Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - Gábor István: ELTE, Bölcsészettudományi Kar

pad — amely csak helyileg a bölcsészeké, mert a gyakorlatban az egész tudományegyetem égisze alatt működik — mennyire vállalja a korábbi tradíciókat, arra nagyon közeli példa Madách Imre drámájának, az Endre magyar királyfi-nak 1970 decemberi ősbemutatója. De nem ez az első ilyen ténykedésük; láthattunk már az egyetemi színjátszók, a mind elismertebbé váló Universitas Együttes előadásában ősbemutatót kezdő írók munkáiból — és érdekes ellenpontként Marlowe II. Richárdjából is. Az Egyetemi Színpad ad otthont egy sor más művészeti csoportnak: az egyetemi ének-és zenekarnak — nemrégiben vették föl Bartók Béla nevét —, két filmklubnak, alkotó- és előadóköröknek, táncegyüttesnek. Irodalmi estjeiket rendre meg kell ismételniük. De mert az egyetemisták nem mindig csak a líra és a klasszikus zene magas régióiban járnak, itt, az Egyetemi Színpadon rendezik meg számos népszerű beat-együttes koncertjét is. (Tapasztalhattam: valóban koncertszerűen, zavaró, gyerekes inzultusok, sikító izgalmak nélkül.) 3 Piakáterdő, hirdetmény-sokaság a bölcsészkari épület mindkét bejáratánál, meg a folyosókon, a tanszéki hirdetőtáblán is. No, persze nem a kollokviumok, vizsgák szigorú beosztására gondolok, meg a kötelező olvasmányok hosszú listájára, hanem azokra a közleményekre, amelyek előadásra, vitára, kirándulásra, tudományos diákkörbe — és táncba hívják a bölcsészeket. A tudományos diákköröknek egész régiója található a bölcsészkaron, csak ízelítőül említek néhányat: eszperantó, filozófiai, filmtudományi, művészeti nevelési, színháztudományi! irodalmi, politikai diákkör. Témáik sem érdektelenek; az egyik felhívás a magyartanítás jövőjéről rendezendő előadásról és vitáról tájékoztat. Bölcsészekhez illő — ésajövőben reménykedő — dis puta! A hallgatók létszáma az utóbbi évtizedben megcsappant. Az ötvenes évek végén az ötszázas létszámú évfolyam volt a jellemző a bölcsészkarra, ma 250—260-an vannak nagyjából egy-egy évfolyam nappali tagozatán. Az összlétszám 1400 körül van. De a változást nem a létszámapadás jelzi elsősorban, hanem az az egyetemi reform, amelyet 1963-ban kezdtek meg egy új tanterv bevezetésével, majd végleges formába öt év múlva öntöttek. (Persze, a „végleges" kifejezés nem pontos, hiszen a reform kimunkálása jelenleg is folyik.) A bölcsészkari reformban — túl azokon az általános alapelveken, amelyek más egyetemek megújított, gyakorlatiasabbá vált oktatását is jellemzik — említésre méltó, hogy megszűnt a tanárképzés kötelező jellege. Vagyis: nem mindenki számára kötelező a pedagógiai képesítés, lehet külön bölcsészdiplomát is szerezni. A második év végén kell nyilatkozni erről a szándékról, és az egyetemi vezetés engedélye fölmentést adhat a pedagógiai tárgyak hallgatása alól. (Kötelező viszont helyettük a szakmát elmélyítő, speciális kollégiumok látogatása.)Érdekes, hogy noha a dékán a hallgatók negyedének adhatna ilyen engedélyt, évfolyamonként átlagosan 10—12-en kérik csupán. „Mit lehessen tudni, jól jön még nekem egy tanári diploma" — vélekednek bizonyára a bölcsészek, bár az utolsó év végére sokan ezt is meggondolják. Az eredmény: ma már a hallgatóságnak legalább a fele nem pedagógiai pályán helyezkedik el, és a nagy többség Budapesten marad. Az okok, amelyek az elhatározás megváltozásában szerepet játszanak, jórészt közismertek; hogy mit lehetne és kellene tenni, ennek részletezése nem a bölcsészkari épület történetéről beszámoló írás feladata. Néhány érdekesség a változó életű bölcsészkarról: a legnagyobb szak az orosz, amelyen körülbelül 600 nappali tagozatos hallgató tanul, és vannak olyan kis szakok — az indológiái, a mongol, a tibeti, az iranisztikai stb. —, ahol a hallgatók létszáma egy kézen is összeszámolható. Az érdeklődés, a természettudományok minden fejlődése ellenére, változatlanul nagy a humán tudományok iránt. Rendszeres a négy-ötszörös túljelentkezés, főleg az olyan „divatos" szakokon, mint a pszichológia, a filozófia vagy az idegen nyelvek. Az érdekességek közé tartozik, hogy az utóbbi időben két új szak keletkezett: az eszperantó, valamint az új és legújabbkori történeti muzeológia; és valószínűleg 1972-től ismét jelentkezhetnek a hallgatók a szociológiai szakra is. A tanszék az ősszel már megalakult. Az újdonságok között említjük meg a középiskolai tanárok egyetemi továbbképzését, amely az idén kezdődött itt el. Körülbelül kétszázan vesznek ezen részt, egyelőre a magyar, történelem, orosz szakos tanárok, akik négy év alatt évenként háromszor néhány napot a Pesti Barnabás utcai épületben töltenek, előadásokat hallgatnak, majd tudományos dolgozatot készítenek. Van egy speciális pedagógiai vezetőképzés is, a tanügyigazgatás szakemberei számára. Hogy a mostani bölcsészek élete, szellemi színvonala milyen képet mutat, hogy miképpen változott meg a 10—12 évvel ezelőttihez mérten is, arra Rottler Ferenc, a középkori magyar történeti tanszék docense, a kari MSZMP-szervezet csúcstitkára nagyon hiteles szemtanú. Nem olyan régen járt ide egyetemre —1953—1957 között —, semhogy a maga ifjúságát feledje; és elég ideje dolgozik már az egyetemen ahhoz, hogy bizonyos — egyébként távolról sem káros — ifjúkori nosztalgiától megszabaduljon. Az összehasonlítási alap tehát saját egyetemi korszaka lehet, a tapasztalatszerzés bázisa pedig oktatói és párttitkári munkássága. — Óriási a változás a bölcsészeknél — így kezdi véleményét kifejteni Rottler Ferenc —, amit cikkekben, könyvben leírva talán nem is tudnánk érzékeltetni. Más ez az ifjúság: jobban felkészült az egyetemre. Aminek van egy sajátosan objektív alapja, az, hogy 19 és fél, 20 pontos felvételi eredményű fiatalokat is kénytelenek vagyunk helyhiány miatt elutasítani, ezért nagy a válogatás lehetősége is. A változás mindenekelőtt szakmai igényességet jelent. Amelyik oktató nem halad együtt szakmája tudományos fejlődésével, módszerei, vei, az óhatatlanul kiesik a hallgatók érdek, lődési köréből. És ez bizony néha feszültsége, ket is okozhat. Szerencsére, az oktatók zöme állja a sarat, ha bizonyos nehézségek — már az időhiány miatt is — szinte elkerülhetetlenek. — De más ez a generáció nem utolsósorban azért is, mert általában nem olyan anyagi gondok jellemzik már őket, mint a 60-as évek elejének egyetemi ifjúságát. Nézzünk csak körül az egyetem folyosóin: néha valóságos divatbemutató színhelye vagyunk. Nem mondom, hogy ez egyértelműen jó, de jellegzetesen motiválja a helyzetet. — És az ötvenes évekhez képest színesebb lett-e az egyetemen az élet? — Színesebb és színvonalasabb is. Erre jellemző példa a külső előadók, vitapartnerek meghívása az egyetemre, az Eötvös-klubba. Élénk pezsgés van nálunk, nem történhet az országban és a nagyvilágban olyasmi, amire ne figyelnének föl, a lakáskérdéstől a Nobeldíjig. Úgy veszem észre, mintha a hagyományos ifjúsági szórakozási formák — például a régebben közkedvelt gólyabálok — népszerűsége csökkenne, mintha nem volna olyan összetartó erejük, mint korábban. Van viszont érdeklődés és van vita, ahogyan nálunk mondják: „dumaparti", akár a késő éjszakába nyúlóan is, a kollégiumban, a klubban vagy az egyetemen. Gyakran még a kirándulások is vitapartivá alakulnak át. És ha az új szellemet, a színesebb életet kérdezi: azt hiszem, mindennél többet mond a mi Studium Generalénk, amelyet bölcsészhallgatóink tartanak nyaranként az arra rászoruló középiskolások számára. Ez az egyik új forma a társadalmi munkában is: nem mennek kukoricát törni — bár néha ezt is elvállalják —, hanem munkás-paraszt gyerekeket készítenek elő az egyetemre. 5 Még egyszer végigsétálok a volt piarista gimnázium, a mostani bölcsészkar folyosóin. Nincs olyan emelete, nincs olyan kis zuga az épületnek, ahol ne állítana meg valamilyen érdekesség. Az orosz tanszék hirdetőtábláján fényképek a tanszék látogatóiról, vendégeiről: Ahmadulina, Rozsgyesztvenszkij, Mihail Romm, Arkagyij Rajkin képei láthatók. Néhány méterrel arrébb felhívás: „Falukutatók figyelem! Szombaton reggel 9 h-tól kódolunk az Eötvös kollégiumban!" A humor sem ment ki a divatból az egyetemen. A falukutatók hirdetése mellett faliújság olvasható fényképillusztrációkkal. Felirata: Falukutatók Somogyban. Az egyik fényképen csíkos trikós, rövidnadrágos fiatalember profilja. Vállán kapa, a kép aláírása pedig: „Holnap a föld urai vagyunk!" A tréfás-szarkasztikus-hetyke aláírásnak igaza van: holnap megvethetik a lábukat a földön azok a fiatalemberek, akik most itt az ifjú kommunista mártírról, Pesti Barnabásról elnevezett utcában nevelődnek. 12