Budapest, 1971. (9. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Élet a romok alatt

Egy régi irodalmi szalon Pesten Bártfay László nem hagyott művet maga után, kezdetleges elbeszélései, vígjátéka, verse — ifjabb éveinek próbái — csak az írásművészetre való alkalmatlanságát bizonyítják; neve mégis megtalálható bármelyik irodalomtörténetben. A barátság jogán vonult be oda, mint ahogy életében a Kisfaludy Társaságba, sőt az Akadémiába is, s bár ez nem éppen elegendő jogcím a maradandóságra, az utókor ezúttal mégis tiszteletben tartja a kortársak ítéletét, mert Bárfay a maga módján valóban rászolgált az irodalomtörténeti hírre. Rászolgált azzal, hogy a reformkor nevezetes írói találkozóinak szállásadója, a nagy kortársak írói összejöveteleinek fókusza volt. Nála szokott ugyanis találkozni — a Károlyi palotában, mert Bártfay a dúsgazdag grófi család titkára, ügyintézője volt —, az ő biedermeyer kedvességű lakásában szokott poharazgatva tanácskozni, esztétizálni az új irodalom vezérkara: Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Toldy és Bajza; Pestre ruccantakor hozzá, az ő vendégváró, nyájas hajlékába sietett egy kis pest-budai pletykát hallani s a fővárosi kollégákkal kezet szorítani a vidéki író, mint Kölcsey vagy Szemere Pál, sőt olyik, mint Kazinczy, egész hónapokra nála ütött tanyát; politikusok is járogattak hozzá, egy Wesselényi, egy Deák, eszmét cserélni író-barátaikkal s beírni néhány bölcsködő, szíves sort a háziasszonynak, a kedves Jozefinnak emlékalbumába, — egyszóval: a Bártfay-házaspár szalonja a legnemesebb értelemben vett irodalmi szalon volt, s falai nevezetes literatúrai eseményeknek tanúi. Frank Frigyes Ez az írás köszöntő is; köszönti a nyolcvanon túl még alkotó, Munkácsy-díjas, Érdemes művészt: Frank Frigyest. 1890-ben született Budapesten. Szülötte, neveltje és festője is ennek a városnak. Itt volt diák, majd a Képzőművészeti Főiskola növendéke, Balló Ede és Zempléni Tivadar tanítványa. 1911-től az első világháború kitöréséig Münchenben tanult és dolgozott. A Bajor Művészeti Akadémián Gabriel Jank volt a mestere. Első sikereit is Münchenben aratta. Mint kezdő, fiatal festő, arcképeivel tűnt fel, korai kritikusai elsősorban karakter-érzékét méltatták. Az első jelentősebb kitüntetését, a Halmos-dijat, 1916-ban egy önarcképével nyerte el. 1920-ban dr. Nádor Henrikről festett portréja dicsérő elismerést kapott. 1926-ban Párizsból egy Mimi-portréja — felesége arcképe — a „Mention Honorable"-t hozta el számára. A mai napig örömmel emlékezik arra, hogy idősebb és nagynevű pályatársa, Perimutter Izsák egy megrendelőjének önmaga helyett őt ajánlotta, mondván, hogy Frank Frigyestől jó arckép, értékes alkotás várható. Az arcképfestés természetesen csak egyik témája volt a sok közül. Már főiskolás korában gyakran és szívesen festette a pesti meg a budai oldal házsorait, utcarészleteit. Átjárt a Tabánba, ahol világos, napfényes, kiváló plein-air képeket festett. Az egyik korai tabáni képe, „A Hadnagy utca napsütésben" (1913-ban festette) a velencei Biennáléra is kijutott. Frank Frigyes művészetét szülővárosa a mai napig ihleti. A húszas évektől egészen máig festi a városképeket. Az épülő Lipótvárosról hamvas, világos képek egész sora készült. Budapest ostroma után, 1945-től éveken át gyakori látogatója volt az omladozó Vízivárosnak, ott rajzolta a háborús sebeket őrző öreg házakat, a leomlott házak mögött magasodó tűzfalakat. Ezeknek a „szerkezete". konstruktiv megjelenése izgatta. A Városmajor is kedvelt helye volt; kijárt a Normafához, ahol fa- meg tájképtanulmányokat készített. Az egyik — talán a legszebb — városképét a hegynek futó Gülbaba utca öreg házairól festette. Rajzok százain és olajképeinek egész seregén örökítette meg Budapest hangulatos utcáit és tereit. Frank Frigyes festménye (a hátsó borítón látható), a „Kiürített Tabán", 1931-ben készült. A festő múltjából természetesen következett a vágy, hogy az eltűnő, a lebontásra ítélt városrésztől, ahová annyi ifjúkori emlék kötötte, végső búcsút vegyen. Ahogy meséli: mélységesen megragadta képzelőerejét a kanyargós utcákon, a vén házakban eluralkodott üresség. Az ablakokból eltűntek a virágok, a függönyök, a házak kapujában már nem üldögéltek az öregek. Csak a nap sütött úgy, mint régen. Ezt a napos fényességet akarta megfestem. Keveretlen „napos" színeket használt: kevés okkerrel és fehérrel kevert kadmiumsárgát, nápolyi sárgát, a házak oldalán terra de Siennát. A fényben fürdő házak között mint színes felkiáltójel, úgy vonja magára a figyelmet egy nyitvafelejtett zöld kapu. S noha a kép nem az egykori valóság utánzó mása — színeinek ereje, az átköltés belső tüze mégis felidézi a helyet és annak egyedi hangulatát. M. Heil Olga Itt békült ki az agg Kazinczy a zördülékeny Kisfaludy Károllyal; itt tanakodott megindítandó lapokról, folyóiratokról az Aurora-kör; Bajza itt beszélte meg barátaival a Conversations-Lexikon-i per haditervét; verseket, röpiratokat bíráltak és írtak e házban, melyet a hazaszeretet és irodalomrajongás nemes légköre, a vendégek kedélyének finom dévajsága s a házigazdák jóleső figyelme tett vonzóvá, olyannyira, hogy még az érzelmeiben tartózkodó Kölcsey is „kevélykedő örömmel" hálálkodott a benne töltött napokért. Mindamellett mégsem ez Bártfay egyetlen irodalomtörténeti érdeme. Nevet vívott ki magának az utókor előtt naplójával is, mely a reformkor kutatóinak egyik legfontosabb, sokat idézett forrásmunkája. Nem irodalmi ambícióval megformált, kicsinosított mű, hanem igazi, magánhasználatra készült, bizalmas napló, melybe a grófok gazdasági számadásainak rendben tartására fordított órái után jegyezgette föl Bártfay, napról napra hosszú évekig, elfoglaltságának, szórakozásainak apró, hétköznapi adatait. Hosszú évekig, de sajnos, a hatalmas méretűre szaporodott kézirattömegből csak töredékek maradtak ránk. Pontosabban: az 1838. január elsejétől 1841. december 12-ig terjedő rész s néhány hónapnyi az 1849 — 1850. évekből. így is kivételes gazdagságú, pótolhatatlan értékű forrásanyag. Megismerni belőle egy reformkori művelt, jómódú tisztviselő mindennapos életét, melynek a hivatalos munka, az olvasmányok, a baráti társaságban eltöltött kellemes ebédek, kiadós délutáni séták és kirándulások s a minden esti színház az egyhangú ritmussal ismétlődő matériája. Mindez persze nem annyira Bártfay személye, hanem a nevezetes barátok miatt érdekes. Különösen Vörösmartyra nézve találunk számtalan becses híradást Bártfay naplójában, csaknem minden egyes napi följegyzésben. így például megtudjuk, hogy Vörösmarty 1841 március 26-án tíz pengő forintot kért kölcsön Bártfaytól, s április 7-én adta meg; hogy műveinek nyomdai korrektúráját a szórakozott és szemfájós költő helyett a pedáns jóbarát végezte el; hogy a még nőtlen Vörösmarty fehérnemű vásárlását Bártfay felesége bonyolította le; hogy 1839. március 24-én egy vándor bábszínházas „csoda bábgépelyeit" bámulták meg; hogy jó időben gyakran mentek — Bártfay, Vörösmarty, Bajza s néha nagyobb írótársaság, feleségestül — kirándulni „cimborakocsin" a budai hegyekbe, a Laszkovszky majorhoz, ahol pezsgőt vagy tejet ittak; hogy Bártfayéknak a nagy árvízkor elázott bútorait Vörösmarty, Bajza, egy suszter és egy kőművespallér vásárolta meg; hogy egy ízben az épülő Nemzeti Múzeumot megtekintvén, a munkások tréfából körülfogták Vörösmartyt és Bártfayt, s egy-egy húszassal kellett kiváltaniuk magukat; hogy az agglegény költő szinte mindennapos ebédelő vendége volt Bártfaynak, 1839. február 15-től március 15-ig például huszonnégyszer ebédelt nála, s nem ritkán olvashatni a naplóban ilyen bejegyzést: „Betértem Vörösmartyhoz, s magammal hoztam ebédre, melyre maga ajánlkozott néhány nap előtt." Mindezt szűkszavú, igénytelen mondatokban adja elő a naplóíró. Olykorolykor azonban nekiereszti tollát, s egy-egy érdekesebb élményét — például a pesti árvizet, Kölcsey halálhírének érkezését vagy egy balatonfüredi nyaralását, Vörösmarty társaságában — részletezőbb kedvvel, színesebben írja le, máskor meg reflexiókat fűz olvasmányaihoz vagy politikai eseményekhez. Amikor például Csató Pál és Orosz József denunciáló cikkeit olvassa barátai, az Athenaeum írói ellen, fölháborodásában ezt jegyzi föl: „Orosz és Csató nyomorultakká lesznek, mert előttök nincs semmi szent, nincs tiszteletre méltó, csak önzéssel korhadó személyeik és — a zsold. Mindenáron akarni minden jobbat és jelesebbet, mindent, ami felettek van: ez az ő mesterségök, melyet űznek. Nem a való, nem az igaz s ezek kifejtése fekszik szivökön,hanem pénz s herostratusi hírkórság." Másutt meg egy beszélgetését örökíti meg Oroszról: „Sok pénze lehet annak az Orosznak, mondám. — Volna, volna, feleié Matics, ha őkelme el nem pazarolná; mert oly háztartást folytat, hogy Odescalchi herceg hozzá képest kutya; nőjével sem él, hanem ágyasokat tart magának mind Pozsonyban, mind Bécsben akármennyit. — Valóban nem csodálhatni eléggé, hogy tud a kormány ily megrótt, erkölcstelen, kriminális gazemberben bízni s rá annyi ezreket vesztegetni." Érdekesen írja le a nagy történetíróval, az akkor még fiatal Horváth Mihállyal való megismerkedését is, egy akadémiai ülésen: „Észrevevém, hogy egy tiszta, nyílt arcú fiatal pap áll hozzám közel s közel a székhez, melyet ülésemül választék. — Itt kíván ülni a tiszt. Úr is ? kérdém. — Igen, mondá; de ha helyét foglaltam el, tovább megyek; kihez van szerencsém ? — Megmondám nevemet, s kérdém viszont, kihez legyen szerencsém nekem. — Horváth Mihály vagyok. — örvendek, hogy az Athenaeumban megjelent több jeles cikkelyek íróját személyesen megismerhetném. De a tiszt. Űr nemigen lesz püspök. — Tudom, nem leszek, úgymond, s dolgozatimmal nem is arra törekszem." Sokat lehetne még idézgetni Bártfay naplójából ilyen élethűen feljegyzett, hiteles apró emberi mozzanatokat, például azt, hogy Széchenyi egy ízben négyezer forintot kért tőle kölcsön, meg hogy a híres szoprán, Schodelné s néhány író-feleség tiszteletlenül zsemlét ropogtatott Eötvösnek Kölcsey felett mondott akadémiai emlékbeszéde közben. Nagy forrásértéke ellenére a napló — Pest irodalmi szalon-életének becses tanúja — sokáig kiadatlan maradt. Csak legújabban (1969-ben) jelent meg belőle bő válogatás: a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványa. A régi Pest kutatói, rajongói számára kincsesbánya. Lukácsy Sándor 46