Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - dr. Wellner István: A római kor II.

Mozaik a főváros múltjából Olcsón szerezték meg a Habsburgok a magyar koronát A háromfelé szakadt országban Szent István koronáját I. Ferdinánd potom nyolcvannégyezer forintért vette meg, ami még akkoriban is kicsi összeg volt. Ám a magyar főurak a törökkel vívott harcok alatt elszegényedtek s így kevés pénzzel is elintézhetők voltak. Hiszen a nádor, a sánta Báthori 1525-ben Buda polgármesterétől kért és kapóit kölcsön tizenhat forintot, tehát a Ferdinándtól kapott hatezer forint neki nagy összeg volt. Különben is haragosa volt Zápolyának, Szapolyai Jánosnak, az ellenkirálynak s ezért könnyű volt vele megkötni az alkut. Példáját követte Perényi, az országbíró és sok más főúr. V. Károly császár, Ferdinánd bátyja nem hitt a szemének, amikor eléje tették Valladolidban a magyar trón megvásárlásának., a megvesztegetésnek ezt a piciny összegű számláját. Ki is vetette nyomban az egész összeget az andalúziai rendekre. Így tulajdonképpen spanyol pénzen fizették ki a Habsburgok a magyar koronát. Ennek az érdekes kapcsolatnak azonban sem a magyar, sem a spanyol nép nem örült. Menjen a sóhivatalba! Sokszor hangzott fel egy kurta nemzedékkel ezelőtt ez a felszólítás, amikor mint segíteni nem tudó panaszfelvevő, illetve orvosló helyre küldték a kétségbeesett embert, aki nehéz ügyére keresett megoldást. Ez a hely az akkori felfogás szerint az el nem érhető Holdban volt, tehát: „hagyjon fel minden reménnyel!" S mégis állt Pest-Buda városában a XVIII —XXX. század elején a sóhivatal, sőt, a bajbajutott embereken is segített. A mai Dimitrov tér és Csarnok tér között, és Budán, a mai Fő utca 30. sz. ház helyén volt Só utcácskában működött a császári Sóház, ahol komoly urak ültek és adták ki az engedélyt a só, a salétrom és a puskapor árusítására. Ezt a jogot olyan kereskedőknek adták, akik önhibájukon kívül előbbi vállalkozásukba belebuktak. Hogy adójukat továbbra is megfizethessék, ilyen módon segítették őket császári-királyi keresethez. A sóhivatalhoz fűződő tréfás szólás-mondás ma már nem divatos, de emlékét őrzi a Sóház utca és a belvárosi Só utca. R. R. S. Szondi két apródja — Budán Ki ne ismerné — Arany János feledhetetlen balladájából — Szondi György alakját, Mártonét, az oroszi papét, Aliét s Szondi két apródjáét! Maguk a történeti adatok is tisztázottak: az esztergomi érsek drégelyi várának kapitánya 146 fegyverese élén szállt szembe Ali budai basa negyvenszeres túlerejével. Az emberséges Chadim Ali Szondi barátját, Márton oroszi plébánost küldte hozzá, s javasolta: szabad elvonulás mellett adja át Drégelyt. Ez 1552. július 8-án történt. Alárton ezt jelentette a pasának: — Szondi „ott meg akar halni . . . ezt ö magában elvégezte!" Szondi a pappal Alihoz küldte — drága díszruhákba öltöztetve — két török rabját s két kedvelt „énekes gyermekét". (Erről Forgách Ferenc emlékezett meg: duos pueros symphonicos.) Ezután a várkapitány leszúrta paripáit, s utolsó emberéig harcolva, a július 9-i ostromban elesett. Ezzel a végvári világnak egyik legmegkapóbb hőskölteménye zárult le, 1552. július 9-én. Am nem zárult le Szondi két apródjának, a két énekes gyermeknek története! A két énekes fiút Chadim Ali basa vette magához. Budára hozta és taníttatta őket. Annyira megkedvelte a fiúkat, hogy a világért meg nem vált volna tőlük — írja jeles kutatónk, Takáts Sándor. Két és fél esztendővel utóbb, 1554. dec. 30-án Budán kelt Chadim Ali budai basának Kalejkihosz Alihoz írt — magyar nyelvű — levele. Ebben azt írja: „ . . . itt én nálam két gyermek vagyon, kiket Szondi Györgytől vettem el. Egyiknek neve Libárdy, és a másiknak: Sebestyén." A levelet Chadipi Ali basa abból az alkalomból írta, hogy hírét vette: Szulejmán bégnek Kuszon nevű török emberét elfogták a magyarok. Hogy azután Libárdy és Sebestyén fogolycsere szereplője lett-e, nem tudjuk. Tény, hogy tíz esztendővel később, 1564-ben Kassán nem csak Tinódi Lantos Sebestyén „szörzi" vitézi verseit, de él ott egy másik, Sebestyén nevű lantos is, az őrség muzsikusa — „a császár kenyerén". z. 1. A Seres Szamár Kísértet A régi foglalkozásokhoz gyakran fűződtek babonák, titokzatos szokások. A török hódoltság utáni időben a főképp Bajorországból Óbudára vándorolt, majd ott a magyarországi viszonyokhoz alkalmazkodva, „megmelegedve" Pest-Budára került serfőzőmesterek magukkal hozták az ösgermán mondát, mely szerint az alvilági démonok nem nézik jó szemmel a serfözést és ezért földreható erejükkel sűrűn csapnak a mennykővel a serfőzőkádakba. Égiháború idején a kádakat emiatt gyorsan gyolccsal kellett letakarni és rájuk csalánt hinteni, mert „csalánba nem üt a ménkű". Sok borsot tört a serfözők orra alá azokban az időkben a szamárfejű kísértet, „aki" éjszakánként megnyitotta a sereshordó csapját és a drága nedű haszontalanul elfolyt. Ezért minden serfözöházban külön nagy fakupában sört készítettek ki részére. Reggelre a fakupa üres volt, a hordó csapja nem csurgott és a serfőző inasok jelentése szerint a Seres Szamár megbékélten távozott a pincéből. Ez a „kísértet" 1689-ben perben is szerepelt a budai törvényházban. Szerepel azonban Shakespeare „Szentivánéji álom" vígjátékában és Gvadányi „Peleskei nótárius budai utazásai"-ban is, mert ott kísért Hopfen serfőzőmester pincéjében. így mondta el nekem néhai jó barátom, Bevilaqua-Borsody Béla, az egykori, kitűnő városrajzíró. Corvinák a szemétdombon Leslie, I. Lipót Konstantinápolyba küldött nagykövete, a kíséretében levő Lambecius tudóssal Budán utazott át 1666-ban és a következőket jegyezte fel: Ez a város fényes királyi székhely lehetett, ahogy azt az itt-ott még látható pompás falak és épületrészek romjai mutatják. A Bécsikaputól a piacig vezető úton egykoron csinosan épült, szorosan egymás mellett álló palotácskák lehettek, most azonban össze-vissza repedezettek, roskadoznak, a fedeleik és falaik rongáltak. A pompás és terjedelmes királyi lakban a legpompásabb fehérerű márványból készült oszlopcsarnokokat láttunk, amelyek alapzatán és oszlopfőin gyönyörűen faragott tigris és oroszlán alakok voltak. A legművésziesebbek azonban a Corvinok címerében levő hollók és a nápolyi Beatrixre emlékeztető faragványok. A kimagasló művészettel és értelemmel képzett királyi szoba áll ugyan még, de a faragások le vannak töredezve és fedél hiányában minden pusztulásra van ítélve. A romlás nem érte még a földalatti boltot, az éléskamrát, az állatkertet, csakhogy az elenyészett szépségek helyett mindenütt szemét, pókháló látható. A királyi kápolna mohamedán „pokollá aljasodott". Amikor ez a követség visszatérőben volt Konstantinápolyból, Budára érve Mátyás király világhíres könyvtárát szerette volna látni, amihez az engedélyt meg is adták a török fővárosban. A budai pasa azonban csak sok kísérlet után egyezett bele, hogy azt a követ hetedmagával megnézhesse. Másnap Leslie lóháton és Lambecius (aki megbízást is kapott a bécsi királytól, hogy a könyvtár egy pár értékes könyvét megszerezze), a Woginus nevű tolmács s a követséghez tartozó néhány magasrangú egyén elment a királyi palotába. Nagy meglepetésükre a törökök a bemenetet megtiltották abba a boltozatba, ahol a Corvin-féle könyvtárt tartották, azzal az ürüggyel, hogy a nagyvezér pecsétjével van lezárva s ezért fejvesztés terhe alatt oda senkit sem szabad beengedni az ő különös engedélye nélkül. A budai pasa állítása szerint ennek az elzárkózásnak az oka a kíséret nagy száma volt, de ha a követ csak harmadmagával megy, be fogják bocsátani a könyvtárba. Másnap a nagykövet testvérét, Jakabot küldte Lambeciussal és a tolmáccsal, akik sikerrel is jártak. Tizenöt török várta őket nyájasan a királyi palota udvarán. A könyvesbolt ajtaját megnyitották előttük és miután húsz lépcsőfokon lementek, egy földalatti kamraszerű helyre jutottak, amely világosságot csak egy félhold alakú ablakon át kapott. A követek elképedtek. Ez lenne ama világhírű, Mátyás pazar bőkezűségével összeszerzett és annyi tudós rég és hőn látni óhajtott könyvtára ? Semmiképpen nem volt az, mert Bonfini és a Mátyás udvarában élő kitűnő művészek homlokegyenest ellenkezőleg nyilatkoztak a könyvtár helyéről. S amikor a szemük hozzászokott a félhomályhoz, az eléjük tárult nyomorúságos látványtól a szívük elfacsarodott. Megdöbbentek és kétségbeestek. Három vagy talán négyszáz foszladozó könyv hevert ott halomban, a legnagyobb kíméletlenséggel a földre vetve, egymásra hányva. Belepte azokat a por, a penész, a piszok, úgyhogy hozzájuk nyúlni is fertelmes volt. Mégis a bűzlő szemétdomb széléről kihúztak egy-két kisebb kötetet, de azok csak nyomtatottak voltak — nekik csekély értékűek. A Corvinák a halom közepén és fenekén nyugodhattak. A követség tagjainak az volt a meggyőződése, hogy a törökök maguk is szégyellték ennek a megrendítő titoknak a felfedését és azért lehetett olyan nehezen rábírni őket a könyvraktár megnyitására. Mikor egyesült Pest-Buda- Óbuda? Erre a kérdésre keresett pontos feleletet a Pesti Napló 1873. dec. 5-1 száma, ugyanis az egyesítési törvény azt szabja meg, hogy az óbudai kisebb királyi javadalmak a „tényleges egyesítés napján" mennek át a főváros birtokába. Ezért kellett a tanácsnak döntenie a pontos napról s így azt 1873. november 17-ében állapította meg. Ugyanis azon a napon kezdett működni az egyesített főváros levéltári, kiadó és iktató hivatala. Ebben az időben jelentette a Times budapesti levelezője, hogy a magyar birodalom 1873. nov. 17-ig főváros nélkül volt. R. R. S. Kik voltak hajdanában „Őfelségének a királynak szegényei"? A hazai hűbérvilág századaiban mélységes a szakadék a gazdagok pompája és a szegények nincstelensége között. A XV. századi Temesvári Pelbárt szószékről korholja a gazdagokat, akik áteszik és átrészegeskedik életüket, míg a szegénység ruhátlanul didereg az utcákon. De még később is felrója egy külföldi utazó — 1809-ben Vladimir Bronyevszkij cári tengerésztiszt —, hogy az egri püspöknek lovai jobb húsban vannak, mint jobbágyai. A hűbérvilág ál-humanizmusa nyilvánul meg abban, hogy nálunk, épp úgy, mint Nyugaton, városok, uralkodók, főurak engedélyezik a koldulást. Ünnepi szertartásszámba ment a templomkapukban ácsorgó koldusoknak való alamizsnaosztogatás. De a XV —XVI. századfordulón még cifrább adatokra akadunk! Budán, Esztergomban, Egerben a templomok, kórházak, ispotályok, fürdők fenntartóinak megvoltak a maguk saját szegényei. így például Jagelló Zsigmond herceg — II. Ulászló öccse - heti fürdői alkalmával 20 — 20 dénárt osztott szét a budafelhévízi fürdő szegényei között az 1500-as évek kezdetén. Ezeknek a hivatásos, profeszszionista kéregetőknek arisztokratái a budavári királyi házikápolnának, illetve magának a királynak udvari szegényei voltak. 1494 95-ben II. Ulászló király számadásai említik „őfelségének a királynak szegényeit" (pauperes regie maiestatis). Ezek a kéregetők akik nem halhattak éhen, de meg sem tollasodhattak — a királyi palota Alamizsnás Szent Jánosról nevezett kápolnája előtt koldulgattak. z. 1. 41