Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Dr. Szekeres József: Kontinensünk első földalatti vasútja

KONYVISMERTETES Jenei Ferenc: Bártfay László naplójából I—II. rész. 1838—1851. (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása) Habent sua fata libelli! — mondotta Terentianus Maurus. Aki is elsőként ismerte fel azt: bizonyos könyveknek megvan a maguk végzete! így van ez az előttem fekvő írásművel, a Bártfay-naplóval is. Kettős rezignációval, szomorkás emlékezéssel vettem kezembe és olvastam végig az Irodalomtör­téneti Múzeum e kiadványát. Rotaprint sorozatá­nak immár negyedik-ötödik kötete ez. Jenei Ferenc jeles irodalomtörténész; régi költészetünknek nem egy rejtett gyöngyszemét fedezte fel és tette köz­kinccsé. Most a nemzetnek sok évtizedes, hovato­vább másfél évszázados erkölcsi adósságán törleszt azzal, hogy sajtó alá rendezi, szemelvényekben ösz­szefoglalja. ragyogó kommentárral látja el Bártfay László (1797—1858) naplóját. A szomorkás hangulat egyik oka: Jenei Ferenc vállalkozásának három évtized előtti előzménye! Ugyanis pontosan harminc évvel ezelőtt jóma­gam indítottam meg a művészet- és művelődéstör­téneti programú — ABC könyvkiadót. Ennek a rég elfelejtett kis munkacsoportnak — Népek tavasza címen — első megjelent kötete Bártfay László nap­lóinak egy része volt, Ács Tivadarnak, a jeles kultúr­történésznek válogatásában. Bizony ez a kiadvány — „Népek tavasza" a fasizmus tébolyának európai őszén — nyomtalanul tűnt el a közlélekben! Csak­úgy, mint azoknak a kedves arcoknak legtöbbje,* akik ennek a kicsiny alkotóközösségnek munkájá­ban részt vettek! Rezignációmnak másik oka: noha Jenei Ferenc mai válogatása a harminc esztendő előttinél filoló­giailag teljesebb, és felöleli a Bártfay-naplóknak re­formkori — tehát 1848 előtti — éveit is, elszomorít, hogy ez a tökéletes apparátussal, jó mutatókkal el­látott modern kiadvány, a reformkor nagy emberei hétköznapjainak e valóságos kincsesbányája, csak ilyen köntösben — rossz papíron, rotaprint nyo­mással — és ilyen csekély példányszámban — 600 példányban — jelenhetett meg. (A régi Bártfay­napló, a „Népek tavasza" 1940/41-ben háromezer példányban igen rövid idő alatt elkelt!) Úgy látszik tehát, szegény néhai való jó Bártfay Lászlónak sehogyan sincs jó sajtója! Az elmondottak is Terentianus bölcsességét igazolják. Ami magát a Bártfay naplót illeti, annak gazdag­sága egyedülálló. Bártfay ügyvéd volt, a reformista Károlyi Györgynek, Széchenyi barátjának s politi­kai küzdőtársának a titkára. Bártfay szűkebb baráti köréhez tartozik az idősebbek közül Kölcsey, Fáy András. A fiatalabbak: Kisfaludy Károly, Bajza Jó­zsef, Eötvös József (Pepi), Szemere Pál. A naplóíró­nak mindennapos vendége, sétáló s beszélgetőpart­nere Vörösmarty Mihály. Bártfay, a reformkornak e legjobbfajta litterary gentlemane, élénk részt vesz nemzeti éledésünk s irodalmunk életének minden rezdülésében. írója és olvasója irodalmi lapjainknak. Hűségesen végigüli az ifjú akadémia öreg estékbe nyúló üléseit. Drámairodalmi, költé­szeti pályázatok ítésze. Nincs nap, hogy estéjét ott ne töltse az új magyar nemzeti színházban. Jenei Ferenc avatott kézzel, hallatlan ügyszere­tettel szelektálta a naplók kultúrtörténeti anyagát. Bevezetésül ragyogó esszét, zárószóként egy szép Bártfay-életrajzot, a XIX. századi Magyarország első felének korrajzát írta meg. A munkát, jó tárgy­mutatókkal könnyűszerrel használhatóvá tette. Bártfay naplója mind az ország köztörténetének, mind ßudapest múltjának búvárát, mind pedig az irodalom-, színház-, zene- és képzőművészet törté­netének kutatóját pompás, hangulatos élményekkel ajándékozza meg. Ugyanígy elapadhatatlanok Bártfaynak színészek­re, drámákra, festőkre és festményekre vonatkozó megjegyzései is. De találunk a műben ezeregy ada­tot — Mátyás király Kikeri-tó menti kőgátjától a felakasztott Milfait teteméig — a régi magyar gló­busz minden jelenségéről. A naplók hangvétele 1849 januárjától megkomo­rodik. Bártfay egyre szűkszavúbb lesz. Az elnyoma­tás bekövetkezte után ez a szűkszavúság — érthető módon — sürgönyszövegek staccatóiba megy át. De ennek ellenére — sőt éppen ezáltal — a naplók e második része is hív tükre a nemzet legkegyetle­nebb elnyomatása korszakának. Bártfay László művét, amely mind az Ács Tivadar­féle régi, mind a Jenei Ferenc-féle új válogatásban a fővárosi múltnak valóságos kistükre, szeretettel ajánljuk a történet-kedvelő pest-budai olvasók fi­gyelmébe. Zolnay László * Húsz munkatársam közül kettőt, mint az ellenállás tagját a fasiszták végeztek ki. Egyet utóbb, a személyi kultusz idején öltek meg. Kettőt nyilasok lőttek agyon a budai Duna-parton. Kettőt ugyancsak a fasiszták a faji törvények miatt gyilkoltak meg. Három közülük külföldre vándorolt. A nevek: Puskás Lajos dr., Kóródy Béla. dr. gróf Révay József. Nádai Pál, Rudnóy Teréz, dr. Pólya Jenő sebész-professzor, dr. Ervin Gábor r. kath. lelkész, filozófus. Bortnyik Sándor, dr. Supka Géza, dr. Mátrai László, Ács Tivadar, dr. Czimer József, dr. Fenyves Pál, Kövesi Ferenc. Brelich Angelo vallástört. professzor, dr. Breiich Mario, Góth Sándor. Lestyán Sándor, dr. Vargyas Lajos, dr. Z. Lányi Vera. Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos. 75 éve járhatnak egyetemre a magyar nők Könyv a nők művelődési jogaiért folytatott harcról — „A kép, melyet önnek oly ritka szakképzett­séggel s annyi discernens eréllyel folytatott búvár­latai a helyzetről nyújtanak, valóban irtózatos. 17 000 község közül 5000 faluban semmi iskola! 15 500 községben a nőnem semmi oktatásban nem részesül I A tanköteles fiúgyermekek 52%-a, több mint fele nem jár iskolába! A hazai menyasszonyok sorában ... 100 közül 85 nem tudja a nevét leír­ni . .." Kossuth Lajos egyik 1868-ban kelt leveléből idézi Nagyné Szegvári Katalin ezeket a sorokat. És arra az évszázadra, melynek honi küzdelmeit könyvében bemutatja, nagyjából jellemzőek e sorok. Ha elgondoljuk, hogy Széchenyi a Hitelt „honunk szebblelkű asszonyainak" ajánlotta, akkor mély tisz­telettel kell adóznunk magunkban a szebblelkű honleányoknak, mert csak autodidakta úton, a ma­guk erejéből jutottak el a tudás birtokába. Már akik eljutottak. Mert hiszen Teleki Blanka, Bruns­wick Teréz és a többi hozzájuk hasonló asszony ritka volt még a vagyonos osztályok soraiban is. A korszak, melyet Szegvári Katalin tudós alapos­sággal, sőt aprólékossággal áttekint, a Ratio Educa­tionistól (1777) az 1918-as októberi forradalomig terjed. A könyv a parlamenti és sajtóvitákat, a tör­vényeket és rendeleteket, a feminista, a keresz­tényszocialista és a szociáldemokrata nőmozgalma­kat mutatja be. Lapjain a század eleven küzdelmei szemünk előtt kelnek életre; ha egyetlen nézőpont­ból is, de benne van ebben az egyetlen kérdésben a korszak egésze. A nők intézményes művelődésének gondolatát a felvilágosodás árama hozza magával, ám hosszú időnek kell eltelnie, míg a gondolat gyökeret ver nálunk. Még a felső osztályokban is ritka a kor szín­vonalán műveltnek mondható nő — Magyarország nem az irodalmi szalonok hazája! —, a kialakuló polgárság, parasztság és a verbuválódó munkásság asszonyai az írástudás szintjére is alig jutnak el. Míg a viták folytak („kell-e műveltség a nőnek?" — „Igenis kell, mert családanyai, nevelői szerepét nem tudja enélkül betölteni!" — még a leghala­dóbb elmék is csak ebből az egy szempontból köve­telték a lányok iskoláztatását), addig a mélyben a gazdasági erők rengették a földet, s a nyolcvanas években már sem a nők munkáját, sem oktatásukat nem nélkülözhette a társadalom. (A század végére a textil-és konfekcióipar nagyrészt nőket foglalkoz­tatott.) Más volt a helyzet, s a harc oka a magasabb isko­lázás terén. A kapitalizmus fejlődése következtében a középrétegek vagyoni biztonsága megrendült. A birtokosok lába alól kicsúszott a föld, a tehetős kispolgár sem bízhatott többé vagyona szilárdságá­ban. E rétegek gondolkodó és leányaik jövőjéért aggódó politikusai tehát küzdelembe kezdtek elő­ször a tanítói pályáért, majd utóbb a többi értelmi­ségi hivatás megnyitásáért a nők előtt. A tanítói pá­lya aránylag könnyen befogadta a lányokat: soha­sem fizették olyan jól a tanítót, hogy a férfiak törték volna magukat a katedra miatt. (A tanítói jövede­lem szerény megélhetést biztosított, de az mégis­csak megélhetési alap lehetett, mert az 1868. 38. tv. 141.§-a kimondja, hogy a tanító semminemű más hivatalt nem viselhet foglalkozása mellett.) Keményebb és hosszasabb harc folyt a többi ér­telmiségi pályákért. Éppen 75 évvel ezelőtt sikerült kivívni a nők egyetemi oktatásának jogát, de 1895-től még csak a bölcsész, gyógyszerész és orvos­karon, s ott is csak külön miniszteri engedéllyel, az egyetemi tanács ajánlására vették föl a jeles érettségi bizonyítvánnyal jelentkező lányokat. És még így is villámgyorsan növekedett a számuk, nem tudni, mi hajtotta erősebben őket: a tudásvágy vagy a gazdasági kényszer? Feltehetően mindkettő. Ezért küzdötték le az érettségivel kapcsolatos ne­hézségeket, hiszen amikor megintcsak kemény küzdelemben, megszületett a lánygimnázium s el­foglalta az elavult felsőbb leányiskola helyét, akkor is csak igen kevesek számára volt elérhető. Az egyetemre készülő leányok tekintélyes része ma­gánúton készült az érettségire. Joggal kérdezhetjük: miért kellett a kor. s a fej­lődés diktálta lépésért ennyi harcot folytatni? Az értelmiségi munkahelyek hiányában kereshetjük a választ: a nők megjelenése nem kívánt konkurren­ciát jelentett a férfiak számára, mégpedig igen fe­nyegetőt, mert — éppen az egyenlő jogok hiánya miatt — olcsóbb volt a női munkaerő. Valamennyi pályán: a segédmunkástól az orvosig, mindenütt. A felemás magyar kapitalizmus nem tudott olyan konjunktúrát teremteni, melyben a „kiművelt em­berfőre" nagy számban szükség lett volna. Ezért kerültek a középrétegek politikusai válaszút elé: fiaik vagy leányaik érdekét lássák-e fontosabbnak?! Nagyné Szegvári Katalin kitűnő kutató munkája nemcsak történeti szempontból jelentős, nemcsak azért, mert a múlt ismerete nélkül a jelen sem ért­hető, hanem azért is, mert még itt lappanganak a régi előítéletek. Nőnek lenni még jó néhány értel­miségi pályakezdőnek jelenti azt, hogy nap mint nap bizonyítani kénytelen: „azért" ő is ember sőt szakember . . . (Közgazdasági és Jogi kiadó) Bozóky Éva, 47

Next

/
Thumbnails
Contents