Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Amikor Buda kiátkozta a római pápát

KÖNYVISMERTETÉS Gombos Zoltán: Buda véri kertek Buda múltjának minden kedvelője s minden budai vándor örömmel veheti kezébe Gombos Zoltán szép könyvét Budavár régi és új kertjeiről. A munka régóta érzett hiányt szüntet meg. Hiszen kerek harminc esztendő telt el azóta, hogy Rapaics Raymund magyar kertekről írott munkája napvilágot látott. Gombos kertépítő mérnök s egyik megálmodója a pompás — külső és belső — kerteknek, amelyek ma a romjaiból új életre támadt régi királyi palotát övezik. Személyében tehát avatott krónikása akadt Budavár kertjei múltjának s jelenének. Munkája átkarolja Budavár életének — immáron — nyolc évszázadát. A munka történeti része jócskán többet nyújt művelődésünk múltjáról, mint amit a cím és a szerény bevezetés ígér. Elméletet, történetet ötvöz össze az író a modern kertépítő gyakorlatával. S mindehhez járul pompás novellisztikus szépprózája. Gombos munkája történeti részében ismerteti azokat a leríásokat, ábrázolásokat, amelyek a középkori budai kertépítő művészetre vonatkoznak. Szinte érzéki, fogható valóságukban jelennek meg a gótika s a reneszánsz kolostori virágos kertjei s a királyi vár, főúri paloták hajdanvolt parkjai. Megjelennek Budaszentlőrinc — gyümölcsöt termesztő — pálos kertészei s a budanyéki királyi vadaskert bokrétakötői: azok diót, körtét szállítanak a budai palotába, ezek illatos virágkoszorúkat Buda templomaiba. A szerző kitér a budai szőlőművelés gazdag emlékanyagára, a régi város gyümölcs- és zöldségtermesztésének rekonstrukciójára. A törökkort — amely új fajtákkal gyarapította a magyar gyógynövény-, gyümölcs- és díszkertet — a kertészet históriája szempontjából igen pozitív módon értékeli. „Szebbnél szebb, élénk színű és bódító illatú virágújdonságok — perzsa liliom, perzsa írisz, turbánliliom, tubarózsa, keleti anemóna, orgona, tulipán, jerikói rózsa, császárkorona stb. — jelennek meg a kertekben, amelyek annyira vonzókká válnak, szerte Európában, hogy használatuk szinte „forradalmi" változásokhoz vezet..." — írja. Az újkori palota 1944-ben végkép megsemmisült kertjeinek történeti ismertetése után a szerző munkájának talán legérdekesebb részéhez: a II. világháború után kialakított budai várkertek bemutatásához érkezik el. Munkája valóságos védirat a Vármúzeumhoz tartozó középkori kert-rekonstrukciók mellett! Gerő Lászlónak éppen a „Budapest"-ben megjelent tanulmánya után most újra érdemes volt leszögezni azt, hogy e kertek kialakítása korántsem ötletszerűen, hanem alappal, előképek nyomán, viták árán született meg. Gombos könyve értékes kötettel gyarapítja az új Budapest-irodalmat; örömét leli benne szakember és minden Buda rajongó. A Natura emblémával jelölt Mezőgazdasági Kiadó vállalatot a főváros köszönete illeti e munka kiadásáért. (Kiegészítésül csak egy adatot! Gombos munkája — noha említést tesz Estei Hyppolitnak, a „gyermekérsek"-nek esztergomi kertjeiről s kertészeiről, nem említi: ki is volt az e/só', neve szerint ismert magyar kertész ? Mi éppen a „Budapest" 1968. novemberi számában ismertettük: Estei Hyppolit érsek esztergomi főkertésze 1489-ben a Komárom megyei születésű Szomori Mihály volt. L. az idézett helyen: Zolnay László: Szomori és Tomori.) -y-ó Százezer, vagy több százezer esztendős emberi nyomok a budai Várbarlangban A közelmúltban hagyta el a könyvsajtót Vértes Lászlónak, a nemrégiben elhunyt kiváló ősrégésznek, a vértesszöllősi előember — „Samu" felfedezőjének poszthumusz könyve, a „Kavics ösvény". (Gondolat Kiadó.) A munka a főváros régészetének szempontjából azért is érdekes, mert Vértes László a vértesszöllősi ősember korát és eszközeit összefüggésbe hozta azokkal a — Kadii Ottokár által az 1930-as években a — budai Várbarlangokban talált kő-eszközökkel, amelyeket azóta figyelemre sem méltattak. Vértes a következőket írja (műve 39 -41. lapjain) : „A Duna terasz rendszerét sokszor és többen tanulmányozták. Helyenkint elég jó lehetőségek nyíltak a szintek pontos meghatározására, így például éppen Budapest területén, a Várhegyen is. A budai Vár épületei kemény mésztufára épültek. Helyenkint mély, többemeletes pincék vannak a házak alatt, amelyek szinte a végtelenbe vesznek. Ha ezekbe bemerészkedünk, a Várbarlang szövevényes öreg-hálózatában találjuk magunkat, amely összefüggésben áll az ősi kazamatarendszerrel. Történeti forrásokból tudjuk, hogy a Várbarlang üregeit évszázadok óta ismerték és használták mind polgári, mind stratégiai célokra. A múlt században a városi elöljáróság a biztonság okáért betömte a hozzáférhetőbb üregeket. Egy ilyen kitömött üreget magam is feltártam, barlangkutatóként, a második világháború alatt. Kiépített pince szakasz volt, amelyben mennyezetig érő múlt századi törmeléket találtunk, s egy késői középkori hatalmas márványhordót, vagy ciszternát is. Az 1930-as években a Magyar Barlangkutató Társulat vette kezelésébe ezeket a mésztufa üregeket, és Kadii Ottokár hozzálátott tudományos feldolgozásukhoz. A tömör, több méter vastag travertinó sapka az egész Várhegy tetejét takarja. Közvetlenül a hegy anyagát alkotó márgára telepedett, csak néhol vannak a márga és a mészkő között kavics-padok, vagy mésziszap-rétegek. A travertinót lerakó forrás egyben üregeket is oldott a kőzetbe, többnyire a márga és mészkő határán. Évszázadok alatt a legtöbb természetes üreget mesterséges pincévé alakították át: a járatokat kitágították, új összeköttetéseket létesítettek a termek között, a vékony repedéseket folyosóvá szélesítették. A Barlangkutató Társulat kis barlangtani múzeumának bejárata a Szentháromság téri elöljáróság épületének udvarából nyílt. Helyet kapott itt néhány ősállatcsont, amelyet a bükki barlangásatások alkalmával találtak; őskőkori eszközök eredetiben és másolatban — Kadii sok évtizedes kutatói tevékenységének emlékei; de kiállítottak török kori ágyúgolyókat és más történeti emlékeket is. Az egyik teremben a jámbor nézőt összehalmozott koponyák riasztották, amelyek állítólag a törökkel való harcokban elesett magyar védők földi maradványai.* A kis múzeum legfontosabb leletei azonban azok a fosszilis csontok, főként őselefánt fogak voltak, amelyek magából a várbarlangból kerültek elő. A harmincas évek elején ugyanis, amikor már a közeli háború fenyegetni kezdte a világot, az akkori kormányhatóságok elhatározták, hogy a Várbarlangban különleges óvóhelyeket építenek. Kadiő kieszközölte, hogy a munkálatoknál ő lássa el a geológiai-paleontológiai szakfelügyeletet. így történt, hogy amikor az Úri utca 72. számú ház pincéjében állatcsontokat találtak kavicsban, s az e felett levő mésziszapban is, Kadií azonnal a helyszínen termett és ásni kezdett. Újabb csontokon kívül előkerült néhány törött kavics is, s Ka die úgy látta, hogy emberkéz munkálta meg felszínüket. A jól meghatározható fauna alapján nyilvánvaló volt, hogy ezek a kavicsok — ha valóban eszközök — a legidősebbek, amiket eddig Magyarországon találtak, sőt egykorúak a legidősebb európai kultúrákkal. Valószínűleg ... a középkori alsó paleolit lelethiány miatt irta le leleteit Kadié „moustiéri eszközökként", 1939-ben. Az igazat megvallva, le sem írta, mindössze csak megemlítette őket egy olyan folyóiratban, * Ezekről a „vakulj magyar !"-produkció céljából ízléstelenül kiállított közép- és török kori emberi vázmaradványokról 1965-ben Virágh Antal, a régi Fővárosi Múzeum altisztje közölte: nem a várbarlangokból, hanem a budavári domonkosrendi templom szentélye alatti csontházból származnak ezek az emberi vázrészek. A domonkosok templomának ez a csontháza a Halászbástyától északra, ma is megvan abban a bástya-kiugróban, amelyen ma Julián barátnak szobra áll és amely nem egyéb, mint a középkori domonkos kolostor templomának szentély-alépítménye. Virágh Antal — aki ma is él, s a Budapesti Történeti Múzeum nyugdíjasa —, maga is résztvett e csontoknak a domonkos-kolostor csontházából a várbarlangokba való átszállításában. (Z. L.) amely a régészeknek csak véletlenül kerülhetett a kezébe. 1942-ben, egy a Várbarlangot és a barlangtani gyűjteményt népszerűsítő kis füzetében már megírta, hogy ezek a legősibb magyarországi eszköz-leletek »több, mint 100 000 évesek«. Én sem vetettem ügyet erre az anyagra, bár már a háború előtt is láttam a darabokat. A kezdetleges, törött kavicsok alapján legfeljebb azt gondoltam, hogy Kadii téved: ezek ugyan soha sem voltak eszközök! Miután azonban már átment kezemen néhány száz vértesszöllősi kavicseszköz, sürgősen előkerestem a Nemzeti Múzeum őskori gyűjteményéből a 17 darabból álló várbarlangi anyagot. Most már én is beláttam: ezek valóban eszközök, vagy legalábbis valamennyire megmunkált töredékek. A Várbarlang a Duna negyedik teraszának kavicsa felett képződött. A kavicsmaradványok, amelyeket az Úri utcai pincében tárt fel Kadii, helyzetükben megegyeznek azzal a teraszkavicscsal, amelyre a vértesszöllősi mésztufa települt. S, ha így van, meg kell egyezniök az eszközöknek is! Végre! Ez kellett nekem! Nincs többé Vértesszöllős-kultúra! Ünnepélyes képet vágtam és Kadiő leleteinek tiszteletére — mint aki először találta meg ezt az ipart Magyarországon és méghozzá a budai Várbarlangban —, elneveztem a vértesszöllősi leletanyagot Buda-kultúrának." * Hát ezeket írta le utolsó munkájában Vértes László. Vértesszöllősi ősember-leletei, az általa félmillió évesre becsült vértesszöllősi leletek a tudomány világában világszenzáció erejével hatottak. Látjuk, Vértes, aki beismerte saját tévedését, s a rég meghalt Kadii kavics-elméletének igazát, a vértesszöllősi kultúrát „Buda-kultúrának", a budai Várbarlangban talált kavics-ősipar kultúrájának nevezte el. Vajon most — hogy Vértes László meghalt és élete fő művét csak egy népszerű összefoglalás formájában hagyta örökül ránk —, akad-e továbbkutatónk, aki a maga kellő helyére teszi Kadii Ottokár budai, budavári és Vértes László vértesszöllősi kavics-eszköz leleteit! Hiszen Vértes fent idézett meghatározásával a budai Vár barlangrendszere, mint ősrégészeti lelőhely — Vértesszöllőssel együtt — Magyarország legrégebbi ősember-eszközeit őrzi! z. 1. 46