Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Volly István: „Múzeumi Zenés Délelőttök”

FÓRUM Cigánygyerekek az iskolában Sziklai Imre írja „Cigányok című cikkében (Budapest 1970 június, 12. oldal):,,A döntő kérdés a cigány gyermekek iskoláztatása. A társadalom teljes értékű és teljes jogú tagja mindaddig nem lehet a cigány, amíg a közműveltség elemeit nem sajátítja el . . ." Ennek megoldására ő cigányosztályok szervezését ajánlja. Hogy mennyire igaza van, saját tapasztalataimmal szeretném alátámasztani. Három évig tanítottam egy Budapest környéki iskolában. Mint kezdő tanító léptem át az első osztály küszöbét. Megszeppent kis arcok vettek körül. Riadtan néztek szét, amikor édesanyjuk elment. Ám egy mezítlábas kis csoport (csak négy-öt a beírt tizennyolc cigánytanulóból — osztálylétszám harminckettő) fölényesen nézett a többiekre. Nekik ez nem újság! Ők már kezdtek néhány tanévet! A legidősebb negyedszer vágott neki az első osztálynak. Rajtuk kívül volt még a naplóba beírva három tizennégy-tizenötéves elsős is, akik felmentést kaptak a mindennapi iskolába járás alól. A szünetben is figyeltem elkülönült csoportjur kat. Nálam nem lesz megkülönböztetés! — gondoltam. Vegyesen ültettem őket. Néhány hét múlva kétségbeesett mama jött be. Sírva mondta: tetűt vitt haza a gyereke. Cigány mellett ül. Azt hiszem, ez az esemény indította el bennem a töprengést, amelynek eredménye az a paradox gondolat lett, hogy a cigányok beilleszkedéséhez a cigányok elkülönítésén át vezet az út. Az összekeveredés még nem jelent beilleszkedést. Hiába jártak egy osztályba a cigány és nem cigány gyerekek, akkor is külön csoportot alkottak. A kényszerű együttlét pedig rengeteg alkalmat adott az összeütközésre. Ezek csak tovább mélyítették a szakadékot. Ez a szakadék nem hidalható át „pedagógiai ügyeskedésekkel", mert a cigányok életmódja valóban visszatetsző a mai kultúrember számára. A történelmileg kialakult különbségek tények, melyek nem szűnnek meg attól, ha kijelentjük, hogy minden ember egyenlő, tehát a cigánygyerek is legyen egyenjogú az iskolában — mint ezt a cigányosztályok, cigányiskolák ellenzői hirdetik, a faji egyenlőség nevében. Természetesen, a cigány is éppen olyan ember, mint bárki más — ha a benne rejlő lehetőségeket tekintjük. Ezeknek a lehetőségeknek a kibontakoztatása és ezzel a tényleges egyenlőség megvalósítása azonban speciális nevelőmunkát igényel. Huszonöt év tapasztalata mutatja, hogy a törvényadta lehetőségek nem elegendőek. A cigánygyerekek rosszul érzik magukat az iskolában. Hogyan legyen egyenrangú az első osztályban az a gyerek, aki akkor lát életében először könyvet, ceruzát, aki esetleg még ihagyarul sem tud, akinek nincs semmilyen iskolai felszerelése, akinek a szülei analfabéták ?! Hogyan legyen egyenrangú az iskolában az a gyerek, aki piszkos és tetves, ami miatt joggal húzódnak el tőle a többiek ?! Amikor a következő tanévben megalakult a külön cigányosztály, meg tudtam tenni, hogy megtanítottam őket a tetű elleni védekezésre: naponta sűrűfésűztek, és sörkét szedtek egymás hajából. Hetenként egyszer fejmosás volt. Erre soha nem tettek volna hajlandók a „magyarok" között. Meg tudtam tenni, hogy jutalmaztam a rendszeres, késés nélküli iskolába járást, ami tőlük nagy teljesítmény, de a normál osztályokban ezért mégsem lehet jutalmat adni. S ami a legfontosabb: ezek a gyerekek a cigányosztályban sikerélményhez jutottak, hiszen egyenlő volt a mezőny, valamint a kis létszám több egyéni foglalkozást tett lehetővé. Akik a külön cigányosztályban megkülönböztetést látnak, gondolkozzanak el azon, mi a nagyobb megkülönböztetés: normál osztályban számkivetettnek, hátul kullogónak lenni (mert az egyenlőség számukra gyakorlatilag lehetetlen), vagy a cigányosztályban emberi méltóságuknak megfelelő helyet elfoglalni. Egy konkrét példával szeretném megerősíteni a cigányosztály előnyeit. Az első osztályban volt két kislány: az egy évvel túlkoros Juli és a normál korú Mari. Juli jóeszű gyerek volt, Mari azonban az átlagot messze felülmúlóan értelmes. Ezt bizonyította az, hogy az első osztályt hármas-négyes osztályzatokkal végezte el, pedig nem volt túlkoros. (A cigáhygyerekek ugyanis jelenleg gyakran még különleges törődés mellett sem képesek az első osztályt egy év alatt elvégezni, mert hatéves korukban az ingerszegény környezet következtében iskolaéretlenek.) Juli, aki már másodszor járt elsőbe, közepesen végzett. Ezután alakult meg a cigányosztály, amit akkor — „szemérmesen" túlkoros osztálynak volt szabad hívni. Marit, mint normálkorút, át kellett adnom a „rendes" második osztályba (kb. harmincötös osztálylétszám). Juli maradt nálam (húszas létszám). A második év végén Juli kitűnő lett (rengeteg egyéni foglalkozás árán), a harmadikban jeles volt. Mari a normál osztályban közepes bizonyítványt kapott. Erre még mondhatná valaki, hogy én a cigányosztályban enyhébben osztályoztam. Negyedikben azonban már nem én tanítottam őket. Akkor Marit is áttették a már nyíltan a nevén nevezett cigányosztályba. Egy osztályba jártak tehát, egy tanító tanította és osztályozta őket. Félévkor Juli 4,7, Mari 3,6 lett. Ezzel a példával cáfolni igyekszem azt a nézetet, hogy azokat a gyerekeket, akik „elérték a szükséges szintet", tegyük át normál osztályokba. A tehetséges gyerekeknek éppen tehetségük kibontakoztatásához van szükségük arra, hogy cigányosztályba járjanak. (Persze csak akkor, ha ott kicsi a létszám és megfelelően foglalkoznak velük.) A normál osztályokban harminc-negyven gyerek mellett nem lehet hozzájuk igazodni. Én a harminckettes létszámú első osztályomban két-három hónapos tanítás után kétségbeesve láttam, hogy kb. tíz-tizenkét gyerek tudja azt, amit tudni kellene. Ezek között egy cigány volt. A többi cigánygyerek — néhány iskolaéretlen illetve rossz körülmények között élő (pl. tanyáról bejáró) társával együtt — jóformán semmit sem tudott. Ekkor két részre osztottam az osztályt, és úgy foglalkoztam velük, mint összevont osztálylyal. A lemaradókkal való közvetlen foglalkozásra több időt szántam az órából. Ennek természetesen az lett a következménye, hogy az értelmes, jó körülmények között élő gyerekek nem érték el azt a színvonalat, amire képesek lettek volna. Az így megszervezett tanórákkal és heti tíz-tizenkét óra korrepetálással viszont elértem azt, hogy a cigánygyerekek zöme kettes-hármas osztályzatokkal végezte el az első osztályt. A cigánygyerekek gyenge eredménnyel második osztályba léphettek, de ennek a többi tanuló kisebb teljesítménye és a tanító megfeszített munkája volt az ára. Ez túl nagy ár. Éppen ezért — ott, ahol nincs cigányosztály a gyakorlat általában az, hogy a cigánygyerekek rendszeresen megbuknak, többségük egyáltalán nem jár iskolába. A cigányosztályok tehát szükségesek. De nem elegendők. Nem, oktatási szempontból sem, mert a házi feladatok elvégzésé-e a cigánygyerekeknek otthon nincs lehetőségük. Hol tanuljon az a gyerek, aki tíz-tizenkét tagú családban él egy 12— 16 m- alapterületű, egyetlen helyiségből álló „házban". De nem elegendő a cigányosztály önmagában nevelési szempontból sem. A cigánygyerekeknél sok speciális nevelési probléma adódik, amelyeket nem lehet megoldani csak a tanítási órán. Ha teljes értékű munkát akarunk végezni, akkor napközi otthonra is szükség van. Sőt! Cigányóvodára is, mert az iskolában még egész napos foglalkozás esetén sem lehet egy év alatt pótolni hat év hátrányait. A cigányóvoda, cigány napközi otthon lehetővé tenné nemcsak az általános iskola elvégzését, hanem a kulturált igények kialakítását, valamint az igények kielégítését szolgáló rendszeres munkavégzéshez való szoktatást. Ugyancsak a napközi otthon ad lehetőséget a kötetlen foglalkozásokra (ir.ese, játék, beszélgetés), ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy kialakuljon a megfelelő légkör, az iskolához való kötődés. Érzelmi kötődés nélkül az iskola csak a külső, érvénytelen világ kényszere, amelynek értékei és követelményei bent, a cigányközösségben nem érvényesek. Ha van cigányóvoda, cigány napközi, akkor talán felesleges a cigányosztály. Ha naponta iskolakezdés előtt a cigánygyerek a napközi otthonban megmosakszik, átöltözik, megreggelizik, veszi a táskáját, amiben minden szükséges felszerelés benne van, a házi feladatokat előző nap a napköziben kulturált körülmények között elkészítette, akkor nyugodtan mehet a normál osztályba. Így már megvan az objektív feltétele annak, hogy ő ott egyenlő helyet foglaljon el. Így valóban a pedagógusokon, az iskolai légkörön múlik, hogy a cigánygyerekek beilleszkedjenek az osztályba; ilyen körülmények között a többiekben már csak előítéletet kell leküzdeni és nem konkrét tényeken alapuló ellenérzést. A cigányóvoda, cigánynapközi és a normál iskola együttese megteremtheti a lehetőséget a cigánygyerekekkel való speciális foglalkozásra, anélkül, hogy kirekesztenénk őket a többiek közül. Ahol azonban erre nincs lehetőség, ott szervezzenek cigányosztályt! Ez távolról sem a legjobb megoldás, de még mindig jobb a cigánygyerekek gyógypedagógiai osztályokba való beiskolázásánál, és főleg, az állandó mulasztásoknál. Galla Éva 26