Budapest, 1971. (9. évfolyam)
5. szám május - Mezei András: Emlékük őriz engem
Mezei András Emlékük őriz engem „Rózsa utca tizennyolc bé, első emelet tizenegy." — Ez volt az első cím, amit megtanultam, hogy a felnőttek kérdéseire felelve elhadarhassam büszkén. No meg, ha elvesznék — sulykolta belém anyám, akár egy varázsmondatot, melynek igazi varázsát nem akkor, most érzem. Másnak egy kis falu neve. Nekem egy utcanév, házszám a szülőföld vidéke. Lépcsőházas és udvaros bérház, melyben még ma is kint van a W. C. Gangok piros kövei körben. Fekete rácsok. A lépcsőket abban a házban kettesével szabad csak lépni. És minden fordulóban szabad csak lélegzetet venni. Próbálja ki akárki. Az udvar tele van füttyel. Mindig hallható a „kék-lilakék", csupán csak figyelni kell és jól koncentrálni. Ott áll a vendéglős Öcsi, a Fischof Laci, a Béla, a Manyi. A Takács már megint részegen veri a feleségét. Az elsőn a két vénlány veszekedik. Pontosan egyformák. Azóta se tudni, hogy az Irénke szidja-e Malvinkát, avagy Malvinka pöröl Irénkével. De ez nem is fontos, mert egy idő után úgyis fölkiabál a házmester: Mi ez a lárma kérem! És az igazi ricsaj csak ekkor kezdődik, mert kicsődülnek a sparheldok mellől csak úgy kötényben, bekötött fejjel a konyhaszagú nők, hogy ők is hozzáfűzzenek egykét megjegyzést. Ezután jön a hegedűskoldus, aki az üres hegedűtokot tárja a ház népe elé, hogy dobálják bele a papirosba csomagolt pénzeket. A kutyás koldusnak ezért jut kevés, mert mindig elkésik. Pedig karikán ugrál a pincsi, meg is tud halni a végén, a hátára fordul és úgy marad, ha az esernyőjével lelövi őt a keménykalapos, magas, sovány ember. Singemé azonban nem vesz részt semmiben. Egész nap a nyitott ajtóban gépel a Singer varrógépen. Nem tudni, mért olyan szegény, ha a híres varrógépet is pontosan úgy hívják, ahogy őt? Ez a ház azóta is még rengeteg sok titkokat rejt, a pincéről és a padlásról nem is beszélve. Igen, még nem késő. Föl kellene fedezni egyszer. Valami varázsszer kellene, visszafiatalodni egyeden napra a Rózsa utcához. Kicsinek lenni nem csupán lélekben, de a szemmagasságra is, hogy úgy láthassam a régi házat, a régi utcát. Hunyt szemmel, háttal a kapunak, akkor is tudnám: jobbra a Jósika utcai „Zöldház". Az egykori Odeon mozi a Rottenbiller utcában. Jobbkéz felől a Wesselényi, az Almássy tér. De még útközben, ott van a Vajda papírkereskedés. Kapható: egy fillérért angyal. Matrica. Kölcsön könyv: Big Bill. Kockás Pierre. A colt Királya is. A kis Welvárt gyerek, a nagy Welvárt kerékpáros fia is arra darglizik. S ha jókedvében van, rátesz egy ötkilogrammos vassúlyt a mészárosbárdra és kinyújtott karral megtartja Zádor, a Hentes. De mi nem gyalog, csín-arasszal jutottunk a térig a járdaszél mentén. Gurulnak, összekoccanak az agyaggolyók, de kint a téren a „snur" jön. Csimpaszkodás. Herfiizés. Néha bunyó is, emlékszel, Homonnai? A homokozó ringje. A ricsaj. És persze a bruszt oka: Spiró Marika átkozottul jó loknijai. Különben is divatban volt a neve, a „Márikám". Ez a rohadt dal volt az első. Azután jöttek a németek. Vonult a Hiderjugend. Sok mindent nem értettünk az Almássy téren, az Izáson a Magyar Színháznál. Ma már a Nemzeti. Nincs Izás. Bontják a gangos házakat. Szülőföldemet látom omolni. Téglánként tűnik el. Itt-ott egy lépcsőmaradvány. A bontás helyén, a puszta grundon a fa, melyről leemelték a házat udvarostul és most ott áll egyedül, némán, a gangra nyíló lakások százados emlékeivel. Az én Pestemnek, sráckoromnak a rekvizitumai. Emlékük őriz engem. Őrizem őket én is a verseimben. 1945 Még nincs kenyér, csak stearin. Élek egy város romjain: kívül-belül a tűzfalon csak utca van, se ház, se hon. A ló mögött hadtápkocsi. Befogva fényes csontjai. Istrángszakító pillanat, a vér a vékony jég alatt. Kés kell, hát pisztolyt félretesz, házmesterünk ma húst szerez. Ma nincs se harc, se félelem, — a ház előtt a lótetem csontváza és a roncs-kocsi. Henteskötény, az orvosi köpeny, a bárd s a négy pata. Régi házmester, új haza. BONTHATATLAN Bontás helyén a lépcső ott maradt, az a torzó, a kanyarulat. Ragyog a legfelső fokán mint egy gyerektérd csontos csillagom. Sosem ér föl a viciné — ülök a parnasszuson. Még melegít a drága törmelék, az erjedő, a gyönyörű szemét. Ahogy egy kor: az arcok romjai. Ahogy egy hang: nevemet hallani. Ki szólt ily megkülönböztetően hozzám ily gyönyörűen ? Kisöpört ég, ajtótlan éjszaka. Csak a torzó, a lépcsősor maga, romok között az emlékül hagyott — megbonthatatlan, Egész és ragyog! 18