Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Búcsú Harrer Ferenctől

Búcsú Harrer Ferenctől 95 esztendős korában, 1969. november I8-án elhunyt Harrer Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ilelnöke, a budapesti népfrontbizottság elnöke, országgyűlési képviselő, a Fővárosi Tanács tagja, nyugalmazott alpolgármester. A gyászszertartáson Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, Sarlós István, a Fővárosi Tanács elnöke és Granasztói Pál Ybl-díjas épitész mondott búcsúbeszédet. Sarlós István: „Budapest megőrzi munkásságának emlékét' A magyar főváros, Budapest Tanácsa és dolgozói nevében búcsúzom Harrer Ferenctől, közéletünk doyenjétől, a kiemelkedő tudású urbanistától. Harrer Ferencet 73 év munkája és az ezzel járó gondok, izgalmak, vágyakozások és sikerek kapcsolták az általa annyira szeretett és ismert Budapesthez. 1896 az első olyan dátum, amelyhez várospolitikai tevékenysége kapcsolódik — a megelőző évek a tanulással teltek el —, de már ekkor elkötelezte magát az utolsó óbudai polgármester — Harrer Pál — fia a várospolitikával. 1896-ban írta meg „A kisajátítási jog"-ról szóló tanulmányát és ez a munka megnyitotta előtte a Városház kapuit: városi alkalmazott lett és maradt nyugdíjazásáig. A várossal való kapcsolatának a lényege mégsem ez a viszony volt, hanem az a gyakorlat, amelynek révén élete végéig szüntelenül részt vett a város ügyeinek intézésében. Jogászként indult el, de érdeklődése és munkássága révén olyan általános urbanisztikai képzettségre tett szert, hogy méltán tartottuk őt a városrendezés és -fejlesztés kiemelkedő szakértőjének. Munkásságát nehezebb tömören ismertetni, mint méltatni. Látszatra különböző teriileteken dolgozott és különböző témákkal foglalkozott, a valóságban azonban egész munkásságát a korszerű várospolitika megteremtéséért folytatott harc jellemezte. Szerteágazó munkásságára jellemző, hogy közel azonos időben a budapesti egyetemen a várospolitikai téma előadója volt; megalapította és 10 éven át szerkesztette a „Városi Szemle" című urbanisztikai folyóiratot; részt vett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának munkájában; elnöke volt annak a bizottságnak, amelyik 1932—1939 között programot dolgozott ki a városrendezés korszerűsítésére; 1912-től foglalkozott a budapesti agglomeráció kérdésével és ezzel is összefüggésben Budapest közigazgatási tevékenységével; részt vett a Fővárosi Tanács munkájában. A felszabadulást megelőzően két ízben szakította meg közéleti tevékenységét: 1919 és 1925, majd 1942 és 1945 között, abban a két periódusban, amikor az elembertelenedett, tömeggyilkos fasiszta rendszerrel nem tudott és nem akart együttműködni. A felszabaduláskor 71 éves volt és mégis újra visszatért a közéletbe: a Radikális Párt elnöke, az országgyűlés tagja, fővárosi tanácstag — egy ideig VB-tag —, a HNF tagja, majd alelnöke és budapesti elnöke, az ÉVM szaktanácsadója, az MTA településtudományi főbizottságának elnöke, az Urbanisztikai Társaság elnökségi tagja volt. Nála fiatalabb emberek sem tudtak volna ennyi feladattal megbirkózni, s ő mégis képes volt erre. Mindenütt ott volt, ahol úgy érezte, segíthet fontos ügyek eldöntésében; minden megbeszélésre lelkiismeretesen felkészült, véleményét kifejtette; mindig voltak javaslatai, elképzelései, amelyekkel új lépések megtételét tette lehetővé. Szenvedélye volt a főváros. Élete azt példázza: ha az ember érdeklődik valami iránt, akkor bármilyen életkorú is — tud alkotni és harcolni. Mindig kitartott az álláspontja mellett s ettől csak vitában, érvekkel gazdag vitában lehetett eltéríteni. S ha elfogadta más véleményét, akkor az nem vereség volt számára, hanem győzelem az ügy számára, amelyet képviselt. így fogta fel egyébként a sikereit is. Szerette az egyszerűséget, s mindig azt igényelte. A közigazgatás legyen olyan egyszerű és közérthető — vallotta —, hogy csak egyféleképpen lehessen értelmezni. Ez nem csupán igény volt részéről, hanem mindennapos gyakorlat is: kitűnően példázta ezt fegutolsó parlamenti felszólalásával, amikor néhány tőmondattal három fontos kérdésre hívta fel a figyelmet. Jó ismerője volt a városnak, ismerte minden építmény jelentőségét, városképet befolyásoló funkcióját. Ezért érdeklődött minden készülő új iránt. Ebben az érdeklődésben szerepet játszott nagyfokú humanizmusa is. Azzal a tudattal igényelte a fejlődés gyorsítását és a város szépítését: a mű gyümölcsét ő ugyan már nem élvezheti — de fontos, hogy a fiatalabb kortársak és az utódok jobb és szebb körülmények között éljenek, mint mi. Nagyon sok emberrel tartott kapcsolatot, s azokat mind jól is ismerte. Tudta és hirdette: minden az emberek munkáján múlik. Azt vallotta: ha megfelelőek a feltételek, minden ember tud nemeset és szépet alkotni. Ez volt véleményem szerint a döntő oka annak, hogy sok szerv és intézmény munkájában vett részt: élete tapasztalatait és felhalmozott tudását akarta átadni kortársainak és az eljövendő idők nemzedékének. Halála egy szép és nemes emberi életet zárt le. Harrer Ferenc meghalt, de örök szerelme, Budapest él, virul, fejlődik és megőrzi az ő életének és munkásságának emlékét. Granasztói Pál: „Hosszú élete sokunknak volt nagy ajándék' Tisztelői, tanítványai, hozzá közelálló baráti munkatársai nevében búcsúzom Harrer Ferenctől, a professzortól és az embertől, akitől oly sokat tanulhattunk, s akihez részben ezért is kötődtünk. Kivételesen hoszszú élete, történelmi korszakokon, korfordulókon át, nemcsak neki volt a sors adománya, hanem sokunknak, akiknek e hosszú élet jóvoltából még legutóbb is kísérhette, segíthette az elmúlt évtizedekben induló, majd beérő pályafutását. Az az időszak, amit az ő nagyszerű memoárja: az „Egy magyar polgár élete" most megjelenésre kész második kötetében „még egy élet"-nek nevezett — mig neki valóban még egy élet, nekünk úgyszólván az életünk volt, lett. Mellettünk állt s világított elméje éles fényével egy oly szép, fontos, de nehéz, s egyre bonyolultabb hivatás művelésében, mint az urbanisztika. És sokaknak az ezzel összefüggő másik, fontos, általa ifjúkorától művelt területen, a közigazgatási jogén, amelynek műveléséért, ennek során szerzett kiemelkedő érdemeiért már korán egyetemi magántanár, majd egyetemi tanár és a jogtudományok doktora lett. Művei számunkra — így a nevéhez fűződő 1937. évi törvény a városrendezésről és építésügyről, mely az akkori Európa mondhatni legkorszerűbb, sok ma is helytálló rendelkezést tartalmazó törvényalkotása volt; a Budapest főváros számára általa készített városfejlesztési program; nemkülönben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tagjaként és más szaktestületekben való működése — mindig utat mutatók voltak s azok is maradtak: éleslátásukkal, módszerességükkel, s a leglényegesebb, ma is fennálló problémák felismerésével, a megoldások irányainak megjelölésével. A koncepciózus gondolkodás, a nagy összefüggések áttekintése és az ő oly szuggesztív módján való megvilágítása, a már felismert alapigazságokhoz való vaskövetkezetességű ragaszkodás lámpásként fénylett sokunknak, vezetett sokunkat szakmai életünkben, hasonló, sőt bonyolódó problémák mind sűrűbb útvesztőjében. A Magyar Tudományos Akadémia Településtudományi Bizottsága elnökeként pedig immár tizenötödik éve mutatta nekünk az utat ennek az újabban fejlődő, bontakozó tudománynak a művelésében, fejlesztésében. S ezt sohasem elvont tudósként tette, hanem egy hatalmas élettapasztalat s egy nagy elme, leszűrt életbölcsesség minden tudományos aprólékosságot áttörő sugárzásával, amelyben a homályos dolgok világossá, az elvontak életközelivé, a bonyolultak egyértelművé váltak. így s ezáltal kaptuk tőle a nagy ajándékot, az ő élete ajándékát, mi — a most már többnyire ötven- hatvanévesek — az elmúlt évtizedekben s jórészt az ő „még egy élet"-ében, mert éleslátásának, bölcsességének hiányában alighanem többet, sokat botladoztunk volna. S másként is kaptunk tőle nagy ajándékot, ami embersége egészében az előzővel oly szorosan összetartozott: emberhez és élethez közeli, alapjaiban a jövő és az emberi dolgok felé forduló, szeretetreméltó, színes, derűs egyéniségében. Amikor most tőle sírjánál búcsúzunk, egy csodálatos életút végén, talán búcsúzunk valami olyantól is, ami mind ritkább tünemény, már csak sok kiváló ember korai elhalálozása miatt is: attól, hogy nálunk jóval idősebbeket tisztelhessünk, őket magunk mögött támaszként érezhessük, útmutatásaikat elfogadhassuk, valójában tehát folytathassunk valamit. Pedig ez volna az élet rendje; hiszen mindennek van előzménye, s minden — így vagy úgy — folytatódik valamiben. Emlékét talán legtisztábban azzal őrizzük és becsüljük meg, ha úgy élünk, működünk tovább, amíg a sorsunk engedi, mintha itt állna elméje fényével, embersége, egyénisége sugárzásával — élve, előttünk. 47