Budapest, 1971. (9. évfolyam)

10. szám október - Rózsa Gyula: Mesterek a téren

Ezt a tisztaságot, ezt a minden szennyen felülemelkedő emberi tökéletességet támadta meg felállítása pillanatában a vallásos hipokrizis, személy szerint a szomszédos franciszkánus zárda rendfőnöke. Természetesen teljes eredménnyel: az 1938 tavaszán felállított kutat már 1938 őszén eltávolította a főváros a Rózsadombról. Évtizedek óta ismét a helyén áll. Az utókor elégtételt adott a remekműnek, s a felszabadulás pillanatában eltűnt, elhunyt mesterének. őriz meg valamit az ötvenes évek bombasztikusságából, de a kőtömböket és bronzfigurákat összekötő vízsugárívek ezt is feledtetik. Vedres Márk szobra a sematizmusból szabaduló új magyar művészet egyik első remeke. És a békét jelképező zene, sport, tanulás és halászat mellett szép szimbólum az is, hogy az első haladó magyar művésznemzedék utolsó élő tagja adott egyebek közt jelet erre a szabadulásra. kobzos leányt, egy furulyázó kisfiút és egy „ősmagyar" házigazdát ábrázol. Rendjük — és innen a László-monográfia kitűnő formai elemzésére támaszkodom — ezt a bukólikus-meghitt dallamosságot érzékelteti szimmetriájával, alakjainak egyszerű ritmusával, amely mégsem monoton, a jobboldali, ülő gyerek félüteme jóvoltából. Vedres Márk: Béke-kút Ez is elégtétel és ez is késői: Vedres Márk kilencven esztendős volt, és egy esztendő múltán meghalt, amikor felállították a Thälmann utcai lakótelep szélén, egy kedves terecske közepére. Ez volt Vedres első és utolsó magyarországi köztéri alkotása. Pályája pedig Beck Ö. Fülöpével együtt kezdődött, akivel csaknem egyidős volt (Beck 1873-ban, Vedres 1870-ben született), s akivel rokon eszmék és ideálok határozták meg művészetét. Annak ellenére, hogy Vedres Márk az első magyar avantgardetársulás, a Nyolcak kiállító tagja volt, s a művészi-politikai harcokban jóval aktívabb szereplő, mint a tartózkodó Beck Ö. Fülöp. Utolsó nagy munkáját is a hildebrandi igényű klasszicitás, szikárság és tisztult egyszerűség jellemzi. Olyan sallangtalanul, illúziótlanul józanok ezek a medencét körülülő, futballt és pingpongütőt tartó, könyvet és hegedűnyakat szorongató bronzfiúk és-lányok, olyan pátosz nélkül is fenséges nyugalomban áll a halászfiú középen — amilyet az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején csak nagyon erős tehetség alkothatott ebben a témában. A figurák szimbolikája ugyanis ekkorra már közhely, legalábbis a klasszikus felfogásban. Mert ezekkel a jelképeket szorongató atlétákkal egyszer már visszaélt a századforduló akadémikus, nemzetközi szobrászata, egyszer kihasználta az ugyancsak klasszikusok leplébe kapaszkodó olasz-magyar-német fasisztoid plasztika, s nem tett sok jót a témának az ötvenes évek szocialista realizmusnak gondolt, de később ugyancsak üres, hazug klasszicizmusnak bizonyult stílusa sem. És Vedres Márk azokban az években, amikor a legutolsó álklasszicista hullám még el sem csitult, még ott kísértett a kiállítótermekben, — klasszikus, hagyományos jelképeket hozó atlétákból alkotott kitűnő kútcsoportot, olyasféle, valódi klaszszikus szobrászat jegyében, mint Beck Ö. Fülöp leányalakja. Mégis egészen más hangulatot keltenek a figurák, mint a rózsadombi leányalak: nyersebbek, kevésbé szépek, szikárabbak annál. Több bennük a friss, érdes diszharmónia — a teljes harmónián belül —, de ez már nem a klasszikus kor örökségéből, nem is archaikus hagyatékból következik: földszagúbb, „csúnyácskább" vonásaikat, nyugalmukat hitelessé avató nyerseségüket valamiféle e századi józanságtól kapták. Ettől hitelesek, ettől emelkednek meszsze magasra az akkori évek figurái fölé. Talán csak a túlságosan széles kútmedence, a tágasan szétültetett figurák architektúrája 24 Medgyessy Ferenc: Gellért-kút „Medgyessy szobrászatunk eddigi történetének legjobb mestere" — írta róla Ferenczy Béni, és rangját már tökéletesen lehetett tudni, amikor a Gellért-kutat felállították 1943-ban. Az 1881-ben született, 1958-ban elhunyt szobrász ekkorra már nemcsak kisplasztikákkal és síremlékekkel, köztéri alkotásokkal is bizonyította jelentőségét. A bajai Jelky András-szobor enár -régen állott, a debreceni múzeum négy figurája nemcsak Debrecenben, a párizsi világkiállításon is bizonyított, megnyerve a Grand Prix-t; már a katolikusnemzeti művészet letéteményese, Székesfehérvár is rendelt plasztikát Medgyessytől, amikor Budapest felfigyelt a csaknem hatvanéves élő klasszikusra. Akkor is felemás módon: a Gellért-kút első agyagmodelljét olyan erőszakosan dolgoztatták át vele, hogy — a Medgyessy-monográfiák feljegyzik — az indulatos mester elpusztította ezt a változatot. Bizonyára ennek a beavatkozásnak az eredménye, hogy a Gellérthegy oldalába állított változaton talán a legveszedelmesebb közelségbe kerül Medgyessy a kor kegyeskedő-archaizáló hivatalos stílusához — bár vitathatatlan, hogy ezúttal is mesteri plasztikát alkot. A gellérthegyi kút-dombormű első változatának képét László Gyula közli Medgyessy-monográfiáiban, s ezt a felállított műhöz hasonlítva nemcsak azt kell felfedeznünk, hogy a beavatkozás nyomán eltűnt Medgyessy 1923-as és 1954-es Táncosnőjének szépséges dombormű-rokona (ez ellen tiltakoztak az egykori budapesti tanácsurak); eltűnt valami abból a gyönyörű súlyosságból is, ami a Medgyessy műveket jellemzi. Merevebbek, egyszersmind súlytalanabbak lettek a szereplők, mire kőalakot öltöttek; figurájuk lágy és mégis erősmedgyessy.s sommázottságát is több agyonmagyarázó részletezés, középkori manírokra sandító stilizálás hatástalanítja. Mégis kategóriákkal áll a kor hivatalos szobrászata fölött komponáltság és plasztikai erő, mozgalmasság és ritmus dolgában. A téma pedig a keresztény-nemzeti államrezon szülötte: nem a következetesen térítő Gellértet, nem is a vértanúsorsú püspököt ábrázolja, hanem a Gellért-legenda irodalomtörténeti fontosságú, de talán legkegyesebb mozzanatát. „ V/alther — monda Gellért püspök — hallod-é a magyarok dalát, hogyan hangzik? Boldog az az asszony, aki tartozó szolgálatját ilyen vígan dalolva teljesíti" — hirdeti a kútfelirat a jelenet alatt, amely a kísérő Waltert, a pásztorbotos püspököt, a szolgálatát dalolva teljesítő asszonyt, egy Vedres Márk: Béke-kút Medgyessy Ferenc: Gellért-kút