Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Siklós László: Életunt tizenévesek

FÓRUM Nyári szabadtéri játékok Három színpadon zajlottak az elmúlt nyár szabadtéri produkciói: a margitszigetin, a városmajorin és a lágymányosin. A komoly zene hívei a Szigeti Színpadon hallhattak operaprodukciót és balettet; a Budai Parkszínpad operettet játszott, míg a Városmajori Színpad a könnyű zenésműfajnak, a „vaudeville"nek adott szállást. Mindhárom színpad festői környezetbe ágyazott, kulturált szórakozási lehetőséget kínál, melynek világszerte nagy a tábora, s nálunk is tradíciói vannak már. Helyesnek tartjuk, hogy a szabadtéri színpadaink önálló profilt kaptak és ezzel megkönnyítik a közönség tájékozódását — műfaj szerint. Technikai szempontból is helyes ez a gyakorlat, mert nyilvánvalóan más akusztikai követelményei vannak a szimfonikus igényű zenekari hangzásnak és más az operett-zene kisebb volumenű, konvencionálisabb hangzásvilágának. Amiről itt beszélni szeretnénk, az a műsorpolitika. * Egyetértünk azzal a gyakorlattal, hogy jeles külföldi vendégszereplők és élvonalbeli hazai művészeink fémjelezzék a nyári produkciókat. (Még a legkönnyebb műfajban is.) Ma már tudjuk, hogy jó bornak is kell cégér, — de vajon minden esetben jó bor, még helyesebben: az alkalomhoz illő ital volt-e, amelyet felszolgáltak? A Margitszigeten ment az Aida, Verdinek ez érettkori, drámai erejű műve. A világ minden operaszínpadának rendszeresen játszott, megbecsült darabja; vezető szerepeiért a legkitűnőbb művészek vetélkednek. Helyes-e ezt a művet, mely négy felvonásra tagozódik, összevonva két részben játszani? Igazolhatja-e ezt az eljárást az a vitathatatlan szempont, hogy a Szigeti Szabadtéri Színpad hatalmas befogadóképessége folytán a közönség mozgatása rendkívül nehézkes? Vagy talán megfordítva: ennek a technikai adottságnak mindenben megfelelő művet kellene talán keresni? Azért időzünk el ennél a kérdésnél, mert minden bizonnyal hatalmas energiát és pénzt öltek bele ebbe a produkcióba. Olyan nagyszerű vendégművészekkel ékesítették a szereposztást, mint Margaret Tynes, Rita Orlandi Malaspina, Maria Luisa Nave és Bruno Prevedi. A magyar szereplők és az énekkar betanulták a művet olaszul, s Mikó András rendező és Komor Vilmos karmester is tudásuk legjavát adták. S az eredmény? A két-két összevont felvonás mérlege: túlzsúfoltság az első részben: szűnni nem akaró felvonulások, pattogó indulók és kórus jelenetek — elszegényedés a második részben, az apparátus hirtelen csökkenése miatt. Az Aida ellenáll minden összevonási kísérletnek. De hiszen van Verdinek számos darabja, amelyek a kontrasztáló felvonások hagyományos dramaturgiájára épültek — de Mozart, Wagner, Musszorgszkij és Puccini műveiben is bőven akad összevonásra alkalmas mű —, hogy csak a legnépszerűbb operaszerzőket említsük. * Beszéljünk az operettekről is. E műfajban két nagy produkció került tavaly előtérbe: mindkettő Lehár operett. Tagadhatatlan, hogy a Mosoly országa és a Víg özvegy időtálló darabok. Az időtálló jelző persze a Lehár-muzsikára vonatkozik, mely dacol az idő múlásával és a sokszori ízlésváltással. Viszont köztudomásúan gyenge mindkét mű szövegkönyve, olyannyira, hogy a legkitűnőbb énekes-színészek is gyötrődve birkóznak a lapos mondatokkal és poéntalan tréfákkal. Nem volna nagyobb választék ? Offenbach, Lecocq, Hervé, Strauss, Suppé, Millöcker — vagy a kortársi szerzők közül Dunajevszkij, Miljutyin, Loeve, Bernstein — operettjei illetve musicaljei közt csemegézve nem lelünk-e olyan művekre, melyeknek zenéje és szövege egyaránt színvonalas alkotás ? * Itt vetődik fel a nagyobb művészi bátorság és a konvencióktól való elrugaszkodás szerepe a műsorösszeállításban. Ügy is megfogalmazhatnék a kérdést: nélkülözhetetlen kelléke szabadtéri színpadainknak az attraktív, nagylétszámú, mozgalmas jellegű produkció — vagy a természet csendje, áhítata talán jobban harmonizálna kevésbé rikító hatásokra törekvő, bensőségesebb művekkel ? Érdemes lenne elgondolkozni ezen. . Ribári Antal A Budai Parkszínpad (Czeizing Lajos felvétele) 31