Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Lengyel József drámai Budapestje

kardlapozás, vagdalkozás következik.) Petőfi: Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetőpontján voltak, a vidékről naponként csatlakoztak újabb és újabb hívek elveinkhez és munkálkodásainkhoz ... Lengyel: Visegrádi utca. A KMP központja . .. Akármilyen korán jöttünk, a folyosó és a nagy előszoba tele volt emberekkel. Sokan itt is aludtak. A padlón vagy a széken. Volt köztük, akinek mint őrnek, állandóan a helyén kellett lenni, hogy legalább a belső szobákat megóvják az emberáradattól. Itt aludtak azok az elvtársak is, akik átutazóban voltak, hogy valahol elhelyezzük őket. És talán ez is párhuzam: Petőfi április i-én: Most hát oszoljunk szét ifjú barátaim, kik a két nyilvános életben oly bátran és oly csüggedetlenül működtetek, a mint csak óhajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van ... de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt... a viszontlátásig. Lengyel: Három hónap múltán a kommunista párt olyan hatalom volt, hogy a polgári kormánynak tennie kellett valamit, ha nem akarta harc nélkül elhagyni a terepet. S ezért történt, hogy február 20-án éjjel a kormány átcsapott támadásba. A Központi Bizottságot s a párt számos funkcionáriusát elfogták. Többek közt engem is... Elfogtak, mert kommunista vagyok. Ezen nem találtam semmi csodáinivalót. * A Visegrádi utca a szerző meghatározása szerint történelmi riportázs, a párja viszont történelmi regény Prenn Ferenc hányatott életéről. Több színnel, kalanddal, következetesebben végigvitt sorsokkal. A Visegrádi utcában még éppen csak jelzett helyszínek, épületek itt élő testekként vesznek részt e történelemben; ritmusuk, lélegzetvételük hozzáidomul új szerepükhöz. Mint a Tőzsde palotája, amely pártházként ébred 21-én. Vagy a Strozzi palotát másoló Batthyány-palota az Oktogon mellett, ahova Lánczy Leó elrekvirált gépkocsiján hajtat Prenn, hivatalos ügyben, Csernyhez. „A palota falában öntöttvas oroszlánfejek. Szájukból nagy vaskarikák lógnak. Ezek is hajszálnyira pontos utánzatok. Ki tudta itt, a Nagykörúton, zsibongó aszfalton, kispolgárok erszényéhez szabott boltok közt, hogy mire jók ezek az oroszlánszájból lógó karikák, amiket a grófok pénzén odaraktak? Firenzében, egy más városban, egy más korban... talán kellettek az ilyenek. Lovasküldöncök kötötték hozzájuk habzó paripáik gyeplőjét. Vagy talán már akkor is inkább csak dísz volt ? A Nagykörúton pusztán ostobaság, mint maga a nagy ház is, mely megfeketedett a városi koromtól, és melynek komor külseje mögött most, mikor Prenn belépett és felment a lépcsőn, a nagyteremben fehér abrosszal terített hatalmas asztalon bécsi porcelántányérok és zsíros papírból kigöngyölt szalonnadarabok hevertek összevissza .. ." A siheder forradalmárt ilyen urbanisztikai problémák foglalkoztatják : nemcsak az arisztokráciával és burzsoáziával kell leszámolni, hanem a szerepüket vesztett históriai díszítőelemekkel is. Hány építészeti vitát, hány magabiztosan téves irányelvet ért meg és élt túl azóta Lengyel József! Odáig mindenesetre eljutottunk, hogy nem mondjuk mai építési gyakorlatunkra: ez a szocialista urbanisztika. Még elgondolásainkra sem mindig. Gondolom, hogy Lengyel József ma már engedékenyebben nézi az építészeti historizmusnak olyan, szinte műemlékké érett példáit, mint a fiók Strozzi palota. Inkább azok a hibák nyugtalanítják, amelyeket már „mi" követtünk el. Hogy sok építményünk nem elég emberszabású, nem elég emberséges, ahogy új könyvének, a Bécsi portyák-mk néhány megjegyzésében is felemlegeti. Keresem a jó szót írói alaptermészetének jellemzésére. Szemérmesség? Mértékletesség? Tartózkodás ? Talán ez a harmadik a legpontosabb. Tartózkodás a dekoratív nagy jelenetektől, a szembetűnő párhuzamoktól, a kikerekítéstől. Szívesebben vállalja a töredékességet, a fellazított szerkezetet, mint hogy valami nagyobbat mondjon hiteles élményénél. Kevesen állják meg, hogy nagy dolgokról írva őrizkedjenek a retorikától, a széles gesztusoktól. ő megállja. Hídépítők. Hogy Széchenyi Lánchídját mi építettük újjá, az immár történelmi tény, kétségbevonhatatlan. Éppen ezért kell elmondani a két korszakról azt is, ami nem hasonlít, nehogy ez a tény hivalkodó szimbólummá egyszerűsödjék. A szituáció, amellyel ezt a veszélyt eleve elkerüli: a sightseeing, a városnézés. Angol vendégét kalauzolja végig egy idős idegenvezető (és műkedvelő méhész) a mai Budapesten, meg a reformkorin. Vendégét, és vendégének filmező gépét. „Igen, ez a benzinfüst nagyon kellemetlen. Egyetértek önnel, azaz az orrom egyetért. De a szemem és az ön gépe más véleményen vannak. És azt találom kellemetlennek, hogy nagy a lárma, kiabálni kell. Indítsa! Igen! Indítani! * Lehet. Az első filmkockák talán nem sikerülnek. A gép hibája, ha nem elég érzékeny ... Most vagyunk a középen! Innen már, azt hiszem, jó lesz! Mindig egyenesen előre. Az alagút fél oválisában, a füst aranyködében, ott az aranyköd mögött a napfényben csillogó híd, melynek most nekirohannak a sötétségből. Lassítsa a gépét, hogy gyorsuljon a kép. .. Sűrű aranyköd és a legpompásabb napfény. Micsoda szerencse volna, ha ezt az egyre csillogóbb hidat sikerülne megfogni! Az alagút és a híd ... Aki akarta, aki tervezte, aki megépítette; soha ilyen szépnek nem láthatta, mint mi, akik ilyen könnyen az autónkkal rárohanunk, lenyűgözzük, s agyunk hártyáján és a filmen egyaránt megörökítjük ... Csak tovább, tovább! Ne állítsa le a gépet. Nekünk ez most esztétika, ők azonban, az építők, elsősorban nem szépséget akartak alkotni, hanem hidat. És a hídhoz alagutat. Ez közgazdaság volt, országfejlesztés. És politika, közjogi vívmány. És technika." Nekem az e gondolatokban dúskáló részlet most elsősorban esztétika: az írói érzékenység bizonysága. Hogy milyen valószínűtlen aranyfényben remeg az alagút közepéből nézve a napsütött Lánchíd: ezt autósok százai észlelhetik egyetlen napon. (Gyalogosok már ritkán bújnak át az Alagúton, ezen a kormos csövön.) De hogy ebbe a csoda-látványba belesegít a benzinbűzös levegő is, azt ki vette eddig észre? Filmeseknek — amatőröknek és hivatásos riportereknek — sokszor leforgatott témája az Alagúton átautóztatott kamera. De hogy lassítva, tehát gyorsítással kell végletekig fokozni a műemlék-látkép megörökítésének maiságát — ez Lengyel József eredeti rendezői utasítása. * Még mindig a híd. Még mindig az esztétika. Az angol vendég kalauza magyarázni próbálja a technikus Tierney Clark művészi teljesítményét. A kőépítészetben már túlságos tökéletességig érlelt klasszicizmus megújulását, mikor szembekerül a kőpillér és a vasszerkezet egybehangolásának problémájával. „Tierney Clark is először az egészet látta — ebben akkor se kételkedném, ha nem tudnánk, hogy egy rajzzal kezdi a munkát —, és csak aztán, jóval később fog a részletek kidolgozásába. A már előrelátott egész követeli a leggondosabb technikai számítást.. . Karcsúság és könnyűség kell hogy maradjon. Az ív legyen merész. De úgy, hogy ne keltse a bizonytalanság érzését a nézőben, aki a régi kőhidak zömökségéhez szokott szemével. Új anyag adta arányokhoz kell szoktatni a szemet, mely karcsúságában és merészségében a gótikus székesegyházak égbe törő áhítatához közelebb áll, mint a görög masszivitást utánzó oszlopos épületek (stílusához)." S ehhez jogosan és logikusan fűzi hozzá elmélkedését: Vajon a Lánchíd tervezője érzékenyebb volt-e a muzsikára, mint átlag mérnök-kortársai ? És a költészetre ? „Egy mérnök, talán, feltehető, olvas verset is. De sohase hangosan. És aligha érti, mennyire számok és hangismétlődések adják egy szonett értelmének az erőt, micsoda kiszámítottság hídja a szótagok, rímek egymásba fűződése, a sorok előre meghatározott száma — az egész emóció-híd, mely tartalmat tartalommal öszszeköt és mikrokozmoszok között feloldja az őrült magánosságot." Lengyel József avantgardista költőként indult, de a versírást idejekorán abbahagyta. Hogy rombolás és építés lesz életének egy feladata, azt már ezekben a türelmetlen ifjúi versekben megfogalmazta. A többi közt így is: Ne menjetek vasárnap a zöldbe. De ha kimentek, ne. andalogjatok a szőke sör mellett. Nem lehet jónyugalommal a hegytetőkről bámulni a várost. Nincsenek tájképi szépségek! Kínos és robajos gyorsasággal fel kell rúgni a háztetőket és elberetválni paloták kupoláit, hogy testvéreink (ó nyomorult gazok ők, kiket szobafalak biztonsága nyugalomba tespeszt) egyszer körülnézzenek, mert másképp nem tehetnek, egyszer akarjanak, mert másképp elpusztulnak, az életet segítve éljenek. (Azoknak, akik hat nap robotolnak.) 22