Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - Vértesy Miklós: Lottózás a múlt században

Hz első pesti divatlap „Mosolygó kisdedként repked a Regélő, szeretett honunkban feltűnt legelsőbb szépművészeti magyar folyóírásnak első szülöttje, becses nemzőjének a magyar nagylelkűségnek (mellynek egyedül köszönheti létét) ápoló kegyes karjai felé; mosolyogva örvend születésén, nem sejdítve a talán reá várakozó zivatart, melly békés pályája fölé tornyosodni készül, s mellyel még vívnia kelletik, mielőtt gondtalan csendes létében megerősíthetne." Ezekkel a szavakkal köszöntött be 1833. április 4-én a Regélő, Rothkrepf Gábor folyóirata. A szerkesztő dicsekvő szavaiban — hogy ez a „legelsőbb szépművészeti magyar folyóírás" — volt némi túlzás, hiszen a Regélőt megelőzte több kísérlet is: 1787-ben a kassai Magyar Museum, melyet Batsányi, Kazinczy és Baróti Szabó Dávid alapított, 1790-ben Kazinczy Orpheusa, 1794-ben meg Kármán József Uraniája. Ezek a próbálkozások azonban hamar áldozatául estek a mostoha viszonyoknak, s utánuk évtizedekig nem volt szépirodalmi lapunk; a versszerzők, beszélyírók termése évenként egyszer megjelenő almanachokba (Aurora, Hébe, Aspasia stb.) szorult. Valóban a Regélő az első tisztán szépliteraturai lap, mely megélt, csaknem egy évtizedig fenntartva magát; a megjelenés gyakoriságára nézve pedig példátlan merészségnek számított, hogy hetenként kétszer kopogtatott be olvasóihoz. Vagyis inkább a szép olvasónékhoz, mert a szerkesztő a „kegyes honleányok"-nak szánta „gyenge intézetét", tisztelettudóan ki is nyomtatva hölgyelőfizetőinek névsorát. Miben bízott az alapító, amikor újszerű vállalatába fogott? Természetesen a közönség ébredő hazafiságában, mely reményt adott neki, hogy „a kedves magyar nyelv terjesztésének diadalt sugárzó ege" alatt — Széchenyi mondása szerint — „a kisded makk" „termő tölgyfává" serken. „Nyájasan köszönt meg tehát minden Hazafit a csinos pólyában udvarló Regélő, s midőn kebléből a kellemes tavasz nyíltával tisztelt Olvasóinak kedveskedve illatos ibolyabokrétát nyújtana, egyszersmind szerény hangon esdeklik nagylelkű Jótevőji előtt, hogy őtet a mostohaság vesszeje alá jutni ne engedjék!" Milyen jellemző ez az illegve selypegő hang, ez a széptevő stilusfinomkodás nemcsak a szerkesztőre, hanem az egész kor — az 1830-as évek — ízlésére is! Biedermeier szalonok bókoló nyelve ez, duruzsoló kandallók és kalitkás madárkák mellé, női szobácskákba, illatos puha kezekbe való literatúra. Költészete csupa udvarló közhely, epedő hölgydicséret; prózája romantikus szívkalandok sora, naiv lányka-sikolyokra számító borzongatás: Jegy-gyűrű, Kísértetes történet, Egy Angolyné a como-i bérezek banditái között, Kénszerítés áldozatja, A szerelem féltő férj, Az álmenyasszony, A kísértet gyűrűje, A rabságba esett kísértet, Az eleven halott — jellemző címek. Az olvasó szépnem hazafias érzését növelni a régi magyar nagyasszonyokról közölt életrajzok voltak hivatva. Kanizsai Dorottya, Dobozy Mihályné, a szigetvári asszonyvitéz, az egri hős asszonyok jeles tettei töltötték meg az állandó rovatot. S ami hely még maradt a számonként nyolc lap terjedelmű folyóiratban, az a szórakoztató ismeretszerzést, a kedves szaloni összejövetelek földerítését, az unaloműzést szolgálta. Hogy is hiányozhattak volna akár csak egy számból is a verses talányok, melyekkel az udvarló ifjonc csillogtathatta elméncségét a leánykák előtt; a „Tréfaszesz" meg a „Nevettető pilulák" című rovatok; a koszorús magyar költők munkáiból kicsipegetett „Jeles mondások", oly alkalmasak arra, hogy selyemkötésű emlékkönyvekbe írják őket; s a „Világi telegráf" német újságokból összeollózott bohó anekdotái s hírei elfogott tengeri rablókról, nevezetes kártyanyereségekről, az algíri szépnemről és a párizsi lóversenyekről, a sandwichi királynő haláláról és a szultánkisasszony férjhezmeneteléről ? De még e nyájas semmiségeknél is inkább megkedveltette magát az új folyóirat azáltal, hogy színes divatmellékletet adott. A Regélő szerkesztőjének ötlete, hogy elsőként közölt rendszeresen divatmintákat, megteremtve ezzel az új folyóirattípust, a divatlapot, mely a piperéskedő női kacérságnak nyújtott csalétkével oly sok kedves olvasót szerzett a magyar poétáknak, s két évtizedig a nyelvszerettetés, a hazafiság-terjesztés legszerencsésebb eszköze volt. Hát a szerkesztő, aki ily pompásan megérezte és kielégítette hölgyolvasóinak igényét? Bizonyára szalonokban forgolódó, budoárokban otthonos világfi lehetett. Nem. Komoly ügyvéd volt, a lapindításkor harminchét éves és rendkívül tudós férfiú, tagja az Akadémiának, nemsokára titkára a hangászegyesületnek és zenei igazgatója a pesti magyar színháznak. Akiről akkor is tisztelettel emlékeznénk meg, ha sohasem csinált volna folyóiratot, mert mint a magyar zenetörténet első művelője, Tinódi dallamainak megfejtésével, két kötet népdalnak és egy kötet régi magyar éneknek kiadásával — az ötvenes években — elegendő érdemet szerzett. Nevét 1837-ben Mátrayra magyarosította. 1873-ban halt meg. És kik voltak a munkatársai ? A legtöbb cikket Budáról és Pestről a századok során igen sok átutazó irt, németek, angolok, franciák, oroszok, törökök. Kari Beckről, a Bécsből Pestre utazó költőről azért érdemes megemlékezni, mert Petőfi Sándor kedvéért jött ide. Beck ugyanis németre fordított néhány Petőfi-verset. Visszaemlékezéseiből azt a részt idézzük, amelyben Petőfivel való találkozására emlékezik. „Egy bátor bekopogtatás felkeltett álmodozásomból, s az ajtón szárnyalatos léptekkel egy nyílttekintetű, elfogulatlan, nyúlánk ifjú lépett be. Homloka felette nemes volt, haja kuszált, szemében a valódi poéta tűz lángolt, arcza Napóleoni színe elárulá a cholerikust, nyírett bajsza daezos ajka felett búskomor arczának bátor, eleven, sőt, merész kifejezést adott, kezei — évek óta nélkülözvén az oltalmazó kecskebőrt — igen megbarnultak: attilát viselt: nyaka szabad volt, széles inggallérja lehajtva s a gomblyukban, a szívhez közel, a tavasz és szerelem valódi rendjele díszelgett — egy ártatlan rózsabimbócska." ,,ön Petőfi!" kiáltám, örömmel elébe sietvén, „épen úgy néz ki az eredeti, mint leírták." „Üdvözlöm önt hazánk földjén!" mondá. „Sokféle fekszik a szivemen, mit önnel kimerítően megbeszélni szeretnék. De miképen értekezhetnénk leggyorsabban? Erről is gondoskodott az Isten és így tolmácsra nem lesz szükségünk. Mint hallja, csak tördelve beszélem a német nyelvet, de minden ő maga írta, verset, elbeszélést pedig majdnem csupa fiatal kezdő tollából közölt. Garay János volt a segédszerkesztője, s Nagy Ignác, Gaal József, Tóth Lőrinc, Frankenburg Adolf a szorgalmasabb pennái; valamennyien kedvelt és nevezetes írók — lesznek nemsokára. Érdekes, hogy Madarász József és Mérey Mór nevével is többször találkozunk a folyóiratban (kétségbeejtően rossz versek illetve cikkecskék alatt). Akkor még nem sejtette senki, hogy 1848-ban a radikális balpárt vezetőiként lesz ismeretes és maradandó a nevük. Az akkori divat szerint melléklapja is volt a Regélőnek, a Honművész. Ez is hetenként kétszer jelent meg és ismeretterjesztő apróságokon kívül elsősorban színházi híreket, kritikákat tartalmazott, még mielőtt a pesti állandó színház létesült volna, az országban szerte bolyongó társulatok hősies munkájáról. Hogy milyen színházi látványosságot kedveltek a nézők a harmincas években, hogy hol, mikor adták elő Vörösmarty valamelyik darabját, vagy mikor, milyen sikere volt Dérynének, a fiatal Egressynek, Lendvaynak, azt ennek a szépcímű folyóiratnak szorgalmas jegyzéseiből tudjuk. A közönség szívesen fogadta a hasznos igyekezettel szerkesztett divatlapot. Az előfizetők száma hétszázig emelkedett, s ez nagy szó volt akkor. Mikor azonban a Regélőnek vetélytársai támadtak — 1835-ben Munkácsy János Rajzolatok című divatlapja, majd 1837-ben az utánozhatatlan színvonalú Athenaeum és Figyelmező —, Mátray Gábor lapja hanyatlani kezdett. 1841 derekán meg is szűnt. Ám kedvesen muzsikáló címének még ekkor is jó csengése lehetett, mert a következő évben Garay János, az egykori segédszerkesztő Erdélyi János társaságában Regélő Pesti Divatlap címmel indított új folyóiratot. Két év múlva megrekedt ez is. Vahot Imre, az új vállalkozó már kidobta a címből a „Regélő"-t, s Pesti Divatlap névvel adta ki folyóiratát, melynek korrektúráit egy ideig nem más, mint Petőfi hordozta Pestről a budai nyomdába. L. S. szót értek, ön épen úgy van a magyar nyelvvel. Beszéljünk tehát úgy, mint nyelvünkre "jő, hol németül, hol magyarul, hol mind a két nyelvet összekeverve, a mint jő." A továbbiakban Karl Beck idézi Petőfi lelkesülő nyilatkozatát Pestről, a Lánchldról; és vágyakozását a világ megismerése iránt. „Az ablakhoz léptünk volt s búskomorsága hirtelen pajkosságra csapott át. Hisz egész magaviselete a gyermekéhez hasonlított, ki úgyszólván egyszerre sir és nevet." „Pest — kezdé — elragadóan szép; hát ha még a lánczhíd elkészül, akkor majd a világ egy nyolezadik csodát fog bírni. Pesten akarok élni és meghalni, de halálom előtt mégis szeretném a világot beszárnyalni . . . Oh beh szeretném az alpeseket látni s a tengert, távol, igen távol az emberektől és utálatos hajhászkodásuktól." Egy érdekes és jellemző részt idézünk még Beck jegyzeteiből, az akkor éppen Pesten időző Liszt Ferenccel történt véletlen találkozásukról. „Visszatértünk szállodámba. Itt tarka élet uralkodott. Czigányok jöttek, hogy Lisztnek húzzanak. Mit gondol, bejelentessük magunkat honfitársunknál? kérdém. Büszkén feleié: Ments Isten! A művésznek a költő mögött a helye, úgy mint a kézi munkának a fejmunka mögött. Ha Liszt minket nem keres fel, mi sem keressük fel öt!" Batári Gyula Osztrák költő feljegyzései Petőfiről 38