Budapest, 1970. (8. évfolyam)
10. szám október - Zolnay László: Amikor Buda kiátkozta a római pápát
Barátfej XV. századi kályhacsempén (Vármúzeum) Törzsfej a budai palotából, XIV. sz. küzdelme a főváros rangjáért, a városélet — papíron már 1244-ben biztosított — autonómiájáért? Lófarokra köttetés, a polgárok máglyáinak füstje lenne-e ezeknek a drámai küzdelmeknek végső eredménye? Az ellenkirályok elfogytak, s tán Budának — izgága főurak s erőtlen pártkirályok által elhagyott — polgársága maga is vágyott valamiféle konszolidációra. Ez a béke vágy azonban egymagában nem volt elegendő ahhoz, hogy a máglyák füstjét elfújja a város gótikus házacskái közül. A polgárság jogsérelmeit I. Károly egyelőre nem orvosolta. A király 1309. évi budai megkoronázása, az ide összehívott országgyűlés, Fra Gentile pápai legátus széles körű diplomáciai munkája azonban lassan megteremtette az áhított stabilizálódás feltételeit. Mégis, I. Károly helyzete igen nehéz volt! A királyi rezidenciák közül a tatárjárás után újjáépített Óbuda védtelenül állt. Visegrádot, Komáromot, a Felvidéket — Trencséntől Sáros váráig — 1317-ig Csák Máté tartotta kezében. Esztergom ugyancsak Mátyus vesztegzára alatt nyögött. 1311-ben a helyzet már odáig fajult, hogy Csák Máté haddal támadt I. Károly király tartózkodási helyére, Buda várára. A király s újdonsült felesége — éppen úgy, mint Károly 1302. évi budai ostroma idején Vencel — a városi Nagy Kúriában húzta meg magát. Csák Máté biztosan számított arra, hogy a polgárok élnek a bosszú lehetőségével, s kezére adják a királyt. Károly helyzete reménytelen volt: Fra Gentile szavai szerint az ifjú királyi pár úgy szorongott Budán, mint „veréb a kalitkában". Am Buda polgárai ezúttal már nem szegődtek a király ellenségei mellé. (Ennek árát azonban alighanem megszabták!) Csák Máté hadai elkotródtak; Károly pedig hamarosan elismerte a város — ekkor már hetven éve követelt — széles körű jogait. Talán ezzel a megbékéléssel függ össze a magyar pénztörténetnek az az egyszeri jelensége, hogy I. Károly pénzt veretett „Libertás Budensium" — a „Budaiak szabadsága" — felirattal. Az ezt követő évek s évtizedek rendre megoldják Buda fájó kérdéseit. Az esztergomi érsek, az óbudai káptalan, a szigeti apácák, a veszprémi püspökök megtorpannak az új főváros polgárságának a királyok által is támogatott, mind szélesebb körű jogai s földszerzései előtt. A budavári főtemplom felett hamarosan végleg megszűnik a szigeti apácák — 1285-től már csak részleges — kegyurasága. A plébánosválasztás jogát a polgárság szabadon gyakorolja. A királyi udvar, amely előbb Temesvárott, majd Visegrádon rezideál, a XIV. század derekára véglegesen kiköltözik a Várnegyedből. Ekkorra a rektorátus intézménye — vagyis a királyi várkapitány bírói jogköre — is megszűnik: a polgárság szabadon választja bíráit. Viszont a királyi udvar is megszabadul attól, hogy válságos esetekben a városban álló királyi rezidenciával együtt a korona s az ország sorsa a budai polgároktól függjön. Buda városjoga a XIV. század derekára a magyar városok jogainak irigyelt mintaképe lesz.