Budapest, 1970. (8. évfolyam)

12. szám december - Zolnay László: Városépítés a budai Várhegyen

Város az időben XVIII. Pest pecsétje 1520-ig, Zolnay László Városépítés a budai Várhegyen Tudjuk: a budai — Várnak nevezett — város az 1241/42. évi magyarországi tatárjárást követő években erősségnek épült. A mongolok hódításának keserű katonai tanulságai érlelték meg a várak építésének szükségét, így, amikor 1246-ban híre jött, hogy Kujuk kán az Aranyhordával újra Európa — elsősorban Magyarország — ellen készül, IV. Béla király minden erejével meggyorsította a magyar várépítések ütemét. Síkföldi városainak lakosait telepítette át az újonnan épülő hegyi várakba. így kerültek Esztergom, Zágráb, Székesfehérvár, Nyitra, Trencsén, Vasvár polgárai is védett várfalak közé. Ennek a — tatárok visszatérése rémhírével motivált — hatalmas várépítési kampánynak Buda megalapítása volt a koronája. Az addig gyéren lakott budai Várhegy felé már a tatárjárás előtt megnyilvánultak települési törekvések, a korábbi alapítású régi Buda (Ó-buda), Felhévíz s a bal parti Pest, valamint a Tabán helyén állt Kispest felől. A tatárjárás azonban mind Óbudát, mind Pest városát, mind pedig a Várhegy környékének kisebb településeit elpusztította. Az 1240-es évek derekára azután IV. Béla — részben Óbuda magyarjaival, részben az elhamvasztott Pest német lakosságával — benépesítette az erőltetett ütemben épülő budai hegyi Várat. Az építkezés elsődleges feladata a Várhegynek falakkal való biztosítása volt. Hiszen a kiszemelt új székvárosnak — amelynek jegyében IV. Béla 1249-ben megvált korábbi fővárosától, Esztergomtól — még a tatárjárás kori ostromot kiálló esztergomi várnál is sokkal szilárdabb erősségnek kellett lennie. A városerőd építése nem lankadt akkor sem, amikor a rettegett második mongol invázió elmaradt s 1252-ben az Aranyhorda Perzsia ellen fordult. (A második tatárjárás csak 1285-ben, erőtlen hullámban érte el Magyarországot. Ekkor Kun László szétverte a Budát is fenyegető támadókat.) 1255-ben, amikor IV. Béla a margitszigeti domonkos apácák budai vámszedési jogait szabályozza, már említést tesz arról — s ez Buda székvárosi jellegének első bizonyítéka —, hogy az esztergomi pénzverők már az új budai rastrumban dolgoznak. 1250-től a királyi udvar is a budai Várban székel (s nem a tatárdúlta Óbudán, mint azt némely írónk véli). Azok a magyarok, akik a Vár első telepesei voltak, a mai budai Várnegyed északi részén telepedtek meg. Ebben a negyedben, a mai Táncsics Mihály utca 9—13. sz. ingatlanok területén helyezkedett el uralkodóinknak első, királyi nagy kúriának, németül Kammerhofnak nevezett szálláshelye is. A magyarok északi negyedének központja a XIII. század negyvenes-ötvenes éveiben épített, akkor még egyhajós Mária Magdolna plébániatemplom lett. A Várhegynek ezt az északi részét — a sűrű beépítést megelőző időkben — Szombathelynek, Szombatpiacnak nevezték. Nyugaton a Mária Magdolna templom előtti magyar vásártér határolta; északkeleti zárópontja pedig a Táncsics Mihály utca 9. sz. alatt 1962-ben feltárt XIII. századi lovaskapu, a Szombatkapu volt. A magyarok mindvégig Budának nevezték városukat, amelyet — megkülönböztetésül az északra fekvő régebbi Budától, Óbudától - a XIII. századi Margit legenda még Nagy vagy Új-Budának említ. (Az Óbuda név, a várhegyi Űjbuda ellenében, 1243-ban szerepel először okleveles emlékeinkben.) Pest német polgársága 1244-ben — amikor Béla királlyal megerősíttette a tatárjáráskor elveszett kiváltságlevelét —, de még 1246 végén is, a bal parti városban lakott. A jobb parti budai Várhegyre az 1247. esztendőtől fogva, a mongol támadás megismétlődésének rémhírére települtek át. Megjelenésük a középkor végéig meghatározta a budai városélet sajátosságait. Pest németjei ugyanis — akik eredeti városukról mindvégig pesti új hegyi várnak (Castrum Novi Montis Pestiensis) nevezik Buda várát —új lakóhelyükön, Budán érvényesítik jogaikat. 1439-ig ők alkotják Buda patriciátusát. Egyben pedig 9 — 3 arányban a magyarok ellenében ők gyakorolják a magisztrátus majoritását. Pest városa — amelyet időnként Ó Pest-nek (Vetus Pest) neveznek — a XV. század elejéig Buda egyik alvárosává, suburbiumává süllyedt. Bírája a budai esküdtek egyike. A német polgárság budavári negyedéül IV. Béla király a Várhegy középső és (a mai Szent György utcáig terjedő) déli szakaszát jelölte ki. A németek plébániájává az — eredetileg királyi kápolnának épült — Nagyboldogasszony templom (Mátyás-templom) válik. A magyarok a Mária Magdolna templom körül temetkeztek. A németek temetője — a XV. század elejéig — a Nagyboldogasszony templomot övezte. (1963. évi itteni sírfeltárásaim során derült ez ki: a Nagyboldogasszony templom német temetőjének legalsó sírjait IV. Béla, a legfelül fekvő tetemeket Zsigmond király dénára datálta.) Műemlékeink a XIII. századból A Vár XIII. századi lakosai települési központjaikat a mai Kapisztrán téri Mária Magdolna templom s a XIX. század végén átépített Nagyboldogasszony templom körül alakították ki. A két plébániatemplom közül a magyaroké szerényebb méretű, egyhajós templom volt, csak később bővítették háromhajós csarnoktemplommá s ekkor nyújtották meg — eredetileg kisebb — alaprajzát is. Az a torony, amely ma — Csemegi József szép rekonstrukciójaképpen — a tér délnyugati oldalán áll, végleges alakját a XV. század elejére érte el. A XIII. századi budai városépítés pompás emléke — az átépített s neogótikában megújított — Nagyboldogasszony templom is. A hatalmas épületet — amely még az 1330-as években is királyi kápolna volt — már eredetileg is háromhajós templomnak építették. Alacsonyabb boltozású oldalhajóit — mint azt Csemegi lózsef monográfiája kimutatta — a XIV. század második felében emelték meg. A templom évszázadokon át a Székesfehérvárott megkoronázott királyok budai prezentációjának színhelye volt. A XIV. század derekától a budai németség plébániatemplomává lett. Déli oldalkapuját, az ún. Mária 35