Budapest, 1970. (8. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: Budai városélet a „Jogkönyv” tükrében

Mozaik a főváros múltjából Az országbíró költő Kardforgató és lantpengető hőse volt korának, Buda 1686-i ostromának egyik főszereplője, gróf Koháry István. Királyhűségében Thököly börtöneiben szenvedett rabsága alatt véste elméjébe az ott kigondolt költeményeit, mert írószerhez nem jutott. Harminchét éves korában vett részt Buda visszavételében és utána a magyar lovasság parancsnoka lett. 1714-ben országbíróvá is választották. Sok kitüntetésben részesült. Mint költő a barokk Ura jellegzetes képviselője. Két verseskötetét 1720-ban adta ki Budán. Itt is halt meg vízivárosi házában 1731. március 31-én, nyolcvankét éves korában. Óbuda — a magyar Grinzing Az óbudai szőlőhegyek már a rómaiak korában és folytatólag végig az összes történelmi korokon — még o nagy pusztítást okozó török időkben is—termesztették ízes, tüzes gyümölcsüket. A sokszor változó, de mindig szorgalmas óbudaiak állandóan művelték szőlőiket, mert a rendszeres, polgári foglalkozás mellett minden polgárnak volt szőlője és a maga borát itta. Vendégfogadóba csak sörözni járt. Szüret idején három-négy hétig is hangos és vidám volt a határ. A nagy borkereskedő famíliák még Lengyelországba is szállították nagy mennyiségben a zamatos óbudai bort. A XVIII— XIX. században olyan jó híre volt az óbudai bornak, hogy messze vidékről jöttek azt megízlelni a ,,Feinschmecker"-ek. A múlt század végi filoxéra-vész tetemes kárt okozott a szőlőkben, bór a hivatásos bormérők kezén mostani századunk elején is voltak nagykiterjedésű szőlőskertek. Sok régi család: apáról fiúra, unokára örökölve űzte nagy szakértelemmel, becsületességgel ezt a mesterséget, de a mi századunkra már csak három tucatnyi, jellegzetes, óbudai kocsma maradt. Közöttük a leghíresebb a Mókus utcai Kéhlí volt, ahol a Pestről iderándult írók, bírák, egyetemi tanárok, katonatisztek eszegették papírból a szomszédos hentesnél vett kitűnő csülköt meg egyéb finomságokat, és itták hozzá a zöld szilvánit. Itt volt a tanyája utolsó éveinek estéin Krúdy Gyulának, sőt utolsó útjára is innen ment a szomszédos házban lévő otthonába. Állandó törzshelye fölött ma is emléktábla hirdeti a nagy álmok álmodójának emlékét. A többi legrégibb és legnagyobb bormérőcsalód: a Templom utcai Haszmann, a Szentendrei utcai Wéberek, a Watzek, a Killer, majd a Giglerek, Müllerek, Prószok, a Kuncze, a Gernedl, Raab és a hamisítatlan ,,schramli" zenével is vonzó Vörösvári úti Gerlinger voltak a kedvelt helyek. Régi világ, amire mór csak a mindinkább kevesbedő óbudai öregek emlékeznek. Eltűnnek a régi bormérő házak is és a mai kor hatalmas, új Óbudát teremtő építményei magasodnak a helyükön. „Pech!" Félelmetes és veszélyes éjjeli sötétség borult a XVIII. század első felében a pest-budai utcákra. Ezért a városi tanács 1715. augusztus 9-i ülésén úgy rendelkezett: szigorúan tilos éjjel az utcákon kóborolni, de ha valakinek mégis el kell hagynia a házát, akkor gyertyával, vagy lámpással kell kísértetnie magát. A haladás első lépcsője volt, amikor itt-ott vaskarikába illesztett szurokfáklya adott némi világosságot. A szurok azonban csepegett és kárt tett a ruhákban. S mivel a szurok német neve Pech, azóta a kárvallott ember szomorúan mondja: pechje van! Az utcák komolyabb megvilágítására az első lépést Buda tette 1777-ben olajlámpások felszerelésével. Pesten 1796-ban függesztették fel az első ilyen lámpákat hátlapjukkal a házak falára erősítve. Ötven év telt el, amikor a nagyobb világító erejű, vaskarokon függő, körégő bádoglámpások kerültek a két város utcáira, egymástól elég nagy távolságra. A kőolaj (petróleum) lámpásokat 1854-ben vették használatba, a légszesz világítást pedig 1856. dec. 21-én kezdték meg. Az első éjjelen 802 ilyen láng világította utcáink egy részét. S jött a gáz, a villany, de negyven éve még mindig petróleumlámpák világítottak Buda külső kerületeiben. Az utolsó petróleumlámpa az óbudai hegyvidéken 1934 őszén aludt ki. R. R. S. Kétféle honi férfidivat hatszáz év előtt 1315-ben Péter, königssaali apát, németországi magyar hadak dúlásainaK szemtanújaként következőképp számol be egykori katonáink viseletéről és maguk viseletéről: hadi ruházatuk kordovánbőrből való. Alsó ruhájukat puha, zsíros irhából készítik. Erre két-három rétegben húzzák rá bőrzekéiket, amely izmos testükre simul. Bőr süveget viselnek, ez azonban nem fedi arcukat. Orcájukat szalonnával kenik be. Szemükre igen nagy szükségük van, ahhoz, hogy íjjaikkal célozni tudjanak. Lóhátról nyilaznak előre-hátra... Leírhatatlan mennyi bajt okoznak ezek a lovasok — frja az apátúr.— Majd arra kéri istent: tartsa őket távol a német földtől. Húsz évvel utóbb hosszan tartózkodik a budai udvarban a német Peter Suchenwirt, a hires lovagköltő. Ő már gyengébb legényeket is lát az akkori divat diktátorai, a magyar udvaroncok között. így jellemzi őket: „a lovagi úrfiak fásultak. Nem gyakorolják az ugrást, birkózást, kőhajítást, mert tes-Piac (1900 körüli fotó az MTI Archívumából) 44