Budapest, 1971. (9. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Élet a romok alatt

Mozaik a főváros múltjából „Vurstli" a Duna jegén Régente sokkal keményebb telek jártak, és a pest-budai Duna-partokon nézelődő akkori öregek a fokozatosan vastagodó és szélesedő jégtáblák láttára megállapították: megérkezett a szabályos, szigorú, magyar tél. Manapság már ritkuló látványosság a hidak lábánál feltornyosodó jégtáblák tömege; a mai nemzedék mesének tartja, hogy dédapáink hajdanában nemcsak gyalogosan jártak a Duna jegén, hanem nehéz társzekerek is keltek át az egyik partról a másikra, a vízzel megöntözött, szalmával telehintett jégpáncélon. Volt olyan tél is, amikor táncos népünnepélyeket, karneváli mulatságot rendeztek a jég hátán, sőt, a kis Duna-ágban, a margitszigeti részen, egész „vurstlit": hintákat, céllövöldét, ,,ringlspiel"-eket, Vitéz László bábjátékot és az elmaradhatatlan lacikonyhákat, söntéseket állítottak fel a nagyszámú és merész közönség szórakoztatására. Nagyapám emlegette, hogy egy ilyen alkalommal irtózatos forgószéllel hirtelen meleg zúdult a városra, a jégpáncél recsegett-ropogott, és a közrémületben, a fejvesztetten menekülők közül sokan az életüket vesztették. Utána meg is tiltotta a hatóság a Duna jegén a hasonló szórakozásokat, mondván: Ha jól is megy dolga a szamárnak, még se menjen a jégre táncolni! A bűvös fiivecske forrást fakaszt Az 1860-as években nagy szárazság, aszály volt hazánkban. Az ivóvíz drágább volt, mint a legfinomabb bor. Szomjas volt Pest-Buda is, de különösen a Svábhegy, ahol az ottani lakók egy-egy kancsó víz miatt ellenségei lettek egymásnak. Csak a Béla forrásban volt némi víz, de azt zár alatt tartották. A város hatósága meghívta az akkor nagyon híres Abbé Richárd francia geológust, forráskutatót, hogy segítsen a nagy vízinségen. Az abbé el is jött hozzánk, de mert csak anyanyelvén beszélt, két tolmácsot kért maga mellé. Kísérőjénél; megbízták az akkori fiatal írók közül Reviczky Szevért (aki nem sokkal később párbaj áldozata lett), és Vadnay Károlyt, a későbbi egyetlen szépirodalmi napilap szerkesztőjét. A két magyar író járta keresztül-kasul a Svábhegyet a franciával, aki állandóan és nagy figyelemmel vizsgálta a föld felszínét. Szinte merev szemmel nézte az aszott füveket, néha még nagyítóval is. Közben pedig kedvetlenül csóválta a fejét. Egyszer azonban elmosolyodott és azt mondta: itt le kell szúrni egy pálcát, de csak vékonyabbat. Több napi kutatás után több helyen veretett be hol vékony, hol vastag pálcákat, aszerint, hogy azt a kis növényt, amit az ujjai között sokat forgatott milyennek találta. A megjelölt helyeken megkezdték a fúrást és mindenütt akadt is víz, csakhogy nem sok. A vastagabb pálcák alól mégis több csordult. A meglelt források közül azonban volt, ami már egy hét alatt kiszáradt, folytonos szivárgás csak két-három megjelölt ponton történt. Csekély volt tehát az eredmény. A híres francia abba is hagyta az itteni kutatást. Elment az ország más vidékeire, mert egyremásra kapta a meghívásokat. Kereste is a bűvös füvecskét szorgalmasan mindenhol. Közben az egyik budai fürdőtulajdonos kétségbeesve fordult hozzá, mert forrásának hőfoka sokat veszített értékéből. Kérte, sürgősen szerezze azt vissza. Ekkor kezdett az abbé behatóbban foglalkozni a budai hévforrásokkal. Járta a Gellérthegy ösvényeit, nézegette a földet. Sorra vette a budai gyógyfürdőket s ha hosszú útján üres telket, vagy a házak mögött kertet talált, ott is a füveket vizsgálta szorgosan. Járt a Margitszigeten, a Városligetben, a Rákoson és azon túl is, ahol mindenütt megjelölt pontokat, ahol biztosan lehet vizet találni — az általa megtalált füvecske nyomán. Nem egyszer mondta két kísérőjének, hogy a Sárosfürdőtől (Gellért-fürdő) Buda-Újlakig az egész házvonal mentén minden telken lehetne hőfürdőt létesíteni, egy jó fúró és egy kis tőkepénz befektetésével. Midőn elbúcsúzott, a francia geológus határozottan kijelentette: „Budának nagy kincse van a föld alatt: egy egész hővízfolyam, amely vizsgálódásaim szerint a Gellérthegy alatt ered. E folyam élteti a Sárosfürdőt, majd északnak folyik a Várhegy és a Duna közötti vonalon. Táplálja a Rudas—Rác— Lukács—Császárfürdőket. Innen átkanyarodik a Duna medre alatt a Margitszigetnek, majd a pesti területen át a Városligetnek, a Rákosnak és tovább. Amerre folyik, mindenhol lehetne hőfürdőket létesíteni, mert ahol ebben az irányban fúrni fognak, mindenütt lesz hőforrás; természetesen ugyanazon alkotórészekből, mert a víz azonos, legfeljebb a hőfokban lehet különbség , amit az idegen vízerek befakadása okoz." így írta meg visszaemlékezésében Vadnay Károly 1897-ben, amikor az Erzsébet-híd építésekor, a budai hídfőnél igen bő hőforrás fakadt fel, amiből később a Hungára forrás lett. Ez a hír elevenítette fel benne abbé Richárddal való barangolásait és annak jóslatát. Ugyanakkor azt is írja, hogy a neves forráskutató bizonyára itthagyta szakvéleményét és azt a Fővárosi Levéltár valószínűleg őrzi is. Érdekes lenne megtudni, hogy a nagynevű Zsigmondy Vilmos, a margitszigeti és városligeti források megtalálója tudott-e abbé Richárd vizsgálatáról? A nagy magyar geológus leszármazottai tudnának talán erről tájékoztatást adni, hátrahagyott feljegyzései szerint. Az első kapupénz Déryné írja Naplójában, hogy roppant négyemeletes ház áll 1831. óta a pesti Széntér (Deák tér) és a Király (Majakovszkij) utca sarkán. Ez volt nagyon sokáig Pest legmagasabb háza, amely az akkori Hazai Tudósítások szerint a város csodája és beillene Párizs és London palotái mellé. Tulajdonosa a dúsgazdag örmény, Gyertyánffy Dávid volt. A hajdani, 140 évvel ezelőtti újság szerint e csoaás ház a „nagyütemű haladást" is bizonyítja, mert itt fizették kapuzárás után első ízben a kapupénzt s itt volt legelőször a kapubejáratnál a lakók névjegyzéke. A nagymúltú házat 1906-ban bontották le, amikor helyére az Anker biztosítótársaság tornyos háza került. Máglyán a Kossuth-bankók Az 1818-as szabadságharc idején kibocsájtott papírpénznek ötmillió forint arany- és ezüstfedezete volt az áldozatkész magyarság adományából, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál. Ezt a papírpénzt Kossuth-bankóknak nevezte a nép, mert Kossuth Lajos aláírása fémjelezte az értékét. Később a magyar kormány még kincstári utalványokat, államjegyeket és pénztárjegyeket is kiadott. Mindezeket az osztrák kormány érvénytelennek nyilvánította a szabadságharc bukása után és elégettette. Régi metszetekábrázolásaszerinta Szén — ma Deák — téren magasodott a hatalmas tűzoszlop, ahol a fegyverben álló osztrák katonaság négyszögének közepén égett el a máglyán a beszolgáltatott Kossuth-bankók sokmilliónyi tömege. Itt és így jutott koldusbotra szabadságra vágyó nemzetünknek is milliónyi hazafia. Pest-budai iparművészek A török megszállás előtti, remekbe készült iparművészeti tárgyaink nagyrészét a török elhordta, vagy azok menekülés közben vesztek el. így ma már csak a török utáni idők pest-budai ötvös, órás, keramikus és bútoripari emlékeinkkel büszkélkedhetünk. A XVIII—XIX. században nemcsak neves, de világhírű ötvösművészeink voltak, akik közül feljegyezzük a Pest-Budán és Óbudán működő Szentpétery József, Prandtner József, Giergl Alajos, Fauser József, Heuffel András, Missbrenner Károly, Pollák József, s csak kezdőbetűivel ismert H. A. és A. P. ötvösöket. Különösen csodálatos finomságúak Szentpétery Józsefnek a francia rézkarcok után készített domborművei (Nagy Sándor átkelése a Granicuson, Pólus király fogságbaesése, az ardellói ütközet), az empir stílusban remekbe készült ezüst kancsói, cukortartói és egyéb edényei, amelyek bármely külföldi múzeumnak is díszei lennének. Szegénysége miatt később csak rézből készített munkái: Mária Terézia a pozsonyi országgyűlésen, Krisztus a Kálvárián már némi visszaesést mutatnak. A mai Vérmezővel szemben dolgozott 1785-től Kuny (Cuny) Domokos fajansz és keménycserépgyára, amelynek művészi étkező készletei és különböző dísztárgyai elődjei a későbbi herendi edényeknek. Az alakzatos, díszítményes, különféle stílusban, alabástrom- vagy ébenfatokban, gyöngyházzal, drágakővel, arany-ezüst berakásokkal ékesített, finom művű óráikkal a régi pest-budai órásmesterek alkottak ma már muzeális értékű ritkaságokat. A lakberendezésben is igen magas volt a művészi mérce. Ma már ugyan teljesen korszerűtlenek a múlt szebbnél szebb bútorai, amelyek a maguk idejében pazarul finom ízléssel készültek a kis budai és pesti asztalosműhelyekben. Érdemes megnézni őket a Nagytétényi Kastély Múzeum szép kiállításán. ínségkonyhák A két világháború alatt és után az élelmiszerhiány, a zűrzavaros viszonyok miatt mi is megismerkedtünk az ínségkonyha intézményével. Ez nem is volt újdonság, mert a törökök már négyszáz évvel ezelőtt Budán, a templomaik mellett felállítottak a rászorultak részére népkonyhákat, ahol a helyőrségen kívül az összes szegény ingyen kapott ebédet. Az ínségkonyhák raktárában rengeteg rizs, liszt, vaj volt felhalmozva, ahogy azt az akkor itt járt utazók leírják. Hétköznapokon csak ebédet kaptak a jelentkezők, de péntek este még az idegenek, a gyaurok és az úton levők is ingyen levest, kenyeret— és egy gyertyát kaptak. Pesten a leírások szerint csak egy népkonyha működött, bizonyára azért, mert nagyon csekély volt a lakosság,-,. Ezernyolcszázéves vendégfogadó 194S után a régészeti kutatás Óbuda-Aquincum területén nagy lendülettel folytatódott. Jelentős római kori emlékek kerültek ekkor felszínre, és ezek egyikéről dr. Nagy Tibor, az akkori múzeumigazgató a feltárás alkalmával így nyilatkozott: „Aquincum déli városkapuja mellett hozott napvilágra az ásatásunk egy II. századból származó vendégfogadót, amelynek egyes falrészei nagy magasságban maradtak meg, úgyhogy még az ablakok helye is épségben volt. A négyszögletű udvarral rendelkező vendégfogadóhozcsatlakozott az istállóépület. Jól láthatók az épület padozatán a heverők lábai részére készített mélyedések. Értékes falfestményeket találtunk a fogadó megmaradt falrészein, ezek a festmények fekete és vörös színben pompázó madarakat, virágokat ábrázolnak. Találtunk igen sok kétfülű edényt, amelyek olaj és bor tárolására szolgáltak, teljesen ép, minden sérüléstől mentes amphorát, domborművekkel gazdagon díszített tálakat, tányérokat és egyéb edényeket, amelyeket Galliából importáltak a rómaiak. Előkerültek azonban kevésbé igényes, egyszerűbb kivitelű, vörösfestékes edények is, amelyek már helyben készültek. Az acquincumi vendégfogadóhoz hasonló értékes rommaradványt csak Corinthosban találtak ezideig." R. Rév Sándor 42