Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Bozóky Éva: Óvodaügyben

FÓRUM Amit minden beteg embernek tudnia kell A sajtóban, a rádióban, a televízióban — de a köznapi életben is — sok bírálat éri az orvostársadalmat. Ez is jelzi a beteg és orvos közti súrlódásokat. Pedig ezek elkerülhetők lennének — legalábbis nagyobbrészt —, ha a betegek világosan ismernék jogaikat, lehetőségeiket a jelenlegi társadalombiztosítási rendszerben. Ön-diagnózis A legáltalánosabb hiba az, hogy a betegek öndiagnózissal és a saját maguk által kiagyalt gyógyítási módszerrel mennek már az orvoshoz és így „elvárásaik" vannak, anélkül, hogy elképzeléseik szakmailag vagy tudományosan megalapozottak lennének. Az ilyen elvárások néha a sajtóból, néha felületesen összeszedett biológiai ismeretekből, olykor pedig egyszerűen a betegek közötti beszélgetésekből alakulnak ki. A valóságban azonban minden egyes szervezet és betegség individuális. Az orvosnak éppen az a feladata, hogy ezeket az egyéni sajátosságokat kutassa fel, állapítsa meg, s ennek megfelelően ajánlja a gyógymódot. Ha ettől eltekintünk, akkor az esetek nagy százalékában gyógymódjaink vagy káros hatásúak. vagy káros mellékhatásúak lesznek. Ezt az eg/éni jelleget veszi figyelembe a társadalombiztosítás akkor, amikor a körzeti orvosra bízza az első vizsgálatokat és gyógykezeléseket. A körzeti orvos mint háziorvos, sok éven át ismeri a beteg szervezetét, családi körülményeit, munka- és lakásviszonyait. S ezek tudatában ítéli meg a fellépő betegség gyógyítása szempontjából legelőnyösebb körülményeket, a gyógyulás kilátásait és lehetőségeit. Ezért a körzeti orvos nem az a személy, akitől gyógyszert vagy RTG. beutalást követelhet a beteg, hanem az, aki maga dönti el, hogy adott esetben milyen vizsgálatokra és kezelésekre van szükség. A beteg panaszait türelemmel kell végighallgatnia, de joggal türelmetlen, ha a beteg az elvárások eszközéhez folyamodik. A biztonságos diagnózis Amennyiben a körzeti orvosban kételyek merülnek fel megállapításait vagy teendőit illetően, kérheti a csoportvezető belgyógyász konzíliumát; aminthogy a csoportvezető belgyógyász további konzíliumot kérhet bármely klinika, vagy szakkórház vezetőjétől, illetve szükség esetén kórházba vagy klinikára utalhatja a beteget. Hasonlóképpen a körzeti orvos küldi ei a beteget a szakrendelésekre, illetve szakrendelői vizsgálatokra. Ennek az áttekinthető és maximális biztosítékos nyújtó rendszernek vitathatatlanok az előnyei. Mégis, igen sokszor fordul elő, hogy a túlterhelt orvos „megadja magát" az előbb említett elvárásokkal telített közszellemnek. Ilyenkor felírja a követelt gyógyszert; és a beteg lakásán tömegesen gyűlnek a fel nem használt, vagy rosszul felhasznált gyógyszerek dobozai. Igaz, bizonyos esetekben felesleges minden alkalommal újra megvizsgálni a beteget, midőn idült betegségekről van szó. Ez azonban éppen a körzetorvosi rendszer alapján az orvos döntési jogához és kötelességéhez tartozik, s nem a betegek vélt igényeitől függ. Az orvos látja egyedül, mi a szükséges és mi a pusztán divattá vált igény. Különösen elterjedt a nyugtatók, altatók, fájdalomcsillapítók stb. szükségtelen szedése, valamint az antibiotikumok halmozása és a szükségesnél nagyobb mérvű falhasználása. Türelmetlenség Érthető, hogy sok esetben az otthoni, munkahelyi vagy egyéb izgalmakat sokan szeretnék gyógyszeres kezelés segítségével „megoldani", legalább annyiban, hogy túlfeszített idegállapotukat, pszichés bántalmaikat csökkentsék. A valóságban ilyen esetekben az idegcsillapítók szedése legfeljebb átmeneti hatású. Az élet konfliktusait kell normális mederbe terelni, s ezt nem helyettesítheti a mértéktelen gyógyszerszedés. Érthető a betegek türelmetlensége is saját betegségeikkel kapcsolatosan, az. hogy mindenképpen egzakt bizonyosságot akarnak betegségükről. Viszont amikor elegendő az egyszerű belgyógyászati vizsgálat, akkor felesleges a szervezetet pl. RTG. ártalomnak kitenni, csupán az említett bizonyosság kedvéért. Ezeknek a bizonyosságoknak megnyugtató oldala kétségtelen, de felesleges terhelni a szakrendeléseket, fokozni a fertőzési veszélyt stb. A türelmetlenség mellett szintén természetes jelenségnek tartom a betegségtől, vagy rosszulléttől való ijedelmet is. Ez az ijedelem azonban igen sokszor indokolatlanul pánikszerű. E pánikszerűség következménye a sürgős hívások számának mértéktelen megduzzadása és az éjszakai ügyelet túlterhelése, felesleges igénybevétele is. Az ilyen sürgős orvoshívásoknak az a következménye is lehet, hogy a valóban sürgős eseteket nem tudja ellátni az orvos. Helyes, ha a beteg minden esetben orvoshoz fordul, de lehetőleg reggel 9 óráig adja le a kihívási igényt és csak abban az esetben vegye igénybe a rendkívüli lehetőségeket, ha arra valóban szükség van. A keresőképtelenség elbírálása Ugyancsak a körzeti orvos feladata a táppénzes állományba vétel: ő bírálja el a keresőképtelenséget. Amennyiben a beteg nem tudja felvenni a munkát, de járóbeteg (vagyis nem értesítette reggel 9 óráig a körzeti orvost), akkor köteles a körzetorvosi rendelőben megjelenni és az ott tartózkodó orvosnál jelentkezni (még akkor is, ha a rendelő orvos nem azonos a beteg körzeti orvosával). A rendelő orvos megvizsgálja a beteget és megállapítja, hogy keresőképes-e vagy sem. Amennyiben a körzeti orvos nem látja indokoltnak a táppénzes állományba vételt, a beteg — jelentkezési lappal — kérheti a csoportvezető főorvos felülbírálatát. A csoportvezető főorvos elutasító véleménye esetén tovább fellebbezhet a Döntőbizottsághoz (VIII., Mező Imre út 17. sz.). Ebben a kérdésben a Döntőbizottság a legfelső fórum. Szemléletesen: körzeti orvos -vagy ~— nemleges véleménye esetén rendelő orvos-" I csoportvezető főorvos I nemleges vélemény esetén I Döntőbizottság A beteg igen sok vitát és félreértést kerülhet el. ha azonnal jelentkezik a körzetorvosi rendelőben. A rendelési idő A körzeti orvos rendelési ideje napi 4 óra. Ezzel a négy órával részben a betegeknek kell gazdálkodniuk. Nyugdíjasok és munkaviszonyban nem levők pl. a maguk érdekében is helyesebben teszik, ha a délelőtti rendeléseket keresik fel. A körzeti orvos mindenkit megvizsgál, aki a rendelési időn belül jelentkezik; de helytelen az a gyakorlat, hogy a betegek az utolsó rendelési órában jelennek meg nagy számban. Helytelen, mert torlódáshoz vezet; másrészt nem veszik figyelembe azt, hogy a rendelés nagymértékben fárasztja az orvost, aki kevésbé tud a rendelés végén koncentrálni az egyes esetekre, mint a rendelés előző szakaszaiban. A kórházba utalás sürgős életveszély esetén szintén a körzeti orvos feladata. Ő az úgynevezett sávkórházba utalhatja a beteget. Mentőszállításról is ő gondoskodik. Ám az egyéb kórházi beutalások már a csoportvezető belgyógyász főorvos hatáskörébe tartoznak, aki a körzeti orvos véleményét mérlegelve utalja be a beteget. Kórházi és szanatóriumi beutalás A kórház azonban nem ápolásra, hanem gyógyításra hivatott intézmény. Az ápolásra szoruló beteget, a csoportvezető főorvos javaslatára, a kerületi tanács helyezi el az úgynevezett kisegítő (elfekvő) kórházakb'an. Közismert kórházaink zsúfoltsága. Ennek részben az is az oka, hogy az ápolásra szoruló családtagokat igen sokszor különböző ügyeskedésekkel kórházba igyekszenek bejuttatni; s bár a család így bizonyos kényelmetlenségektől mentesíti magát, viszont a gyógyulásra szoruló betegeket gyakran nem tudjuk kórházban elhelyezni. Ezért van nagy jelentősége az otthoni betegellátásnak és a beteglátogató nővéri szolgáltatás bevezetésének. A beteglátogató nővér a körzeti orvos irányításával dolgozik, és ha kell, mindennapi látogatással segíti a beteg otthoni ellátását. A szanatóriumi beutalás, a csoportvezető belgyógyász főorvos javaslatára, a szanatóriumi bizottság határozatától függ. A szanatóriumi kezelés olyan betegeknek való, akiknél gyógyulást várhatunk — betegségükre. Tehát a szanatórium nem üdülés, hanem gyógytényező, amitől a munkaképesség helyreállását, illetve a beutalt beteg egészségének hosszú időre szóló javulását várhatjuk. * Mindebből látható, mennyire sokrétű a körzeti orvos tevékenysége, mennyire bonyolult és sokirányú, idegileg és szellemileg is rendkívüli intenzitású munkát kell végeznie. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor válik igazán világossá, hogy az orvos felesleges igénybevétele, az orvossal szembeni követelőzés, az elvárások, az ingyenes orvosi ellátással, valamint a betegállománnyal való visszaélések mennyi indokolatlan megterhelést jelentenek az orvos számára. S ezt nemcsak az orvos szenvedi meg, hanem végső soron a betegellátás is. A körzeti orvos és a betegellátási intézmények jó munkája tehát a lakosságtól is függ. Az ezzel kapcsolatos felelősségtudatra szerettem volna ezekkel a sorokkal felhívni a figyelmet. Dr. Benczúr Gyula 31