Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Vincze Oszkár: A lakástulajdonosok teherbíróképessége

FÓRUM A lakástulajdonosok teherbíró képessége D távfűtés bevezetése nemcsak egyéni érdek Magyarországon a lakás az utóbbi 15 év során — néhány más baráti ország gyakorlatától eltérően — érezhetően a személyi tulajdon valamilyen formáját ölti. Az állami építőipar a harmadik ötéves terv időszakában a 90 000 szövetkezed, társas és családi házzal szemben csak 70 000 állami bér- és szolgálati lakást épített. Ez 43:57 százalékos aránynak felel meg. Az ismert előirányzatok szerint a negyedik ötéves terv megvalósítása után ez az arány körülbelül hasonló marad. Ez viszont azt jelenti, hogy a következő öt esztendő során ismét 140 000 fővel növekszik a személyi tulajdonban levő lakások (házak) gazdáinak tábora. Országszerte mind több olyan, úgynevezett vegyesház alakul át kizárólagosan magán-társasház közösséggé, amelyekben a felszabadulást követő korszakban többkevesebb lakás tulajdonjoga valamilyen címen az államra szállott. E lakásokat az állam fokozatosan áruba bocsátja. A vevő — rendszerint a bennlakó bérlő — a vétellel a háborítatlan lakhatási jog megszerzése fejében gyakran anyagi erejét meghaladó terhet vállal. E tulajdonosok bizonyos hányadát a törlesztési és egyéb — például karbantartási, felújítási — terhek igen súlyosan érintik. E teher számos család számára nem a nadrágszíj szorosabbra húzását, hanem szerény költségvetésük egyensúlyának megingását okozhatja. Vannak családok, amelyek tényleges jövedelmüknek 30—40 százalékát fordítják e terhek törlesztésére, karbantartásra és adóra. Az igazság az, hogy kiegyensúlyozott lakásviszonyok között az ilyen szerény jövedelmű bérlők soha nem vállalnák a lakástulajdonnal járó terheket. Irreális terhek Az ilyen módon tisztán magántársasház-profilt öltött épületek zöme jóval 1945 előtt épült, vagy éppen a világháború alatt, tudvalevően nem a legjobb minőségű anyagok és szerelvények felhasználásával. Ezek közül a legfiatalabb is 28—30 éves, de nagyobb részük a 35—70. év küszöbét is átlépte rrílir. E házak a második világháború során kisebb-nagyobb sérüléseket is szenvedtek és generáljavítás helyett általában csak toldozás-foldozás árán váltak ismét lakhatóvá. Minthogy korábban a karbantartás terheit a tőkés háztulajdonos, majd az állam viselte, az újdonsült tulajdonosok csupán az elkövetkező időszakban találkoznak a személyi tulajdonná vált lakás rendezetlen társadalmi és gazdasági körülményeinek hatásával. Az elöregedett házak nagy hányadában mind elkerülhetetlenebbé válik — a többi között — a radiátorcsere. Egyre több lakástulajdonosnak előbb-utóbb a falakon belüli teljes víz, szennyvíz installációs rendszer cseréjének költségeivel és a sortatarozás anyagi terheivel is meg kell birkóznia. Mindezeket még akkor is viselniük kell, ha a törlesztési kötelezettség családi jövedelmüknek irreális hányadát emészti fel. Az épületgépészeti berendezések, a csővezeték teljes korróziója miatt e házakban egyszerre három-négy lakásban kell falat bontani. Ha egy-egy maszek szerelő egyáltalán hajlandó a helyreállítás elvégzésére, esetenként 10—15—20 ezer forint rendkívüli költség terheit kell a közösségnek vállalnia. Ilyen eset évenként több ízben is adódhat. Olyan tapasztalat is van — nem is kevés —, amikor a közös képviselő (gondnok) a javítás költségét egyéb fedezet híján az egész év folyamán összegyűjtögetett, úgynevezett szénkassza terhére előlegezi és a lakástulajdonosoknak, ha télire fűtött lakást akarnak, a szénkassza hiányát kell soron kívül pótolniuk. Sok olyan társasház akad ma Budapesten, amelyeknek lakástulajdonosai még a nyolc-tíz évvel ezelőtt lebonyolított radiátorcsere terhét viselik. Ezek is főként kis fizetésű, nyugdíjas családok. Mind több társasházban végsőt sóhajt a központi fűtés kazánja. Minthogy pedig olyan városrészben, ahol a távfűtés fővezetéke már készen van, új, szénfűtésű kazán beépítésére engedélyt nem is adnak, nincs célszerűbb megoldás, mint a távfűtési rendszerbe való bekapcsolódás; esetleg gáz-, koksz-, olajtüzelésű kazán üzembe állítása. Ez egyébként nemcsak az okszerű energiagazdálkodás, de a főváros légtisztasága szempontjából is indokolt. Mindenki egyetért abban, hogy a távfűtés korszerűbb, higiénikusabb, gazdaságosabb megoldás, mint az egyedi kazános szén-, sőt olaj- vagy gáztüzeléses fűtőrendszer. Nemcsak a népgazdaság, de a lakosság szempontjából is kedvezőbb tehát a távfűtés — feltéve, ha a műszaki átállást és szervezési feltételeket okos méltányossággal szabják meg, hogy annak terhei, a törlesztés feltételei ne haladják meg a kötött munkabérből, igen gyakran nyugdíjból élő tulajdonosok teherbíró képességét. Ha azonban e fontos tényezőt az illetékes szervek számításaikból kihagyják, gazda nélkül terveznek, mert az érdekelt tulajdonosok tetemes hányada anyagi eszközök híján kénytelen lemondani a távfűtéshez való csatlakozásról. Kényszerű lemondás a modernizálásról Vizsgáljuk meg a kérdést közelebbről. Egy 28 lakásos társasház átállítási költsége fejében, amely a fővezetékhez való csatíakozásból és a hőkicserélő berendezés beépítéséből áll, kötelezettség nélkül mintegy 300 ezer forintot kérnek. A társasháznak kell építő kapacitásról és az engedélyek megszerzéséről gondoskodnia. A Távfűtő Vállalat viszont, közmű hozzájárulás címén, 1970. október 26-án kelt szerződéstervezete szerint ugyanazon év december 31-ig bezárólag 150 ezer forint lefizetését kérte azért, hogy e lakóközösség 1971. október 15-re a ház fűtési hőigényének kielégítésére jogot szerezzen. Ha igaz, hogy a bevezetés költsége 300 000 forint, ez a 150 000 forint készpénz á contó olyan súlyos feltétel, amelyet a lakók nagyobb hányada képtelen vállal-28