Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Timár Máté: Régi szerelem

Tímár Máté Régi szerelem Igen Kedvesein, régi szereíeni a miénk! Valairiikor, lassacskán négy X-et is ér talán, ott, arra délkeletre, ahol a háromból egybeszakadt Kőrös már a hajókat is elbírja a hátán, egy kis parasztfiú megjegyezte a nevedet, melyet még értelmének megfelelő rekeszébe sem karámozott, s azóta, bár olykor a megmérhetetlen egeket rogyasztja reád látszólagos hűtlenkedésed miatt, múló pillanatra sem tud szabadulni bűvöletedből. Pedig nyilván először sem dicsérni hallott. Te voltál a nemzeti kurzus bűnöse, ahonnan megvastagodva kerültek haza a cselédleányok, ahol a négypengős búzaárat a boletta adójegyével toldották, ahol felgyalogoló kubikosaink a Teleki tér csupasz földjén háltak, s ahonnan Rossz Paja azt a „francbetegséget" hozta, ami végett a felesége négy vak gyermeket szült egymás után. De Tőled hullámzott hozzánk az első bartóki-kodályi hang is, Basilides Mária az ormódi temetőről énekelt az Ugrin Péter bácsiék detektoros-fejhallgatós rádiójában, Tőled hozatták az első kerékpárt is, amivel a Nepumuki kápolnának száguldva lábát törte az öregkántor, mert nem használta a féket, fényeidet csillogták a karácsonyfák szaloncukorkái, de mindenek fölött Te voltál a betű, az írás, aminek tenyérnyi darabkájáért is lebókoltam az útmenti árkok lapulevelei közé. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk! Iskolában táguló értelmem, s négy szemnél is jobban láttató fantáziám napról-napra egyre inkább csodálta szépségedet, pedig csak a hírét hallotta, s azt mondják mifelénk: Bolond az, aki látatlan lesz szerelmes! Mert én, ha behunytam a szemem, látatlan láttam Attila aquincumi várát, Kelenhegyét, ahonnan varkocsos őseink a mélybe taszították a magyarok szimfóniájára először figyelmező Gellért püspököt, láttam Nagy Lajos udvarát, Mátyás reneszánszát, Rákos mezején seregleni Dózsa hadait, láttam a török ármányt, amint a Boldogasszony tornyára felsündörgött a müezzin, láttam Petneházy óbester kurucainak rohamát, a jakubinusok porbahulló fejét a Vérmezőn, Széchenyit, amint a Lánchíd helyét „kinézi", a Pilvax Petőfijét, a millennium talmi káprázatát, s még az akkori közelmúlt pöreinek „kommunista bitangjait" is láttam. S nem is olyanoknak, ahogy a Függetlenség lefestette, az apátúr „kiprédi-A Fővárosi Tanács jubileumi pályázatára beérkezett mű kálta" őket, hiszen édesapám hangosan gondolkozott az újság fölött. „Nono — mondta —, azért azt né állítsa nekem senki, hogy Pallavicini őrgróf magyarabb volna, mint a földink, Hunya Pista!" Pedig akkor még az a nevezetes endrődi csendőrsortűz sem dördült el, ami gondolkozni tanította szülőföldem népét, ő meg, nyugodjon, térdig a barázdában álló, istrángtépő szorgalmatoska volt, aki az élet egyetlen értelmét a minden esztendőben kijjebb vert mezsgyekarókban látta. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk, pedig majdnem érendő voltam már, s évekkel túl a szerelem megfejtett misztériumán is, amikor szépségedet legelőször szemtőlszembe láttam. Később, mint Erdélyt, ahonnan felmenőim az alföldre szakadtak a madéfalvi népirtás után, később, mint Munkács várát, Kassát, később, mint Dickens nyomán felfedeztem Londont, Balzacén Párizst, Tolsztojén Leningrádot, Moszkvát, s a Puszták népe, A néma forradalom, és a Viharsarok nyomán Magyarországot. Megjelent már néhány írásocskám, a Berettyóparti kis diákvároska elismert fűzfapoétája voltam, csokornyakkendős alkalmi szónok, önképzőköri diákvezér, aki már Veres Péterrel, Szabó Pállal, Sinka Istvánnal, Erdélyi Józseffel is kezetfogott, s akit a legnyálasabb alsós „fika" is Dezsőnek szólított felfokozott Szabó Dezső rajongása miatt. Úgy készültem mégis erre a találkozásra, mint a szűzfiú az első nászra: vágyakozva és félve, bátran és gyáván, szerelemmel és gyűlölettel, október vége pedig — mert a reformáció emlékünnepének iskolaszünetében utaztunk — színes levelekkel ágyazott, mosolygott és biztatott, mint egy nagy kerítő, aki úgy kezeli a világot, mint egy kiadható, színespamlagos szobát. Hajnalban indultunk, a déli nap uralta az eget, amikor kiszálltunk a Keleti Pályaudvaron, s bár csak két deci kávét reggeliztem aznap, azt is kenyér nélkül, bele se merítettem a kanalamat a levesbe a Török Pál utcai kollégiumban, ahol megszálltunk, úgy rámtenyereltek az első valóságos benyomások. A csilingelő sárga villamosok, a haldokló hattyúiról felismert Nemzeti Színház, a Corvin Áruház, a mozgalmas nagyvárosi dél, melyben a mucsai joggal úgy érezhette magát, mint a forgószél tölcsérében keringőző árva falevél. Pedig még csak annyit láttam belőled, amennyit a Kálvin térig a villamos látnom engedett, s azt is megvámolták bennszülött cimboráim, akik kicsúfolták borjúbámészkodásomat, hiszen ők eredendő jusson otthon voltak Tenálad. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk, a megszokott ágy, a kitaposott papucs, a megcsalások és megcsalatások köbgyökölt szerelme, már mindenvaló othellói indulatok híján, de az az első találkozás ma is olyan elevenen él bennem mégis, mintha tegnap, és nem huszonnyolc esztendeje történt volna. Amikor a Nemzeti színpadán Bánk megölte Gertrudist, úgy éreztem, hogy Kufsteint meglakott dédapámért is bosszút áll, Tiborc a Puszták népe, a Viharsarok, A néma forradalom indulatával lázadt, a Vár aranyló koronája egyidőben jelentette Mátyást a magyar Napkirályt, a velszi bárdok zsarnokát, és a fehérlovas tengerészt — hiszen, mint sejthető, egy kicsit jakubinus, egy kicsit Dózsa-vitéz, és nagyon ködevő voltam már ez időben —, s mindez az őszben haldokló táj ölén, felcicomázva a karcsún szaltózó hidakkal, a New-York „mini felhőkarcolójával", a múzeumi és ligeti látnivalókkal együtt jelentett Téged Kedvesem, s Te nagyon kegyesnek kegyeskedtél lenni hozzám. Persze, némi kacérkodó leereszkedéssel, ami annyira jellemző reád. ]\íesterünk, Szabó Dezső Mester „taknyikáimnak" tisztelt bennünket, amikor meglátogattuk a József körúti lakásán, hogy nevét önképzőkörünk cégéréül kérjük, majd felszólított, hogy róla elnevezett eszmei szigeteket alapítva egyhiten gyűlöljünk mindenkit, aki nem Bendeguzné ágyékából ered, de melletted hitet tett ő is. Először városcédának nevezett, majd kijelentette, hogy a Gellérthegy csúcsán szeretne nyugodni, hogy haló porában is a magyar lelkiismeret világítótornya lehessen. Egy mozgó drogériának is elég illatos nagysága „lemarhaparasztozott", mert a földalatti lépcsőjén a tyúkszemére léptem. A Központi Antikvárium előtt „hígmagyarnak mondott" egy turulsapkás ficsúr — hasba is bokszoltam érte —, mert Bocskai-f öveges létemre zsidó kirakatot nézek. S egyáltalán mindenki keresni akart kopott bukszámon, aki csak a közelembe került. A nagy ismerkedésen túlestünk, mégis érzelmi csorbulás nélkül, s amikor hazafelé vitt a vonat, már Nagykátánál szívfájdalmat éreztem utánad. Úgy