Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Mayer Mária: A Fasisztaellenes Munkásegységfront képviselőjelölésikísérlete 1935-ben

Aztán, hogy Néki odaadnám, Csönd, — lomhán szinte lábrakap jó kedvét meglátnám az arcán. s mászik a súroló kefe; Szeme csillogna, megköszönné, fölötte egy kis faldarab mást nem is küldne boltba többé. azon tűnődik, hulljon-e. Ennek a bevásárlási idillnek a kulcsát a Szabad ötletek jegyzékében kell keresni: „. . .én lementem volna a boltba, ha a mama nem küldte volna vissza oly sokszor, amit hoztam, ez nagyon megalázó volt hiszen én magam meg kellett ott hogy nézzem, hogy jó-e az áru, aztán én ha már elfogadtam, hogyan vigyem vissza meg az is olyan megalázó volt, hogy én vigyek le egy tyúkot legelni a térre és a többi fiuk röhögjenek ki..." Ez az egy lélegzetre kiénekelt szabadasszociációs litánia spontánabb, kibeszélősebb, mint az isten-vers. De hogy a kettő egy dologról szól, abban nem kételkedem. Különös kanyargással előbb egy megértő, korrekten bevásároltató istent alkotott magának anyja helyébe, végül aztán anyját avatta istenné az utolsó versek halálbavivő mitológiájában. A kisfiú aggodalma (nehogy furcsa figurának tartsák a boltosok, gyerekek) ijesztően összecseng betegségének nagy bajával. Címeket, verseket nem is kell ehhez idézni, legföljebb arra, hogy az üvegtáblák jelképe mindvégig elkísérte. A Babitsot engesztelő versében, 1934-ben írja ezt: Világomon, mint üvegen át hallgattam uj álmod madara dalát. Azt hittem, annyi az ének, amennyi a magány üvegének vastag tábláin átszüremlik. (Magad emésztő) Egyre vastagabb, ridegebb, végképp áttörhetetlen táblákon. .. Városképei közül nem a hagyományos értelemben vett tágas látképek jutnak először eszünkbe — ilyenek is vannak, — hanem szorongásos enteriőrök: a szoba-konyha és a bérházudvar világa: Ajtót nyitok. Meglódul lomhán a főzelék fagyott szaga és végigvicsorog a konyhán a karmos tűzhely. A szoba üres, senki. Tizenhat éve ennek, mit sosem feledek. Viaszos vásznu konyhaszékre ültem, nyafognék, nem lehet. (Ajtót nyitok) És ugyanebben a versben, mikor már kimondja: anyámat eltemették, akkor egy zárójelbe tett rettenetes tőmondat: (A mosogatótál ragyog.) A tűzhely, gondolom, azért karmos, mert állatlába van. Vicsorogni pedig az ajtajával vicsorog. Sparhet, hokkedli, vájdling és a dermedt főzelékszag a kopottan is ragyogó tiszta konyhában — ennyi a díszlete a drámának. Az ezzel rokon versekben is előbb mindig a történés elevenedik meg, az hív elő iszonyatos tárgyakat az iszonyathoz. „Lépj ki a bérházból" — ez a biztatás versben hangzik el, ennek a másiknak folytatásaként: „Ember, ne félj!" De az odvasfogú bérházból kilépve sem talál szabadabb világra. Félelmei követik az utcára is: A kövezeten kis csatak hunyorgott megszállták a várost az árnyak s a sok veréb, mely fölcsipogva forgott, némán, erősen markolta az ágat, mert jobban ragaszkodik, aki alszik, mint az éber, ki tovaszállni kész, az emberek, a villamosok, taxik sürögtek, mint az ösztön meg az ész. (Nem tudjuk, csak sejtjük, milyen „nagy kínok kései" csillannak meg ebben a strófában, csak a ragaszkodik — tovaszáll szópárban is.) 1932—33-ban írt nagy proletárversei (ódák? rapszódiák?) felszállnak ebből a nyomott mikrovilágból. Kinyílnak térben, időben. De meg is mutatják honnan szálltak fel: nyomortanyák mély homályából. S nem is egyröptű ez az emelkedés. Nagyhorizontú, a szónak eredeti és átvitt értelmében egyaránt tágasabb verssorok után makacsul visszafordul tekintete semmi kis holmikra, használati tárgyakra, sőt hulladékokra. Szinte anderseni módszerrel képzel beléjük emberi mozgást, emberi érzést: Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész. S amott a kopár réteken rongyok a rongyos füveken s papír. Hogy' mászna! Mocorog s indulni erőtlen... Ez a két testvérmotívum fogja közre a Külvárosi éj-ben a gyárak képét, amely már valóban látkép, szélesre kitárt táj. De mégsem valódi, hiszen ezeket a gyárakat átprofilozza a vers: álomtextilművekké és nekropolisszá: S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait. S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár, csavargyár. Visszhangzó családi kripták. Egy korai bécsi versében így kötekedik egy pilótával: Csinos mesterség a tied, de az az enyém is. Szijjas nyergedből hátradűlsz, nézed, hogy a föld elfordul kelet felé, én meg hosszú seprűvel takarítom az egyesület poros termeit (Pilóta) Szabályos, szép, őszinte irigység: te fent, én lent. A Külvárosi éj, Téli éjszaka, Elégia, Város peremén költője egyszerre lent van és fent. Együtt látja a „sárba száradt üvegcserepeket" és a „megszerkesztett szép szilárd jövőt". Itt válik eggyé, gyerekkori szenvedései jogán a „többi nyomorult"-tal. Tudod-e, Milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide ? Anyjához tér így az a gyermek kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám. (Elégia) A többi? Sajnos a többi olyan túl szépen egyezik, hogy alig illik említeni is. A versek csörömpölő tehervonatai meg a szárszói tehervonat. . . A Dunánál tökéletes logikai íve a rakodópart alsó kövétől a békévé oldott emlékezés-ig, közben olyan megfeleltetésekkel, mint a mosta a város minden szennyezését. A Hazám tapsikoló jázminai és a rácsapó kép: háltak az utcán. Ezeket a könyv nélküli tananyaggá emelt-degradált sorokat-képeket is messzenyúló gyökérhálózat fonja össze az egész életművel. De a tájkép itt már nem bomlik ki úgy, mint az 1932-es versekben: szinte indulatszavakká sűrűsödik. József Attila sohasem volt táblakép-költő. Verseiben a pesti látványosságok leltára mindössze ennyi: egy Erzsébet-híd, egy Bazilika, egy Margitsziget. S ezek is kissé felelőtlen versekben (.. .orra szökken, mint az Erzsébethíd... Kettős Bazilika-tornya kettős melle.) De költőnemzedékeket tanított meg arra — újabb magyar versek százai bizonyíthatják —, mik azok a pesti látnivalók, amit addig mások nem láttak. Ezek azóta líránk közkincsei. 22