha 1696/97-re a vár kaszárnyái tető alá nem kerülnek. Ekkor azután körletükbe terelik a katonákat s Budára békésebb napok virradnak. Ami pedig Bősinger uramnak csodálatos, kámforszerű elillanásait illeti, nincsen abban semmi ördöngösség! Ma már jól tudjuk — amit sem a vérszomjas budai osztrák hadnagy, sem Dresner kapitány nem tudott —: Bősinger mindkét esetben a háza alatt húzódó mélypincéken át a budai barlangjáratokba surrant. Ide azután nem követték e budai kísértetet a békeidő osztrák bakái. 41