Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Veszprémi Miklós: Urbánus öregség?

Veszprémi Miklós Urbánus öregség? Azt hiszem, az utcáról fölhallatszó csattanás döntötte el végleg ennek az írásnak a megszületését. A hang ismerős volt. Csakúgy, mint a fékcsikorgás, s az aszfalton megcsúszó gumiabroncs sikongása. Szerkesztőségi szobám ablaka a Nagykörút—Népszínház utca kereszteződésére néz. Pontosan a fehércsíkos „zebrára", ahol két autó megint egymásbaszaladt. Az összeütközés ezúttal nem volt tragikus: mindössze a meggypiros Moszkvics hátsó fele horpadt be kissé. A mögötte álló, félrebillent tehertaxinak alig esett szemmel látható baja. Jól láttam, hogy a Moszkvics sofőrje — harminc körüli fiatalember — öklét rázva kiugrott a kocsiból, s belefúrta magát a tömegbe. Egy szürkeruhás öregasszony nyomába, aki mintha mi sem történt volna, már a villamossínek túloldalán tipegett. Amikor a sofőr elérte az asszonyt, a mozdulatok a szokásos párbeszédről tanúskodtak. Az igazság azonban vitathatatlan volt: a lámpa a gyalogosoknak még mindig tilosat jelzett. Nyilvánvaló, hogy az összeütközés az asszony miatt történt, aki végül is megadta magát sorsának. A sofőrrel az oldalán visszalépkedett a két autóhoz, ahol már várta a rendőr. A szavakat kísérő gesztusok megváltoztak. A két gépkocsivezetőből mintha ellobbantak volna az indulatok. Az asszony pedig ijedt lett és kapkodó. Vézna karjai szánalmasan kaszálták a levegőt. A tehertaxis valószínűleg megsajnálta: végigsimított a hátán. Mintha csak azt mondta volna: nyugi mama, most már mit sem tehetünk; örüljünk, hogy legalább komolyabb baj nem történt... * Nem ismerem a folytatást. Ámbár nem nehéz következtetni rá. Az eset tudniillik sablonos. Egy idős asszony megszegte a közlekedési szabályokat. Ha a paragrafusokat betű szerint értelmezzük, már csak ezért is meg kell büntetni. Miként az összeütközésért, ami emiatt bekövetkezett. Ezen kívül természetesen a két kocsi károsodásáért is ő felel. Miközben mindezt végiggondolom, egyre erősebben érzem, sehogy sincs ez így teljesen rendjén. Ha az asszopy húsz, harminc, negyven'éves lett volna, akkor tétovázás nélkül az öklét rázó sofőrrel azonosulok. A mama azonban legalább hetven éves volt. Talán mégsem őt kellene a vádlottak padjára ültetni. Inkább az öregségét. * Harminctól kilencven éves korig az idegrostok száma az idegtörzsekben 25 százalékkal csökken. S az idős idegrostok 15 százalékkal lassabban vezetik az ingerületet: a reakcióidő is számottevően meghosszabbodik. Azaz az idős ember tudatáig nehezebben jutnak el a dolgok, s hosszabb időbe telik, amíg valamilyen hatást váltanak ki. Jellemző, hogy az agy súlya az átlagos 1375 grammról 1060-ra csökken, mert a szervezet naponta elhaló 100 ezer idegsejtjét már nem tudja pótolni. Az izmok súlya és ereje a harmadával lesz kevesebb. Emiatt például a szív 90 éves korban csaknem feleannyi vért szivattyúz a szervezetbe, mint húsz éves korban. A 75 éves tüdők pedig feleannyi levegő befogadására sem képesek. A nyelv ízlelőbimbói alaposan megfogyatkoznak: számuk fiataloknál papillánként 245, öregeknél alig 90. Az ízlelőképességgel hasonló arányban romlik a látás és a hallás. A vese minden második nefronja — ez távolítja el a vér salakanyagait — 90 éves korig elpusztul. Mintha enyvet csöpögtetnének egy finom órába — villan eszembe a hasonlat, amivel a tudósok jellemzik a fönti öregedési folyamatok lényegét. Elsősorban annak az elméletnek az alapján, ami szerint az élő sejt óriásmolekulái idővel összecsomósodnak. Azaz kötöttebbekké, merevebbekké válnak. A rugalmasság hiánya, jól tudjuk, szellemi értelemben is érvényes. Hatásait ugyan nehezebb tetten érni, mint a sejtek esetében, nyugtalanító volta azonban tagadhatatlan. Egy közlekedési lámpa előtt éppúgy, mint másutt. * A legutóbbi népszámlálás szerint Magyarországon 705 ezer hetven évesnél idősebb ember él. Kétharmad részük a fővárosban. Ma minden ötödik, harminc év múlva minden negyedik ember hatvan év fölötti. Nincs szükség különösebb matematika tudásra ahhoz, hogy bárki előtt nyilvánvalóvá váljék: Budapesten a következő két-három évtized során ugrásszerűen megnő az öregek száma. * Azt hiszem, aligha akad, aki ne kétkedve kérdezné: vajon a főváros alkalmas lesz-e arra, hogy az „idősek városa" is legyen? Szellemi reflexeink ilyenkor tüstént az úgynevezett civilizációs ártalmakat idézik. A levegőszennyeződést, a smogot, amely immár a budapestiek előtt sem ismeretlen. A 80 fon erősségű dübörgést a Rákóczi úton, ami a megengedhetőnek csaknem a kétszerese. A mind elszabadultabbá váló közlekedést, amely egyre kibékíthetetlenebb ellentétben áll az idős korban törvényszerűen lassúbbodó mozgáskészséggel, helyzetfölismeréssel. A növekvő zsúfoltságot, s a fáradtabb alkalmazkodó képességet szinte pillanatról pillanatra próbára tevő nagyvárosi élet fölszítottságát. Folytassam ? Fölösleges. Ennyiből is kitetszik a fönti kérdésre a válasz. Ráadásul a következő évtizedektől se igen remélhető kedvező fordulat. Az autók száma még több lesz, a közlekedés még zsúfoltabb, a forgalom tovább növekszik. Azaz a nagyvárosi életritmus egyáltalán nem „öreges" irányba fejlődik! Alapvető módon nem változtat ezen az sem, hogy a főváros csöppet sem lebecsülendő erőfeszítéseket tesz a világvárosi féktelenségek megzabolázására. A levegő megtisztításától kezdve a nyugdíjasok házainak fölépítéséig. Az az érzésem, hogy a sajtó különösen az utóbbiakkal kapcsolatban ébreszt fölöttébb 16