Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Látogatóban Csűrös Zoltánnál

Balla Demeter felvételei A Műegyetem kertje felől beözönlő napsugár az egyetlen fényűző díszlet a szerveskémiai technológiai tanszék professzori szobájában. A berendezés amúgy majdhogynem kopottas: öreg, barna bútorok — és rengeteg könyv meg jegyzet. Avatatlan szemnek ez utóbbiak rendetlen összevisszaságban. Akár a mindenfelé fellelhető szivardobozok. A szoba tulajdonosának e látszólagos rendetlenség: célszerűség. Hogy mindig minden a keze ügyében legyen. Derűsen magyarázza: ez a szoba természetesen nem alkalmas reprezentálásra. Egyedül a munkára. Munka és derű. Úgy érzem, roppant jellemzőek az emberre. Mindig is hittem, amióta távolabbról ismerem: erdélyi székely. Észjárása, csavaros beszéde Tamási Áronéra emlékeztet. — Apám, anyám csakugyan erdélyiek. Én mégis azon kevés budapesti polgár közé tartozom, aki itt is született. Ezelőtt hetven esztendővel. (A fotóművész szeme precízebben és másként éles, mint bárkié, s azt mondja: jóval fiatalabbra vall az arc, a tartás, a mozgás.) A budapesti illetőség története pedig: édesapja pénzügyőr volt, akit ideoda helyezgettek a monarchia területén. 1901-ben éppen Budapestre, Csűrös Zoltán akkor született. Ám hamar elkerült innen; iskoláit már Brassóban, Hátszegen, Losoncon, Váradon, majd ismét Brassóban végezte. S végül Nagykikindán érettségizett, 1919-ben. Onnan érkezett vissza Pestre az egész család, menekülésszerűen; ő akkor ismerkedett meg szülővárosával. Amitől azóta sem vált el, soha, leszámítva jónéhány külföldi tanulmányutat. — Élni csak Budapesten érdemes — mondja. — Sehol úgy beszélgetni nem lehet. Sehol ennyi szellemes emberrel találkozni nem lehet. Itt annyi oktalanság és annyi okosság, annyi rossz és annyi jó fért meg s kavarog ma is egymás mellett, mint sehol másutt a világon. Talán csak a franciáknak jelentheti azt Párizs, amit nekünk magyaroknak Budapest. Ez a város csupa szín, csupa pezsgés, telistele humorral, szellemi gyönyörökkel. (Azonnal hozzáteszem: száraz „kivonatát" írhatom csak annak, amit ő reprodukálhatatlan elevenséggel, képekkel, hasonlatokkal, szójátékokkal tűzdelt mondatokban fejt ki. Mintha épp benne öltene testet mindaz, amit a város varázsának nevez.) Hetvenedik születése napját ünnepelték ez év februárjában az egyetemen és mindenütt, ahol tisztelik-becsülik. De legalább ennyire „ünnepi" az a tény, hogy kerek fél évszázada egyazon egyetem falai között él, a szó legszorosabb értelmében: elsőéves egyetemista korától — 1920 óta — reggeltől estig dolgozik. — Én orvos akartam lenni. Mert legjobban az embereket szeretem. És éppen ezért lettem vegyészmérnök. Percek telhetnek el, míg egyik-másik kijelentésének felfogom az értelmét. Most például azt mondta: egy szegény fiatalember azért nem mehetett orvosnak — ha igazán szerette az embereket —, mert nem alapíthatott jövőt arra az abszurd helyzetre, hogy a többi szegényből, sőt, beteg szegényemberből éljen meg. Maradt tehát a másik szenvedély: a gépek. De azokból is az élet, a mozgás érdekelte; azok az anyagok, amik működésbe hozzák az amúgy élettelen masinát. Ezért iratkozott végül is a vegyészmérnöki — s nem a gépész — karra. — 1924-ben kaptam diplomát, kitűnő minősítéssel; és ajánlóleveleket a Chinoinhoz, a Gumigyárba s más cégekhez. De felvétel sehol nem volt. Csak ültem otthon, szinte teljes reménytelenségben, amikor levél érkezett a szerves kémiai tanszék adjunktusától: jaradjak be az egyetemre. Rohantam. Megkérdezték: volna-e kedvem a tanszéxen dolgozni? Zemplén Géza professzor — a szobra ma ott látható az aulában — már akkor nagytekintélyű vegyész volt. Kapva kaptam az ajánlaton. Hát így kerekedik ki a fél évszázad. A tudományos fokozatokat gyors egymásutánban érte el. S amikor Goldberger Leó alapítványából textilkémia tanszék alakult, megpályázta a tanszékvezetői állást. Megalakulásától —1938 óta — máig ennek a tanszéknek a professzora. (Ez alakult át 1947-ben Szerves Kémiai Technológiai Intézetté — ahogyan most is nevezik.) A Kossuth-díjas akadémikus munkásságát szakfolyóiratok, hozzáértők méltatják. De a laikusnak is sokatmondó egy-egy adat. A tanszék — Zemplén kezdeményezéseit és más tanszékek példáját követve — kezdettől szoros kapcsolatban áll a szerves iparral (hogy csak néhány ilyen üzemet említsek: a Chinoinnal, az EGYTGyógyszervegyészeti Gyárral, az Északmagyarországi Vegyiművekkel, a Tiszai Vegyi Kombináttal, a Pamutnyomóipari Vállalattal stb.). S hogy ma például a második helyen állunk — Svájc mögött — az egy főre jutó gyógyszerexportban; hogy a magyar gyógyszeripar termelése 97 százalékban fedezi a hazai igényeket s emellett termékeinek 80 százalékát exportálni képes: erre, önálló munkája és a tanítványok révén, a Csűrös-tanszék nem ok nélkül büszke. De legalább ennyire imponáló — bár a professzor nem is említi — a magyar mosóporok minősége. És a legjobb úton haladunk afelé, hogy műanyagos textíliáink is elérjék a világszinvonalat. Ha belegondolok: mindez a legutóbbi évek eredménye. A legutóbbi éveké? A fogyasztó érzékeli csak Igy. • — Hogy a kémia tudománya mennyit haladt előre ebben az ötven esztendőben, itt ne részletezzük. Csak azt jegyezze fel: kezdetben öten dolgoztunk a tanszéken. Ma hatvanhárman. Természetesen: soha nem elégedett. (Mi lenne a világból, ha az ilyenfajta emberek nem lennének örök-elégedetlenek, könyörtelenül türelmetlenek!) Azt kell látnia például, hogy a mai diák nem olyan szorgalmas, mint az ő korabeli volt. A mai professzor nem lehet olyan szigorú, olyan — látszólag — embertelenül követelődző, mint amilyen Zemplén volt ővelük. Úgy érzi: ő a maximalista követelményeknek — melyeket részben mestere, részben sajátmaga állított önmaga elé — köszönheti sikereit. Siker? Ismét gunyoros a szeme, a szája. A siker persze véletlen körülményekből is születhet. Olykor nem is a legarravalóbbat övezi. Semmiféle teljességre nem törekedhetem. Ha munkásságát megközelítően szélesen akarnám leírni, újabb cikkbe kezdhetnék. Nem részletezhetem kétszáznál több tudományos publikációját, a Magyar Tudományos Akadémián s más tudós társaságokban végzett tevékenységét. De azt még el kell mondanom róla, hogy máig vállalja az egyik legnépszerűbb lap, az „Élet és Tudomány" szerkesztő bizottsági elnökségét, a Pedagógus Szakszervezetnek, a Hazafias Népfront XI. kerületi bizottságának elnöki tisztét. Mert Csűrös professzor igazi közéleti ember is, hihetetlen munkabírásából erre is fütja. (Azt mondja, a munkabírás titka: a szorgalom és a koncentráló képesség.) És még valamit fel kell jegyeznem, ami — szerintem — igen jellemző rá: ahogyan élete saját gyermekeiben is folytatódik. Egyik leánya orvos, a másik színművész; a fia vegyész. Mintha háromfelé osztódva ismétlődne ez a szigorúan egybefogott, markáns emberélet. Kövendi Judit Látogatóban Csűrös Zoltán professzornál