Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Sipos Péter: Kommunista mozgalom az egyetemeken a 30-as években

kerekedik ki A németke története, az Albert fiúé, akit nem sikerül németnek nevelni. Csöppet sem titkolja Mikszáth, hogy ezt a tüntetést vette mintának ahhoz a jelenethez, ahol a tömeg a feltámadt, majd lefogott Zrínyi Miklós kiszabadítását követeli. „Az utcza megint megmozdult. A Sándor utczában nagy néptömeg várta az érkező képviselőket s daczára az ott czirkáló rendőröknek, szórta a maga abczúgjait és éljeneit. Az utcza teljesen Zrínyié volt s gyakran lehetett hallani felkiáltásokat a tömegben: — Menjünk, szabadítsuk ki Zrínyit! Nemcsak a Sándor utczát lepték el a dologtalan csoportok, még a múzeum-kert fáin is csizmadia inasok ülvén verebek helyett és rikoltozván abczúgokat, hanem az egész város forrt; az ifjúság a kávéházakban gyülekezett és szónokolt ... a Múzeum körúton, valamint a Kerepesi úton is lavinaszerűen növekedő tömegek foglaltak fenyegető állást, szívükben a Zrínyi kiszabadítására irányzott nemzeti törekvésekkel. Valóságos véderővitai hangulat ömlött el a városon. A kereskedők siettek fényes nappal becsukni boltjaikat. Mert a honszeretetnek ezen az útján a kirakatok az első állomás." „Az új tömő-téri góth-palota" — ahogy az új Parlamentet nevezte még születése előtt — sose lett olyan otthona, mint a Sándor utcai, ő ezt csak a szokásos módon magyarázza: megöregedett, öreg fát nehéz átültetni stb. De találta aztán más okát is ennek az idegenségnek. Mivel kezdi a két ház összehasonlítását ? Természetesen a folyosóval. A régi Országház folyosója kicsit az ő alkotása is volt. Az ő karcolatai tudatták az országgal, s magukkal a képviselőkkel is, hogy micsoda fontos hely az. Hogy az ország dolgát tulajdonképpen az ott felröppent ötletek igazítják el. Hogyne vágyna hát vissza az új folyosóról a régire, az igazira ? „Hja, bíz' az még a régi Sándor utczai házban volt, az egyszerű, patriarkális falak közt. Márvány és aranyos cifraságok nem ékesítették ott a folyosót. (Ott a fal volt malterból, emitt a politika.) Füstös, barátságos hely volt, egy ósdi kandallóban egy pár hasáb fa égett télen, fönn a szürke mennyezet szögleteiben teljes immunitást élvező pókok szövögették hálóikat. Ugyanazt csinálták, amit az intrikusok idelent, a rozsdaveres szegélyű fehér szőnyegen." „Füstös, barátságos" — mire rá nem viszi az írót a nosztalgia! Hogy aztán ugyanezzel a módszerrel fitymálja le — teljes tiszteletadás mellett — a Duna-parti palotát: „Denikve itt vagyok az új országházban, mely csak azért nem mesebeli tündérkastély, mert nem forog kacsalábon, s kacsalábon azért nem forog, mert ha mindenáron valami lábon forogna, akkor az csak a kétfejű sas lába lehetne. Keleti pompa, szemkápráztató fényűzés versenyzik a falakról a tavaszi napfény olvasztott aranyával, mely a színes ablaküvegeken is átveri magát a lassan hömpölygő ólomszürke Duna felől. S mennyi réz gyufatartó a falak mentén odakapcsolva a márványhoz, hogy szinte kiabálják, kik építették: sok tüzű, kevés dohányú magyarok. Leülök a moqette-tel behúzott lócára s nézdegélek. Hm, bíz ez nem a régi folyosó." Hogy mennyire más ez a parlament, azt nem is a folyosó mutatja meg, hanem az utca. Mikor megint baj van az alkotmányossággal. Hol van már a fán ülő suszterlegények hangulatképe! Azokat elnéző mosollyal nézte, még ha dobálóztak is. De 1906-ban, az ellenzéki választási győzelem és a darabont kormány évében kétségbeesve néz szét Mikszáth az új Országház előtt: „Szürke, piszkos köd gömörödik a Duna fölött. A nap bújkálva jár az égen a felhők közt. Az országház előtti tér olyannak fest, mint egy pihenő tábor. A bejárat előtti mezőt huszárság lepi el. A legénység leszállván a nyeregről, a lova mellett ácsorog. Az igazságügyi minisztérium palotája mellett féloldalt egy század honvédség sorakozik. A palota falánál a rendőrség fegyverei csillognak. Zordon, mogorva csönd borul a téli tájképre. Csak a fiakkerek robogása hallik, melyeken a képviselők és a főrendek érkeznek s egy-egy huszárló nyerítése szakítja meg a csöndet." S odabenn az ülésteremben a hallatlan jelenet: az elnök nem hajlandó felolvasni a királyi kéziratot; a képviselők kivonulnak a teremből; csak a karzat közönsége marad benn, s a Himnuszt énekli. Egy ezredes lép be, négy altiszt kíséretében, s beáll az elnöki székbe. „A katonatiszt elővett egy iratot és olvasni kezdett. A karzat folyvást énekelt: elfogyván a Himnusz, a Kossuth-nótába kezdett s ez így ment véges-végig. Az ezredes olvasott, egyre olvasott, zavartalanul olvasott. A Kossuth-nóta zengett, viharzott. De ez egy csöppet sem zavarta az ezredest, még az a sötét cső se, mely rá volt irányozva a kakasülőről, amellyel tudniillik egy fotográfus operált a magasban . . ." (Egyetlen szépséghibája ennek a dekoratív jelenetnek, hogy a koalícióról Ady Endre ugyanakkor ezt írta Párizsból: „. . . a Kossuth-lobogót fekete kalózhajók viselik ma otthon.") Körforgások „Olyan vagy, szép fiatal fővárosunk, mint egy bakfis. Egy bizonytalan lény! Már nem vagy elég naiv, hogy kedves légy, s még nem vagy elég kifejlett, hogy ingerlő lehess. Hol fölveszed a hoszszú ruhát, hol a köznapi kurta szoknyácskádat." Ezzel a kacér metaforával egy pesti erkölcsrajzot vezet be, a Galamb a kalitkában páros elbeszélés második felét. A két történetből pedig együtt az tűnik ki, hogy a romantikusnak elképzelt régi századok bármelyik fantasztikus eseménye újra megtörténhet a modern Budapesten, csak éppen kiábrándítóbban, sőt szégyellnivaló indítékokkal. De hogy megnehezítse a dolgát (a középkori történet transzponálását a jelenkorba), azt is kifejti elöljáróban, hogy ez a bakfis átlátszó. „Budapest átlátszó város; nem oly nagy, hogy a háztömkelegek végtelen homályából az írók fantáziája meghízlalja magát, de arra már elég nagy, hogy a gnómok, erdei manók, nimfák kiköltözködjenek belőle. Még a kísértetekre is bajos ráfogni, hogy ekkor és ekkor, pont éjfélkor a váczi utczán jártak volna, míg ellenben Szent Mihály-falván vagy Bágyonban bátran tehetik, hogy előlépkednek a temetőből. Itt a miszticzizmus is száműzve van, mert a lóvonatú vasútak már nem közlekednek éjfélkor a kerepesi-úton s a kísértetek nem jönnek el olyan messzire. A poézis kellékes kosarából nagyon sok hiányzik: nincs virágillat, nincs harmat, nincs madárdal. Harmat helyett por van, virágillat helyett szappan- és petróleumszag, madárdal helyett verkli." Ez az idestova nyolcvan éves elmélkedés jeles bizonysága annak, hogy lélektelen technikai újdonságok hogyan érlelődnek ábrándos ócskaságokká. A mikszáthi bakfiskorát immár kinőtt mai Budapesten akárki gerleszóra vagy rigófüttyre ébredhet reggelenként: rá se figyel. De egy verkli, vagy akár egy tölcséres gramofon ellenállhatatlan hangulatot támaszt bennünk. Még az olyan testvér bűzök közt is végtelen a különbség, mint a vegyeskereskedések egykori petróleumszaga, és a mai utcák gépkocsi-bűze. „Rózsaszínű rozsda" — ez is az ő kedves témája, habár egyszer-egyszer a mi jelenünkről beszélünk, nem az övéről. Nemeslevelet adományoz az idő a porladó ócskaságoknak. Ő maga is bőven osztogatja a rangot gyerekkora, szülőföldje kacatjainak, szuverenitása tudatában. Ifjúkorában ő sem maradt mentes a feltörekvés hidegrázásaitól. De amit végül elért, az túlnőtt legvakmerőbb egykori ábrándjain. A miniszterelnök mint hű jobbágya szállította neki a megírni való témákat. Mindenható íróasztalának magasából szánakozva pillantott le azokra, akik fölfelé vágytak. Akik azt lesték, mi a chic. (Mert akkor még ilyen elegánsan írták a sikket.) Milyen finom az elemzése azokról, akik előkelők szeretnének lenni, de már ez okból sem lehetnek soha előkelők. „A budapesti vendéglőknek vándornépük van. Mert itt minden a czímer után húzódik. A gazdagok azért járnak az Angol királynőbe, mert az előkelők jártak oda az imént. Az Angol királynőben vacsorálni ,chic'. De az előkelők bújósdit játszanak a gazdagokkal. Az előkelők eltűnnek onnan, ahol rájuk bukkantak és újra elbújnak. A gazdagok ismét megtalálják őket, s ez így megy örökkön-örökké, míg végre eltűnhetnek egészen a polgári szemek elől, a nemzeti kaszinó márványkandallós lépcsőházában. Az üvegajtó bezáródik mögöttük — s vége van a játéknak. A gazdagokat keresik a jómódúak, akik már akkor érnek az Angol királynőbe, mikor a gazdagok fölkeltek asztalaiktól, mert rájöttek, hogy rossz helyen keresik az előkelőket. A jómódúakat keresik a rangkóros szegények, akik viszont elkéstek, mert azok már indulóban vannak a gazdagok után." Ebben a végtelen körforgásban néha pisztoly csattan, börtönajtó döndül — egy-egy drámai epizód a nagy bohózatban. így végzi Mikszáth a töprengését. De az ő eszejárása szerint mindennek meg lehet keresni a fordítottját. Mert az előkelőkben, gazdagokban is felébred a vágyakozás az ódon egyszerűség után. Olyankor ők is Budára hajtatnak, hogy kiskocsmában vacsorázzanak, gyertyavilágnál, piros abrosznál. S ezzel elkezdődik a körforgás — ellenkező irányban. „Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái . . . Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a czivilizáczió istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak ,volt'. A ,Diófa', a ,Márvány-menyasszony', a ,Politicher Greizler' vagy ,Libanon' (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak koptatva, mikor a ,Fehér Páva' bukkant elő.' A Sipsiriczát kezdi így. SZULY GYULA Budai megálló Bármelyik kocsira szállsz, nem utazol messze, innen, gyalogosan hamarabb odajutsz, neked is tanyád lehet még a szomszéd telke, sokszor elmégy mellette, de ha ő jön, meglapulsz. Inkább hajóra ülj, levisz a Mária térig, aki világot látna, ott biztosan kiszáll, gyárkéményes hajón Pest levegője füstöl, parton kaszál a kerék, mint egy hátára fordult bogár. Buda és Pest levegője elegyítik a színed, szobádban hegy a szék, villamosbérletedre helyrajzi számok kerültek, nem áll meg a kocsi, mégis, akit erre hoz, lelép. 22