Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Rózsa Gyula: Szecessziós gyűjteményem

telmetlen karneválját, mert véget akart vetni a historizálásnak — így tanultuk. Aztán váratlanul kapcsolódott kevéssé lejáratott, idegen, de ugyancsak történelmi stílusok bűvkörébe. Mezopotámia, India, Kína, Japán művészete, magyar, finn népművészet, sőt történelmi korszakok, bizony, historikus stílusok épültek be a magát függedennek tudó, hirdető szecesszióba. Ezért őrzi a budapesti földalatti így is, átalakítva és modernizálva, megkopasztva is a szecessziót, a kutató szemnek. Csodálatos lejáróit régen lebontották már (azóta is behull eső, por a lépcsőkre), a vasút legszebb, legjellegzetesebb műtárgyai tehát eltűntek, de néhány részletet azért őrzök a folyvást alakuló intézményen. őrzöm a jobbára még vörös-fehér mázas téglával burkolt állomásokat, amelyek színükben is, kedvenc kerámiaburkolatuk anyagában is a szeceszszió diszkrét jelenlétére utalnak (s amelyeket — örömmel látom— az állomásbővítések után is megtartanak), őrzök korlátrészleteket, vezetéktartó oszlopokat — és főleg oszlopfőket -- az állomásokon. Józan, erős acéloszlopok ezek, egy modern ipar modern termékei, de kosfej szerű bizarrfölösleges fejezetben végződnek, amelyek régiesek, de egyetlen „tiszta" stílushoz sem tartoznak, csak a szecesszió nehézkes, barbarisztikus vonalához. Ahhoz az áramlathoz, amelyet egy hirdetőoszlopba épített villanyóra őriz a Népköztársaság útja és a Dózsa György út sarkán. Gyűjteményem egyik legféltettebb darabja ez, még így, vészesen romló állapotban is: annak a Mezopotámiával kacérkodó stílusjátéknak a tanúja, amely annyi Az állatkerti mókusketrec mezopotámiai ízű épületet emelt a fővárosban. Monumentális darab, komoly, zárt és tartózkodó. Óratokjának íves palástján kívül csupa zömök geometrikus részletből áll fenséges sisak építménye, de a fémlemezből domborított hasábok, gúlák és lapok akkor is elárulnák keletkezésének korát, ha nem hirdetné epigráfiai emlék fenn a párkányon: Budapest Székesfőváros Hirdetési Vállalata. kJ ha már ezen a környéken járunk, hadd mutassak be egy épületrészletet, amelyet mégiscsak sikerült besorolni a gyűjteményembe. Bőven volt itt választék, a Délibáb, a Rippl-Rónai, a Munkácsy utca és a Fasor táján, hiszen ebben a központban levő és mégio rezerváltan előkelő negyedben építette villáit és palotáit a pesti polgári századforduló. Az én remekem a Benczúr utca 47-es házszám alatt található, egy remek házsor remek házának remek kapualja, amely tatarozva és régi fényében mutatja a módosabb szecesszió, az igényes építészet, a valódi iparművészettel párosult architektúra szépségét. Mert talmi művészi vonások és valóságos művészi értékek keverednek, meg talmi anyagok gipszet-bádogot lenéző bronz és kő módossággal a pesti szecesszióban, amely egyszerre volt szélhámosán bőbeszédű „nimolista", meg valóban tehetős és sokat áldozó „tutista", mint a századelő magyar kapitalistája ebben a felemás országban. Az én kapualjam pompázatos anyagaival, pompázatos stílusával az utóbbiakhoz tartozik. Széles lépcsőfordulók, hatalmas ablakok, változatosan vezetett pihenők és magas légtér mutatják, hogy eleve volt pénz, nagyvonalúság, nem kellett a lépcsőház reprezentációját elspórolni. És a reprezentációra értékes teret áldozó építész és építtető anyagban is, fantáziában is megadta, ami dukál. Díszes, erős vasrácsok kísérik a lépcsőket és lépcsőfordulókat, nem kovácsoltvasnak látszó vásári öntöttvas, hanem egyedi módon megkovácsolt, nemesen kidolgozott igazi műiparosi munka, amelyen logikus tisztasággal, fantáziával ismétlődnek népies-stilizált rozetták, pávafarkas legyező-motívumok és úrihímzésből kölcsön vett virágdíszek. A népies-magyaros szecesszió kulturált, urbanizált leszármazottja ez a templom-felscgű lépcsőház, pirogránit falburkolataival, amelyek az almazöldre és fehérre festett falrészeken egy magyarságát és módos polgárságát öntudattal hirdető réteg ízlését képviselik. u, gyanazt az ízlést és ünnepélyességet, amit a korszak polgári sírboltjai mutatnak a Salgótarjáni úton és Rákoskeresztúron. Csak térben és funkcióban ugrottam váratlanul nagyot — a gyűjteményemben nagyonis egymás mellé illik a liget-környéki, meg a temetői szecesszió. Ugyanaz a réteg adott rá megbízást, ugyanazoknak a művészeknek. A polgár, aki masszív asszír formákat és kalotaszegi motívumokat ötvöző székházat akart a „City"-vé váló régi Lipótvárosban, a vezérigazgató, aki szűrrátétes mintákat, indiai kupolákat és eddig nem volt szecessziós arányokat egyesítő vülába költözött a Fasorban, ugyanilyen kalotaszegi, asszír, zsidó, indiai, szűrrátétes és szecessziós motívumokat örvöző síremléken akarta látni a családja nevét. Neves építészek, a korszak nagy egyéniségei tervezte síremléken, s így megújult a korszak temetőművészete is: a pesti szecesszió különleges, gazdag és kevéssé ismert rezervátumai ezek a temetőrészek. Akárcsak az Állatkert. Az ugrás megintcsak látszólag bizarr, mint a szecesszió asszociációi, ám korántsem teljes gyűjteményem korántsem teljes ismertetéséből semmiképp sem hagyhatom ki ezt a rezervátumot. Hiszen a pesti Zoo pavilonjai, bivalyházai és mókusketrecei a legkitűnőbb alkalmat kínálták a szecesszió egyik legerősebb iskolájának nosztalgiák és ideológiák, Az 56-os villamos mentén . .. bizarr ötletek és formajátékok kiéléséhez. A népies-magyaros szecessziós iskola mestereire gondolok, arra az építészcsoportra, amely Lechner Ödön zseniális tevékenysége nyomán — de megváltozott koncepcióval — ötvözött szecessziós szellemet és hazai hagyományt, falusi építészetet és korszerű urbanisztikát. Ezek az építészek emelték a már említett, esztenának mutatkozó modern iskolákat, ezek építettek fatornyos falusi templomokat formázó középületeket és lakóházakat a Városmajorba és a Tisztviselőtelepre, zsindelyes részleteket az Üj-Lipótvárosba. Hogyne építettek volna fatornyot a „rusztikusnak" szánt állatkerti környezetbe, ahol az átépítések ellenére még ma is szép számmal találhatók faragott gerendákból és zsindelyből emelt illúziók, egy évtizedekig továbbélő ízlés emlékművei. A szecesszió ugyanis amilyen fokozatosan szivárgott be, olyan lassan-szívósan múlt el a magyar művészeti ízlésből. Befejezésül két, alighanem késői, utóvirágzás-kori példányt szeretnék bemutatni, két példátlanul szép darabot egymás mellett, a Vörösmarty téren. Az egyik pompás, magányos kandeláber a Gerbeaud-épület sarkánál, a parkolótér közepén; ki tudja, milyen szerencse folytán maradt fenn monumentális mészkő-talpazatával, komoly fekete vasvereteivel a forgalomban és a sok átépítésben. Igaz, vüágítótesteit utóbb régiesítették, nagykalapos, könnycsepp alakú armatúrák helyett (amelyeket egy régi