Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Gábor István: A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem

így kezdődik a regény tartalmának summázása, amelynek groteszk fogalmazásába („megtréfálják") a kor is belejátszott: csúnyán benne voltunk már a fasiszta háborús terrorban, mikor a Számadás íródott. (A kitelepítettek magukra hagyva is pontosan végigcsinálják a földi társadalom fejlődési korszakait — erről szólt a regény.) „Én sokat vártam ettől a naivságtól — folytatja ironikus vallomását —, híres szatírának gondoltam, s mert már úgyis vágytam Pestre tájékozódni, széjjel nézni a szellemi körökben, azért rászántam az útiköltséget és felvittem a kéziratot Pestre ... Ennek az írásnak bizonyára nagy propagandisztikus jelentősége lett volna, ha mint szatíra, jól van megírva. De nem volt jól megírva. Nem volt meg hozzá az íráskészségem. A Századunk szerkesztője, akivel elolvastattam megbírálás szempontjából, ugyanezt mondta. De átadtam Kassák Lajosnak, az egyetlen híres szocialista írónak is, hogy olvassa el és mondja meg, mit tart róla. Hogy elolvasta-e, ma sem tudom, csak amikor egy év múlva egy pártkongresszusra felmentem és meglátogattam Kassákot, már nem is kérdeztem tőle, hiszen avval rontottam rá, kicsit talán gőgösen, hogy dobja a kályhába, de okvetlenül, mert nem ér semmit. Az igazságot meg kell mondani, az embereket le kell leplezni, de nem így. Hogy a tűzbe dobta-e, ma sem tudom. Valószínű, mert azóta se szólott róla. S arról se, soha, amire pedig én, valódi író, sőt munkásíró szájából kíváncsi' voltam, hogy van-e írói tehetségem." Legfőbb kérdése válasz nélkül maradt. De a két nap alatt, amit Pesten töltött, folyóiratévfolyamokat habzsolt be: Kassák Munkáját, a Nyugat régi köteteit. „Ezekből sokat tanultam, főleg tájékozottabb lettem" — ez a mondat sejteti meg, hogy addig, s még azután is sokáig, csupa véletlenül hozzásodródott művek alapján kellett megértenie a világot. Ez magyarázza meg csillapíthatatlan, holtig tartó betűéhségét. Kongresszuson és áruraktárban 1931-ben érte az a megtiszteltetés és megpróbáltatás, hogy felszólalt a szociáldemokrata párt kongresszusán. Ott csak azt észlelte, hogy odafigyeltek, hogy szava nyomott a latban. Később értette meg, hogy éppúgy a dekorációs motívum szerepét osztották ki rá, mint egykor a feminista balmazújvárosi asszonyokra. „... meglehetős nagy feltűnést keltettem, de ma már látom, hogy nem mondanivalóim különös értékével, hanem paraszti megjelenésemmel, szónoki készségemmel, egyáltalán a pestiek előtt »érdekes« egyéniségemmel." A kétes értékű feltűnésnél nagyobb élményben volt része a következő kongresszuson. Itt, Pesten találkozott a földmunkás-mozgalomnak azokkal az embereivel, akik hozzá hasonló falusi elszigeteltségben küszködtek nincstelenséggel, molesztáló csendőrökkel. „Amikor rákerült a sor a kongresszus végén osztályostársaimra, a megindultság, a másoké és az enyém a legmagasabb fokra emelkedett. Annyira, hogy amikor egyik osztályostársam a nehéz élet elmondása közben rátért különösen nagy fájdalmunkra, hogy azok, akik megaláznak, a mi fiaink, a mi véreink, a mi fajtáink, a magyar parasztok, sőt a földmunkások gyermekei, akkor én is elsírtam magam s talán félóráig sem tudtam magamhoz jönni." Amit József Attüa így mondott ki: „magával kötve, mint a kéve" — keserves ténye volt a kornak. De ahogy aztán Veres Péter továbbgondolta, megfogalmazta ezt a tényt, az már gyanakvást ébresztett. Hogy vastagabb vádakat most ne említsünk: a Pest-ellenesség bélyege mindvégig rajta maradt. Nevezetes ember lett, de sokak számára csak vicclapfiguraként. Pest sohasem fogadta szívébe. Huszonöt évi ittlakás után sem. Második kongresszusi szereplése idején egyébként rakodómunkásként dolgozott az Általános Fogyasztási Szövetkezet raktárában reggeltől estig. S küldte haza hetenként a tízpengőket a családnak. „Három hónapig voltam Pesten, egy pár előadást tartottam, de sem a városban, sem a múzeumokban vagy képtárakban, sem gyűléseken vagy előadásokon nem voltam. El voltam telve Pesttel." A pesti lakos Szívesebben írtam volna pesti moralistát, de tartok tőle, hogy ez a szó megvető, lesajnáló grimaszra ingerel sok olvasót. Pedig hát moralistákra is szüksége van a társadalomnak, a mainak is. Nem erkölcsprédikátorra, aki falra borsót hány, hanem olyan emberre, aki az emberek magatartásáról, viselkedéséről gondolkozik. Nem könnyű feladat ez, hiszen a helyzeteknek, kapcsolatoknak olyan beláthatatlanul sok változata adódik az emberek között, hogy bajos megnevezni a helyeset, egészségeset. Ami általános, mindenkire érvényes szabály, azt már nagyon régi moralisták kimondták, mi legfeljebb ismételhetjük őket: ne lopj, ne ölj ... Életének tekintélyes részét — jó huszonöt évét — pesti lakosként élte le Veres Péter. Hogy a falu után meg kellett szoknia a nagyvárost, az még hagyján. Fogósabb feladat volt „gyanús elem"-ből egyszeriben állami vezetővé előlépnie. Életének külső keretével azt demonstrálta: nem akar teljesen hasonulni a városhoz; falusias házban lakott, parasztosan öltözködött. Akik ezért megmosolyogták, ugyanígy megmosolyogták volna akkor is, ha bajuszát leborotválja és nyakkendőt köt. Nem ellentmondás-e, hogy ő, aki a falusi osztálytársadalom minden embertelenségét tapasztalta, sőt végigkínlódta, a mai budapestieket féltette a városi élettempó ernbertelenítő hatásától? Mert féltette tőle. De nem a patriarchális múltba visszavágyakozva, hanem osztályos társaival közösen vívott harcok alapján. Lehetetlen — mondta —, hogy a szocializmusban ne legy en dinamikus folytatása annak a kollektív szellemnek, ami őket, földmunkásokat hajdan összekovácsolta. S ebben megint csak neki volt igaza, ha minden feltett kérdésre nem mondta is rá a hiteles választ. Egy pesti utcasarkon így meditált a ma és a holnap emberéről: „Ha megállsz bármelyik forgalmas város bármelyik forgalmas pontján, az az első gondolatod: miképpen is lehetne ezt a nyüzsgő embertömeget valamiképpen „eszmékkel" kormányozni? Mi még csak annyira se juthatunk, mint a kereszténység? A gépen rohangászó ember még annyit sem gondolkozhat, mint a gyalog vagy szamáron ballagó? Megakadályoz benne az individualista emócionalizmus („minden órádnak leszakaszd virágát", mert a gondjaidtól úgysem szabadulhatsz) és az áttekinthetetlen információ, amelyben nem sokat segít se a jó iskola, se a csoda elektronika ... íme, itt van ez a sok ember, az egyiknek a jelen pillanatban az a fő gondja, hogyan keljen át az utcán, a gépkocsi vezetőjének meg az, hogy »a fene egye meg, el ne üssek valakit, mert elveszik a hajtási igazolványomat« (gyengébbek kedvéért: tehát nem az, hogy gyilkosa vagy nyomorékká tevője leszek valakinek) — és csupa ilyenek, valódi egzisztenciagondok az egész hajszás napon át... ... A szocialistává formálódó társadalom már abban a fejlődési állapotban van, hogy az egyéni becsvágy, buzgalom, szorgalom áttevődik a vagyonszerzés és a régimódi úri rangszerzés világából a boldogságvágy — a gyengébbeknél kényelemvágy — irányába, amely gyakorlatilag végtelen." Hogy szocializmus felé haladó társadalmunkban egészséges-e az arány az individualista tendenciák és a kollektív magatartás között, ez valóban meggondolandó és továbbgondolandó kérdés. De abban már nem követném őt, hogy mindent, amit nem kedvel vagy amit kifogásol, a kispolgáriság nagy zsákjába gyömöszöl bele. Aki mai kulturális kínálatunkat — „rádióval, televízióval, színházzal, mozikkal" — sommásan és irgalom nélkül elmarasztalja, mint ő, Lakáseszmény, életeszmény című meditációjában, mit tud ígérni helyette? „Induljunk ki abból, hogy elemi követelmény, ami minden egyéb lakásgondnál (modernizáció, díszítés, formaszépség stb.) elébbvaló, hogy minden állampolgárnak egészséges, száraz, világos és kellően fűtött, illetve jól temperált lakása legyen! Ehhez viszonyítva azt kell mondanunk: ha ma nincs is olyan óriási különbség a lakásokban, mint azelőtt volt a faluszéli paraszt sárkunyhó és az Esterházy herceg palotája között, de azért még ma is, a majdnem azonos kereseti viszonyok és a nivellálódó életszínvonal mellett is, elég nagy különbség van egy összkomfortos, távfűtéses, télen-nyáron jól temperált modern lakás, és egy faluszéli vályogház között. A nivellálódásnak hát ebben az irányban is kell hatni s nemcsak abban, hogy a falu közepén eszpresszó, cukrászda is legyen ... Azt viszont, hogy mit csinál és mit csináljon a nemkispolgár, amikor nem dolgozik, és a közügyekben sem fáradozik, hol és hogyan töltse szabad idejét, ha a kispolgáriságot is kiszolgáló (azok is állampolgárok, és azok is fizetnek) rádióval, televízióval, színházakkal, mozikkal, lokálkultúrával elégedetlen és semmiképpen sem akar a kispolgáriságnak behódolni: még nem tudjuk." Ez a „még nem tudjuk" mindenesetre megnyugtatóbb konklúzió, mint ha felrajzolta volna a „kispolgártalanított" műveltség jövőjét. Ezt azonban nem is tehette volna jó lélekkel, hiszen ő maga vallotta be, müyen meghatározó irodalmi élményeket kapott ifjúkorában Pest polgári íróitól. 21