Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Cigánygyerekek az iskolában . Ismeretlen „Pest Város”-i címer 1848-ból

igazolják, hogy magányoldó funkciója is van. Azt mondjuk: a háttérzaj jelenségét nem csupán tudomásul kell vennünk, mint korjelenséget, hanem meg kell látnunk benne korunk emberének különleges értékeit. A háttérzaj bonyolultabb formákat is ölthet, és nem ritkán ölt is. Nem egy pesti lakás nem egy órájában a hangok valóságos montázsa szól egyidőben. Az anya tévét néz, és csángó-népdalt hallgat, melyet a képernyőn kíséret nélkül énekel egy kislány, tájszólásával is archaikusanelsülylyedt világot szólaltatva meg. A szomszéd szobából elektromos gitárok és harsány beat-énekesek gépzenéje kíséri a csángó-népdalt. Ugyanabban a szobában hárman beszélgetnek, jó hangosan, hogy a tévétől és a magnótól hallják saját szavukat. A muzsikát megmegszakítja a kukás-autó rakodása, s egy láthatatlan repülőgép hangrobbanása. Ez a hangmontázs elképzelhetetlen lett volna régebben, tehát fejlődésként foghatjuk fel. Az ember, akinek ily nagyfokú az igénye a dinamikus, sokszínű háttérhangok iránt az otthonában is, ma már természetessé vált: korával maga is korszerűbbé, s így fejlettebbé válik. Lármában élni nem jó Nem mindenki ért ezzel egyet. Talán a többség, talán a kisebbség, nem nagyon tudjuk, mert nem vizsgáltuk elég széleskörűen és elég mélyrehatóan. Néhány nézet azonban sok ember véleményének tűnik. A zajártalmakkal pedig tudományos kutatások foglalkoznak. Azok a következtetések is figyelemre méltóak, amelyek a városi zajtörténet alakulásából vonhatók le. Mindez másként világítja meg a nagyváros hangjainak és lakóinak viszonyát. Mindenekelőtt jó megkülönböztetni e hangok megnyilvánulásait, kombinációik lehetőségeit, az objektív hangképletek szubjektív vetületeit. Annak a munkagépnek a hangja, melytől zajártalomként, részleges megsiketülés kapható, zajnak nevezhető. Az emberi beszéd, ének, a hangszerek hangjai valamilyen értelmi vagy érzelmi tartalmat hordoznak rendeltetésszerű változataikban. Ha nem ilyenről van szó, akkor ezeket a hangokat, azok keveredéseit szintén valamiféle zajnak, zajongásnak kell minősítenünk. Ha teljesen különnemű hangok keverednek, például robogó motorkerékpáré, rádióból üvöltő beat-együttesé, a rikkancs szenzáció-bejelentése, a Vidám Park hangosbemondójának közlése, a ligeti vendéglő felhangosított cigányzenéje, és talán az Állatkert oroszlánjának bőgése: akkor ezt lármának mondhatjuk. Fokozatok és átmenetek persze megszámlálhatatlanok a zaj- és lármaféleségekben. Jócskán módosíthatja megítélésüket az a szubjektív kép, melyet keltenek: néha két gyerek beszélgetését „lármának" érezzük vacsora közben, máskor a mezőgazdasági kiállítás emberi, állati és gépi hangjainak tömege sem hat „lármásnak ", hanem afféle vásári zsibongásnak. Bizonyos támpontok eligazításul szolgálhatnak. Azt a zajt, amely az emberi hallószervet károsítja, nyilvánvalóan és valamennyien rossz dolognak tartjuk. Kívánatos lenne, hogy a zaj, zajongás, vagy lárma objektív megnyilvánulásait általában szubjektíven is annak érezzük, a társadalmi együttélés szabályain belül azonban legyen szabad tömegeknek is, egyéneknek is időnként másként, akár következetlenül és ellentmondásosan is érezni ezt. Bármiféle elmarasztalás nélkül, tiszteletben tartva mások másféle hozzáállását. Ha a városiasodás zaja, zajongása, lármája csak mellékterméke a városiasodás főeredményeinek, akkor azt lehetőség szerint csökkentsük, s ha erre kevés mód van, tűrőképességünket növeljük vele szemben. Ha a zajártalom heveny egészségi károsodást okoz, akkor elméletben nem sokat vitatkozunk, s gyakorlatban is megtörténnek az előírásos óvóintézkedések. Alighanem veszedelmesebb azonban a zajártalomnak egy másik, rejtettebb formája, amely idegrendszerünk tónusának működésében okozhat zavarokat. Megtévesztő lehet az az érzésünk, hogy megszoktuk a város zaját. Jóhiszeműen azt mondjuk, hogy cseppet sem idegesít. Idegrendszerünknek azonban mindenképpen meg kell birkóznia az őt érő ingerekkel. A töméntelen mennyiségű, rendkívüli erősségű és bonyolult öszszetételű hanginger feldolgozása nem kis idegi energiát fogyaszt. Az is idegi tevékenység, ha a zajt észre sem vesszük, meg sem halljuk. Ha az idegrendszer alaptónusa túlterhelt és felfokozott, akkor könnyen előfordulhat, hogy türelmetlenek leszünk a járdaszigeten, ingerültek az autóbuszon, és „idegesek" a munkahelyen „minden különösebb ok nélkül". Az idegrendszer túlterhelt és felfokozott alaptónusa: zajártalom következménye is lehet, és érzékeny reagálási készségben nyilvánulhat meg, a legkülönbözőbb ingerekre. Ha az ablak alatt motort túráztatnak: ez közvetlenül viselheti meg idegeinket. De ne tévesszen meg senkit, ha esetleg ez a zaj nem idegesíti. Lehet, hogy a fodrásznál „borul ki" valami apróság miatt. Ezt a kiborulást talán nem is az az apróság okozta, hanem a lebecsült, észre sem vett zajártalmak összegeződése, amely általában ideges kitörésekre hajlamosítja a rossz tónusú idegrendszert. Ez a közvetett zajártalom a fő veszély. Ha ebédelünk, és közben a rádióból „jó ebédhez szól a nóta", akkor ízlésünk és szociális intelligenciánk a helyzet hangösszetevőit nem ítéli lármának. Az asztalnál eszünk és beszélgetünk, a zene halkan, valóban hátteret alkotva szól: hasonló ez az éttermi helyzethez, s hogy ezt ma már megteremthetjük egyetlen gombnyomással: valóban fejlődés. De ha a rádió bömböl, s mi azt túlkiabáljuk? Ha a szomszéd lakásban egy másik adón ugyanebben az időpontban Berlioz Fantasztikus szimfóniáját hallgatják a nagyzenekarnak kijáró akusztikával, amely áthallatszik ? Ha lakásunkba csukott ablakon keresztül is behatol a morajló, dörömbölő, kattogó, berregő, hasító zaj — talán a körúté, talán az autóbuszpályaudvaré, talán a vasúti hídé, talán a garázsé ? Zaj ez a javából. Akit nem zavar, aki érzéketlen iránta, annál valami nincs rendben. Akkor már azt is meg lehet érteni, ha valaki csak amiatt kapcsolja be reggeli ébredéskor a rádióját, mert elalváskor elfelejtette kikapcsolni, s napközben békés együttélésben hallgatja — hallgatja? — a porszívóértelemnélküli hangját valamely klasszikus szerző mélyértelmű muzsikájával, kártyázik vízállásjelentés közben, és zuhanyozik a fürdőszobában, az erkélyen felejtett rádió Tudósaink arcképcsarnokának harsányan szóló műsora alatt. Nemcsak a nikotinnak lehetünk rabjai. Mert kétes értéke van annak, ha valaki ilyen alapon szereti a „komoly muzsikát", a „művelődést", ha „így tájékozódik a világban", „oldja fel magányát", ha nem a zaj, hanem a csend zavarja. Lármában élni — sorsunk?! Higyjük, hogy nem. Igaz, hogy a folyamat, melynek neve „rohamos urbanizáció", feltartóztathatatlan. S még nála is sebesebben akcelerál a technika, mely óhatatlanul zajjal szokott járni, édestestvérével, az urbanizációval együtt. Igaz, hogy az emberi szervezet anatómiai és fiziológiai üteme képtelen követni ezt a tempót, s ez sok konfliktust okozhat. Igaz, hogy etikai és esztétikai haladásunk sem tud egykönnyen versenyképessé válni a gyorsuló időben, hogy annak zaj-ügyét rendezze, lemaradás nélkül. Igaz, hogy már-már lehetetlen elmenekülni a jó, gondolattermő csendbe, hisz például Pesten ma a Szigeten is nagyobb zajt mérne a zajmérő készülék, mint régen magában a városban — abban az időben, amikor oda pihenni ment a költő, a Margitszigetre, „Hova el nem hat város zaja semmi." Igaz, már-már ott tartunk, hogy kívánjuk a zajt, s ártalmát vagy belátjuk, vagy nem. De hát nincsenek-e biztató jelek is ? Nem múltak-e el máris azok az idők, amikor az autódudák kényre-kedvre koncertezhettek utcáinkon ? Nem jár-e a személykocsik motorja sokkal csendesebben, mint az autóbuszoké, s nem kísérleteznek-e villanymeghajtású autókkal, melyeknek zaj- (és szenny-) terméke minimális lesz ? Nem jellemző-e az az „újság a technika világában", hogy automatikusan becsukódik a kánikulai éjszakában nyitva tartott ablak, mielőtt a hajnali forgalom zaja felébresztené a ház lakóit? Nem láttuk-e a képernyőn, hogy hangszigetelt falak gyártására lehet majd számítani, melyek otthonunk hangvédelmét biztosíthatják? Nem tilos-e tömegszállító járműveken tranzisztoros rádiót üzemeltetni, s nem tanulhatjuk-e meg a gyárilag máris mellékelt fülhallgató használatát, s nem reménykeltő-e, hogy megjelentek már a fülhallgatós televíziók is? Nem folyik-e kísérleti sztereo-adás a rádióban, melynek méltó hallgatásával hangversenytermek ünnepi élménye költözhet otthonunkba ? Tehát vannak megnyugtató dolgok, melyek máris megvalósultak, s vannak, amelyek a közelebbi vagy a távolabbi jövőre ígérnek javulást. Ez utóbbiak ütemét azonban gyorsítani kell. Különösen ott, ahol nem pénzen, nem kutatómunkán, nem törvények alkotásán múlik a gyors javulás, hanem a városlakók szociális intelligenciáján, közérdekű rendelkezések szigorúbb megtartásán Ahol például nem elég, ha a tévébemondó udvariasan felkéri közönségét a készülék lehalkítására, — érvényesíteni kell a vonatkozó rendelkezéseket. Kalmár Ernő 31