Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Szüts László: Élet a lakótelepen

épített területen a 71 lakóházból 54 négyemeletes, 17 pedig 9 emeletes toronyház. (Arányaiban, elrendezésében kevés telep nyújt hasonló kiegyensúlyozott, esztétikus képet.) A 2860 lakást számláló telepen mintegy tízezer lakos él. Négy-öt év alatt Budapest különböző részeiből áramlottak ide a lakók — csupán 20 százalékuk került ki a XVIII. kerület lakásigénylői közül. A lakótelepek lakáskiutalási rendszere ugyanis a főváros valamennyi kerületének lakásínségén igyekszik enyhíteni. Szükségszerű a központi irányítás, más világvárosokban is fontolgatják bevezetését. Ám ez bizonyos következményekkel jár. Nem az adott kerület alakítja ki lakótelepe lakosságának összetételét. Májusban, a lakáskiutalások évadjának napjaiban, az erre keretet kapott kerületek egymás után küldik az általuk kijelölt személyek nevét és címét az épülő lakótelep gazdájának, az illető kerületi tanácsnak. Heterogén erők hozzák létre a telep társadalmát, a központi irányítás így nagymérvű differenciáltságot eredményez. Valamikor egészen másképpen alakultak ki a városok különböző lakónegyedei. Külön utcája volt az iparosoknak, kereskedőknek; a vagyonosok negyedébe kispénzű emberek nem költözködhettek; s a munkásoknak, de még a hivatalnokoknak is megvolt a maguk külön lakónegyede. Később, amikor már kezdték a lakótelep-szerű városfejlesztést — még azok a telepek sem úgy népesültek be, mint a maiak. Például Budapest VIII. kerületében, a Ganz-MÁVAG kolóniája kizárólag a gyár dolgozóinak készült. A peremvárosok bővelkedtek efféle lakónegyedekben. Pestlőrincen a Kertváros szövetkezete gondosan ügyelt arra, hogy ott csak úgynevezett jobb családok juthassanak telekhez. A Miklós-telepre pedig főleg hadirokkantak, hadiözvegyek települtek. Am az ilyen lakónegyedek homogenitása ma már igencsak eltűnőben van. Az utóbbi évtizedekben Budapest egyes kerületeinek, városrészeinek, negyedeinek lakossága teljesen összekeveredett, előbb a háború, majd a bérházak államosítása, de leginkább a főváros lakosságának feltöltődése révén. A felszabadulást követően, az anyagi és társadalmi korlátok megszűnése után, a bérházak lakói sűrűn cserélődtek, számuk a vidékről bevándorlókkal megnőtt (erős zsúfoltságot eredményezve), s összetételük differenciálódott. A lakáscserék intenzitása ma is nagy, s némely kerületben a lakosságnak már alig egyharmadát alkotják csak a „bennszülöttek", az őslakosok. És a lakásigénylők javarésze sem közülük kerül ki, ők családi segédlettel, kerületen belül könnyebben megoldják lakásproblémájukat. De ha nem, mint cseretársam példája mutatja : akkor is igyekeznek vissza saját kerületükbe. Kiket utalnak hát a kerületi tanácsok a másutt épülő lakótelepre ? Elsősorban bevándorlókat, vagy őslakosok bevándorló családtagjait, rokonoknál és albérletben szorongókat, átmeneti lakásba kényszerűiteket, esetleg lebontásra ítélt egész háztömb lakóit, vagy egyéni okokból költözni szándékozókat, s nem kis számban anyagilag emelkedőben levőket, jobb lakásba törekvőket. De mindenképpen: a már amúgyis differenciált lakosságú kerületekből a legkülönbözőbb emberek verődnek össze a lakótelepeken. A Lakatos útin például homogén réteg mindössze egyféle található, az sem nagy létszámban: a görög menekültek egy csoportja. Ettől eltekintve, valamenynyi ház lakói nagymértékben „idegenek" egymásnak. Mindezzel azért foglalkoztam ilyen hosszasan, mert ez az állapotuk, szerintem, jobban megszabja sokat vitatott életmódjukat, mint a lakótelep külsődleges adottságai. A honfoglalás Lakótelepem társadalma csupán egyvalamiben egységes: a telepesállapotban, annak is pionír-szakaszában. Az első években fészekrakással van elfoglalva a legtöbb család, nemcsak a fiatal házasok. Ez utóbbiak aránya egyébként is csupán 20 százalék. Innen nézve a család korábbi állapota átmenetinek tűnik, akkor is, ha rendezett körülmények jellemezték. Itt jóformán mindent újra kell kezdeni. Ez „telepes" állapot. A szociológiai felmérések sokszor olyasmit kérnek számon az új lakótelepek társadalmán, ami csak egy vagy két évtized múlva várható. Családom már másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza, amikor ide költöztünk. Berendezett lakásból költöztünk ide, berendezésünk jórészét azonban nem hoztuk magunkkal. És amit hoztunk, azt is lassanként kicseréljük. Másfél évtized alatt nem törődtem annyit volt lakásommal, mint három év óta a mostanival. Buzgó olvasója vagyok a Lakáskultúra című lapnak. Azt mondják, itt az emberek lakás-centrikus gondolkozásúak. Ez tagadhatatlan, az itteni lakások erre kényszerítik az embereket. De meddig? Az időt kinek-kinek anyagi helyzete és vérmérséklete szabja meg. Egyik szomszédunk fiatal, jól kereső kisiparos, néha megfordultam náluk. Kezdetben szinte üres lakásban fogadtak, aztán a lakás hamarosan megtelt modern, ízléses bútorokkal. Még néhány szőnyeg, kép, könyv — és következett a Skoda. Kezdetben nap mint nap összeakadtunk a lépcsőházban, sokat tartózkodtak itthon, a lakásban. Ma már alig látom őket. Szombatonként eltűnnek, a hároméves gyerekkel együtt, s csak vasárnap este kerülnfk haza. Nyaranta két-három hétig távol vannak. Az asszonyka nemrég romániai útjukról mesélt. Ez a folyamat nem mindenkinél ilyen gyors, másoknál más irányt vesz. De a lakás véglegesen csak azokat tartja fogva, akik egyéb körülmények közt is otthon-ülők lennének. Azt mondják, az új lakótelepek napközben néptelenek, mert mindenki dolgozik, s csak este jár haza, a lakótelepek alvó városok. Először én is így láttam, az utca-forgalom nekem is hiányzott. Ma már jeleit látom egy másfajta „forgalom"-nak, ami lényegesen különbözik a belvárositól. Dehiszen a modern városépítésnek épp az a célja, hogy más, egészséges életkörülményeket hozzon létre! A játszóterek környékén élő pesti őslakosok a megmondhatói, hogy gyerekkorukban mennyivel előnyösebb helyzetben voltak, mint a zsúfolt utcákban növekedő gyerekek. A terek élete egészen más, mint az utcáké, más életmódot diktál nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is. A terekről hiányzik a gépjárművek forgalma; s az emberek oda szemlélődni ülnek ki, nem pedig járva-kelve tülekedni. Nos, a lakótelep forgalma hasonlatos a terek forgalmához, a lakótelep a terek életét éli, nem az utcákét. Az én lakótelepem különösen, mert ez tele van játszótérrel, parkkal. Az emberek még csak ízlelgetik ezt a „forgalmat", sajátos lakótelepi-elfoglaltságok miatt még alig-alig jut rá idejük. Ismerek lakót, aki másfél évvel előttünk költözött ide, s éveken át, munkájából hazatérve, lakásában töltötte egész szabadidejét. Most viszont munka után sokszor kiül a térre, valamelyik padra, ismerkedni a teleppel. Nem egyetlen fecske, már ismerősei is akadnak a térre-járók között. Mert kialakulnak lassan a forgalom órái és helyei. Kora hajnalban a telep éppúgy ébredezik, mint más városrészek: éjszakások térnek haza, koránkelők ablakai világolnak. Járműforgalom csak kint a Vöröshadsereg útján, s az erre derékszögben fekvő Lakatos úton mutatkozik. De mindkettőhöz egyre sűrűbben igyekeznek a munkába menők. Nyolc óra felé már, mint kaptár körül a méhek, úgy zsonganak az iskola körül a gyerekek. Délelőtt valóban elcsendesedik a telep, de akkor se üres: nyáron fűnyírógépek, télen hókotrók járják, meg a dolguk miatt itthon tartózkodók. Kora délután aztán igazán benépesülnek a játszóterek, a parkok, gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt; a vásárlók megoszlanak a három „üzlet-negyed" között, csak a szórakozni vágyók szorulnak az egyetlen „szórakoztatókombinátba". Ez viszont éjjel kettőkor zár. Ennél tovább a belvárosban is csak az éjszakai mulatók tartanak nyitva. Szűkülő életforma? Azt mondják: ez szűkülő életforma. Én azt mondom: ezzel a megállapítással olyasmit hiányolunk a lakótelep életében, ami már bent, a városban sincs meg. S ha valahol mégis, egy modern változatban újra kialakulhat, akkor sokkal inkább itt, mint a régi városrészekben. A leginkább hangoztatott „vád", hogy: a lakótelepi ember zárkózott életet él, az egy házban lakók sem érintkeznek egymással, a telepnek nincs kollektív élete. Őslakos pestiek hangoztatják ezt főleg, gyermekkorukra emlékezve. De hol van már az az idő?! Ma már a belvárosi házak sem olyan közösségek, mint hajdan voltak. Ferencvárosi lakásunkban tíz évnek kellett eltelnie, míg a velem egy emeleten lakókat egyáltalán megismertem. A házról nem is szólva. Ám a következő öt évben a lakóknak a fele kicserélődött. Két év késéssel tudtam meg, hogy új lakó költözött az alatm

1 • F P wrr KG r

~ r ni mfü r n-i ' r

" ' * m «ti;; n 11

s 11 h

4 11 <5