Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Amikor Buda kiátkozta a római pápát

Mozaik a főváros múltjából Eltűnt cégérek Századunk elején, az első világháborúig a kedélyes-regényes budai kiskocsmák, a fűszerszámos és egyéb üzletek, sőt a patikák is homlokzatukon ott viselték legtöbbnyire a középkor végéről, vagy az újabb korból származó állat-növény vagy egyéb természeti eredetű ismertetőjeleiket. Sőt ez a név származott át a bolt tulajdonosára is. A budai mészároscéh okirata például megőrizte 1490-ből, két budai mészáros és vendéglős: István és János mester esetét. Egyiküknek sem volt családneve, de István mesternek hol „Sie-Wenburger", hol „Cserbokor" volt a mellékneve, mert Erdélyből jött jó magyar ember volt, akinek a „Cserbokor"-hoz cégérezett mészárszéke és kocsmája volt. Tudjuk, hogy még a múlt század harmadik negyedében Fekete Kutya uramnak szólították a vízivárosi fekete kutyához cégérezett fűszeres bolt gazdáját s így a cserbokor sem volt más, mint az ősrégi bor- és sermérő házak cserkoszorúja. Róla kapta István mester a Cserbokor ragadvány nevet, míg János mester „Joanes nemes ember" néven fordul elő. Ez sem családnevet jelent, hanem kocsmacégér, mert egész Európában akkor általános cégérnév a „Nemes ember"-hez, ami hol magyar, hol lengyel nemes embert jelentett. A Vízivárosban még ötven év előtt is a „Medvéhez" cégérezett patika volt a Fő utca és Halász utca sarkán, de ismeretes, hogy 1695-ben az Aranysas, a Cethal és a Három Király cégérei irányították az öreg budaiakat a jó bor ízlelésére. Az Arany Kulcs majd az Arany Hajó 1699-ben jelenik meg a Fő utca 37. sz. alatt, majd később 1701 — 1713 között a Zöld Koszorú, a Fehér Ökör, az Arany Oroszlán és az Arany Angyal. 1704-ben vígan voltak már a Fő utcai Három Nyulakhoz cégérezett vendégfogadóban. Ennek telke később része lett az ott lebontott középkori és törököt is szolgált házak helyén épített Három Nyúl kaszárnyának (hivatalos neve Forgách laktanya volt). Az ormótlan félméteres vastagságú falakból álló épületben negyven év előtt még hivatalok és kis üzemek voltak, ma ott a Könnyűipari Minisztérium és az előtte levő parkosított hely díszlik. Megvolt már a Kék Csillag — ott ékeskedett sokáig a mai Iskola utcában, ahol még a Noé bárkája is rangos hely volt. De a Víziváros kincse volt az Utolsó Fillér és a mai Marczibányi téren a dévaj nevű Aranytetű (die Goldene Laus). A Hattyú utca nevét az 1707-ben jelentkező Fehér Hattyú vendégfogadó adta. Cégére még száz évvel ezelőtt is ott vakított patyolatfehéren a házon, amely akkoriban a neves Kimnach családé volt. Az Országúton (a mai Mártírok útja) volt a Fekete Kapu és a Fehér Farkas kocsma. Az utóbbinak kőből faragott cégére került alkalmasint az Alkotás utcába, az egykori Vöröskereszt Kórház helyén levő házra, amelyben még 85 évvel ezelőtt is kitűnő borokat mértek. Idejárt nyelvész társaságával Budenz József a „törzsasztalhoz". Különlegessége volt e vendéglőnek, hogy a derék sváb tulajdonos minden este 9-kor elbúcsúzott vendégeitől, a pincekulcsot a „stammgastokra" bízta és aludni ment, meghagyván, hogy elmenéskor a neki járó pénzt a söntésben levő tányérba, a pincekulcsot a helyére és a kapukulcsot az ablakba tegyék vendégei. Tabán kiskocsmái: a Mély pince, a már 1704-ben bort szolgáló Szarvas, amely a Szarvas tér nevet adta, és a száz évvel később kőbe faragott cégére ma is látható a XVIII. századbeli házon. A híres Aranyperec, a Három hetes, a Vörös Ökör, és a jóhitelű Hét választófejedelem itt emelkedtek még ki a tabáni kurtakocsmák nagy tömegéből. Mindegyiknek megvan a maga története, elmondásukra is majd sor kerül. Az egykori Marhavásár tér A mai Martinelli teret a török kiűzése után, 1696-ban érdemei elismeréséül ingyen kapta meg Pest városától Venerio Ceresola császári építész — beépítési kötelezettséggel. Ö azonban a hatalmas telket 1707-ben eladta negyven Ft-ért Suchentrunk János kovácsnak. Ennek állandó kopácsolása zavarta a szemben levő szervita atyák ájtatosságát és ezért panaszra mentek a városi tanácshoz. Azt ajánlották, hogy egyszáz Ft-ért vegyék meg a kovácstól a telket. Az akkor elég magas összeget a barátok sokallták s hosszas alkudozások után ötven Ft-ért és négyezer tégláért került a birtokukba. A városi tanács ehhez csak úgy járult hozzá, hogy a telek örök időkre beépítetlen maradjon és rajta a város díszéül, ájtatos emlékmüvet állítsanak. Ekkor került ide 1729-ben Chenu Antal buzgólkodásából, Rieder András tiroli kőfaragó munkájából a ma is álló Mária szobor, amely a Szűz litániájából vett jelképpel volt díszes és talapzata oldalán Mária életét ábrázoló domborművek voltak. A teret piacnak is használták és a Pestre felhajtott marhák is itt cseréltek gazdát. A Budára szánt ökröket pedig itt tartották addig, amíg a hajóhídon átmehettek. Az állatok bizony megrongálták a szobrot és ezért 1747-ben kerítéssel vették körül. Buda fénykora Az Anjouk korától a török hódoltságig Buda volt a művészetek központja. A hétszáz éves, kiemelkedő múlt emlékeit nem nyelte el teljesen a pusztulás. Sok kultúrtörténeti érték, az akkori világ viszonylatában is tiszteletreméltó műbecsű kincs átszármazott a mi korunkra is, és azok jelentős része most a Fővárosi Történeti Múzeumban látható. Különösen érdekesek az e kor elejéről származó, évszámos és feliratos sírkövek, amelyek beszédesen bizonyítják a XIV. század közepétől Budán volt magasrendű életet. A romokban ma is álló s nemsokára szállodává alakuló, budavári domonkos kolostorban dolgoztak a kiváló szobrász és festőművészek, akiknek sírkövei itt előkerültek. Az egyik mester-címeres sírlap alatt nyugodott egykoron a sokáig ismeretlen Abel festő. A kőlap felirata német nyelvű, a betűk formája a XIV. sz. közepéről való. János festő latin feliratos sírlapja tanúsítja, hogy 1370-ben halt meg. A Bécsi Képes Krónika festőjéről tudjuk, hogy Medgyesi Miklóssal azonos. Csak egy megmaradt saroktöredék szemlélteti, hogy alatta Szatmári Miklós, Nagy Lajos királyunk kamaraispánja, a budai pénzverde vezetője nyugodott. Az 1375-ben meghalt Henrik firenzei humanista és jogász sírlapját szülővárosának címere: a vörös liliom díszíti. Előkerült egy francia Chatillon címeres lovag, a német Pauker Henrik udvari ember, a comói Zakariás, az olasz Benedek fia, és Waldhermek sírköve, amelyek mind ékítményes díszűek s az óbudai Cálvin utcai, Róbert Károly felesége által alapított, nagyhírű clarissza apácák finom diszű, építészeti töredékeivel együtt kerültek a Halászbástya kőtárából mostani helyükre. Alakzatos az 1437-ben meghalt Stibor János fökamarásmesternek szép vörösmárvány síremléke, amely az elhunytat teljes díszben, páncélosán, mellén a Zsigmond királytól alapított híres Sárkányrenddel ábrázolja. A budai szobrász iskola kitűnő alkotásai síremlékek formájában az országban is elterjedtek s így megmunkálásuk alapján budai munkák: az 1437-ben elhunyt Perényi István rudabányai, az 1408-ban meghalt Alsáni Bálint pécsij az 1413-ban jobblétre költözött Marczali Miklós székesfehérvári és a Lábatlani család karvai síremléke is. S ki tudja hol rejtőznek még hasonló műtörténeti emlékeink, talán még épületekbe is befalazva? Arckép festészetünk kitűnő voltáról hiteles okiratok is vallanak. így tudjuk, hogy Erik dán királyt, aki rangrejtve utazott a Szentföldre, egy budai festő lefestette s e sikerült képmás alapján ismerték fel és ejtették rabságba a damaszkuszi szultán parancsára. A sírköveken kívül finoman kidolgozott, egyéb remek szobrászati alkotások is előkerültek, így a Nagyboldcgasszony templomból egy Madonna és Keresztelő Szt. János szobor. Mindkettő fejét bizonyát a a török törte le barbár módon, áe a francia hatást mutató, gyönyörűen faragott függönydísz szemleletesen bizonyítja az 1350 körül készült két művészi szobor előkelő voltát. Mátyás király idejéből származó sok emlékünk közül különös említést érdemel egy vörösmárványból faragott Madonna és Gábor főangyal alakja. Etekről Horváth Henrik, a Történeti Múzeum néhai igazgatója kimutatta, hogy a királyi udvar nagyszámú olasz és csekélyebb német művészének alkotásai közé e két rangos művészi ábrázolás nem sorolható, mert magyar tehetségek alkotásai. A próbaárvaház és egyéb áldozatosságok Szociális kérdések kétszáz évvel ezelőtt is napirenden voltak Pest városában, de a közpénzek állandó hiánya a legszebb tervek megvalósítását is megakadályozta. Dologház építéséről tárgyalt a városi tanács 1775-ben, majd a talált gyermekek intézetének felállításáról 1781-ben, a borzalmas viszonyok közötti városi kórház helyett új kórház létesítéséről, a szegény ügy intézményes megoldásáról vitatkoztak a városatyák — eredménytelenül. Csak a polgárság áldozatkészsége segített enyhíteni a legnehezebb helyzetben élők sorsát. így Vetter báró 1765. január 17-én a tanács előtt megfogadta, hogy a régi kórházban ápolt szegények részére naponta négy font húst ad élete fogytáig. Jobst Erzsébet 176$. augusztus 17-én a tanácsra bízta, hogy 1200 forintnyi alapítványának évi hatvan Ft-os kamatját a szegények között kiossza. Pintér Fülöp helytartósági tanácsos pedig tizenhatezer forint örökös alapítványát bízta a városra, hogy annak kamataiból tizenkét elszegényedett polgárt tartson el. 1796-ban pedig a ma is álló Rókus kórházat építették fel közadakozásból és „társadalmi" munkával. A pesti árvákról Ganitzy György és felesége 1797-ben kezdett gondoskodni, tizenkét árvát fogadva házába néhány évig. Ebből a próbaárvaházból később a fővárosi József árvaház lett. Ezzel a nemes tettével a jótékony házaspár bebizonyította, hogy a tizenkétezer forintnyi alapítvány tőkéje ennyi árva eltartására éppen elegendő. R. R. S. 41